Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 1   //    «    4    » 
CORVINA
Z. Karvalics László
Inkvizítorok tévedése, avagy az információ halhatatlansága
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Mert ami egyszer végbement
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
mulónak látszik és örök.

(Weöres Sándor: Öröklét)



Az inkvizítor-lélek rejtelmeinek mélységeit talán csak az inkvizítor-elmére ható kihívások összetettsége múlta felül Európa sötét századaiban. Mi mindent kellett ismerniük, mi mindenre kellett figyelniük, hogy küldetésüket sikeresen teljesíthessék! A hit és az Írás atomszerkezetéig hatoló stúdiumokat követően elmélyülten kellett tanulmányozniuk a legnagyobb mesterek hátrahagyott útmutatásait. Nemcsak forgatták Bernard Gui Practica inquisitorumát (Az inkvizíció gyakorlata, 1323) vagy Nicolas Eymerich Directorium inquisitorumát (Az inkvizítorok vezetője, 1376), később Bernardo de Como Lucerna inquisitorumát (Az inkvizítorok lámpása), de szinte betéve tudták, hiszen ezek valóságos kézikönyvek voltak. Az elítélendő vélekedések, magyarázatok és felforgató gondolatok rendszerezett tárházát nyújtották, felkészítettek az eretnekekkel folytatott szellemi párviadalra. Részletesen tárgyalták a külső jellegzetességeket – viselkedésüket, szóhasználatukat, titkos jelzéseiket, de akár testi jegyeiket, aminek alapján felismerhetők a hit ellenségei.
Az inkvizítor talán a legképzettebb középkori tudásmunkás. Műveltségének jogászi és teológusi rétegét kiterjedt eretnek-szakértői praxissal gyarapítja, amelynek fontos összetevője a szónoki képesség, a retorikai felkészültség: egy vizsgálat megindításakor karizmatikus beszédekkel „összlakossági fórumokon” kell bűnvallásra késztetnie a megtévedteket. Kriminológusi és nyomozói tehetségét akkor csillantja meg, amikor a szálak felgöngyölítésével rács mögé juttatja az ördög ad hoc hadseregének minden tagját. Ezután lesz csak pszichológussá (de nem is akármilyenné), aki a gyanúsított személyiségének és viselkedésének függvényében választja ki a célravezető eljárásokat, olyan finom részletekre is érzékenyen, hogy mikor kell abbahagyni a kínvallatást, hogy másnap hatékonyabban lehessen folytatni. (Kiegészítésképp mindezt kreatív kommunikációs szakemberként „felfüggesztésnek” nevezi el, mivel a pápa elvileg egyszeri tortúrát engedélyez csak.) Állandó információs fölényben van, mert az egyedi esetekben érintett minden szereplőnél sokkal szélesebb spektrumban rendelkezik ismeretekkel.
Carlo Ginzburg veszi észre1, hogy az inkvizítor munkája számos ponton emlékeztet az antropológuséra. A kihallgatások dialogikus kérdés-válasz szerkezete olyan, mint amikor a terepen tájékozódó néprajzkutató és adatközlője beszélgetnek. A „szuggesztív kérdezésen” keresztül pedig nem is a valóság, hanem azoknak a sztereotípiáknak, boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmeknek a természete tárul fel, amelyek az idő tájt erősen elterjedtek voltak Európában. Még azt is rekonstruálni lehet az írott (valójában és eredendően: orális) forrásokból, miként bújik ki a vádlott a szokásos repetíció alól, feltárva a jelentések olyan rétegét, amely az inkvizítor számára nem adott, így arra kényszerül, hogy a saját – erősen korlátozott – sémáiban értelmezze azokat. Ginzburg részletesen be is mutatja, hogyan működött ez a gyakorlatban, miként komponálta meg a fogalmi kereteket tapasztalatai és forrásai-olvasmányai nyomán Johannes Herolt dominikánus barát.
Az inkvizítorok mindezek felett különösen érzékenyek a horizontális tudásmegosztásra. Az innovatív és jól bevált kínzási módszereket, a tortúra új, hatékony eszközeit átadják egymásnak. Személyes konzultációkon találkoznak, és a hivatalos jelentések mellett magánlevelekben is információkat cserélnek. A múlt évezred végén felszabadított vatikáni titkos dokumentumok között a Szent Péter téri Palazzo del Sant’Uffizióban a kiválasztottak a sienai inkvizíciós bíróság ügyiratai mellett már tanulmányozhatják az inkvizítorok 225 dokumentumkötegre rúgó terjedelmes levelezését is (Lettere degli Inqisitori).
Az inkvizítor számára azok az esetek megterhelőek, amikor egyedi döntéseket kell hoznia. Noha körülötte minden rettenetesen előformált (mondhatnánk algoritmizált és ritualizált), gyakorta mégis elkerülhetetlen a szembesülés a körülmények újfajta kombinációival, önálló mérlegelést és saját álláspont kialakítását igénylő helyzetekkel. Egy jogos felmentés nem hordozza-e annak veszélyét, hogy a környezet gyengeségként értékeli a döntést? Majdnem minden kézikönyv írja, hogy a balkezesség fontos külső jegye a boszorkánynak, de minden balkezest el kell-e vajon ítélni? Ha tudvalevő, hogy két egybehangzó tanúvallomás kell az eljárás megindításához, vajon egy nagyon határozott és tekintélyes tanú biztos értesülése felér-e két megbízhatatlan tanú tétova vélekedésével? Ha egy okos lovat a gazdája betanít, hogy annyit kapáljon a patájával (!), amilyen számjegyet egy kártyalapon éppen lát, és emiatt úgy tűnik, hogy a pontos időt mondja meg, vajon az ördöggel cimborál? Az inkvizítor szerint, aki 1601-ben a lovat mutatványos gazdájával együtt Lisszabonban elégettette, igen. (Ráadásul ítéletére olyan büszke volt, hogy a zaragozai katedrálisba épített síremléke alján egy reliefen a lovat meg is örökíttette, igaz, nem mulasztott el hat oszlopot állíttatni a sír köré, amelyekhez kivégzésükre váró mór eretnekeket láncoltak).
És noha az inkvizítorok minden egyes áldozatban megmentett, halhatatlan lelket láttak, ébredt-e vajon kétség bennük küldetésük magasztosságával kapcsolatban? Bizonyosan előfordult, máskülönben Duarte Ribeiro De Macedo (1618–1680), a diplomatává lett portugál jezsuita nem jutott volna el a megalapozás-keresésben odáig, hogy maga Isten volt az első inkvizítor, és Káin az első eretnek. S vajon hogyan tekintettek azokra az egykori eretnekekre, akik nemcsak feladták nézeteiket, hanem egyenesen inkvizítorokká lettek? Mennyire bíztak meg a társak a híres „átállókban”, Raimond Peyre-ben vagy Bernard de la Garigue-ban? Meddig és hogyan lehetett elviselni a „mentális zajt” (az inkvizítorok egymást is ellenőrizték)?
Minden bizonnyal sokáig és könnyedén. Az inkvizítor identitástudata szilárd2 (a Jó seregeinek élén harcol a Rossz ellen), céltételezése pedig rendkívül egyszerű. „Az inkvizíció feladata – írja Bernard Gui, akinek vértelen ajkával és szigorú tekintetével A rózsa neve lapjain is találkozunk – az eretnekség kiirtása”. Az eretnekség a gondolatokban lakik, azoknak a helye pedig az emberi fő. A helytelen gondolatokat tehát csak úgy lehet megsemmisíteni, ha fizikailag elpusztítják az eretnekeket. Őket pedig „nem lehet megsemmisíteni, ha nem irtják ki velük együtt azokat, akik rejtegetik őket, együtt éreznek velük, védelmezik őket”. Az inkvi­zítor logikája könyörtelen, de hibátlan. Amikor 1209-ben a cisztercita Arnold Amalric büszkén újságolja III. Incének, hogy majdnem húszezer (valójában kevesebb, öt-hétezer) embert hánytak kardélre Béziers elpusztításakor, nemre, korra, társadalmi státuszra való tekintet nélkül, senkit sem kímélve, egész egyszerűen csak szó szerint vették Gui atya útmutatását: „ne bocsátkozz vitába az eretnekekkel, nyársald fel őket”. A pápa küldöttje által a kereszteseknek adott állítólagos parancs szállóigévé, az öncélú kegyetlenség metaforájává lett („inkább öljenek meg 100 ártatlant, semmint egy eretnek is megmeneküljön”), pedig az információspecialista inkvizítorok a maguk szempontjából következetesen járnak el. Hiszen számukra világos: mivel a veszélyes gondolatok hordozója az emberi fej, egyetlen túlélő is képes újra sokszorosítani azokat, és visszamenőleg is értelmetlenné válik minden korábbi gyilkosság.
És mégis, ez az a pont, ahol az inkvizítorok okoskodásának pajzsán rés támad, ahol könyörtelen racionalitásuk lélekvesztőjén lyuk keletkezik. Minden műveltségük és tapasztalatuk ellenére ugyanis rosszul mérik fel az információ (újra)termelésének természetét. Ha céljuk valóban egy-egy ártalmas gyakorlat és a mögötte álló gondolat kiirtása a rendelkezésre álló gondolatok készletéből, akkor a végső megoldás, az ultima ratio első lépésben valóban nem lehet más, mint a „hordozók” teljes populációjának elpusztítása, az etnocídium. Minden egyes „fertőzött agy” megsemmisítése, kiegészítve minden olyan jelhordozó megsemmisítésével, amelyekből rekonstruálni és újrateremteni lehetne a tiltott információkat. Ami ennél kevesebb, az felesleges és értelmetlen, mert mint a gyomnövény, a veszélyes gondolat újra és újra kicsírázhat.


 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Ndk-turmixgép mondta: 2011. május 16., 21:08
Ezt az egész inkvizíciós témát, az információ kipusztítását, eretnek gondolat elfojtását nekem legjobban Orwell tudta visszaadni az 1984-ben.
"We do not destroy the heretic because he resists us: so long as he resists us we never destroy him. We convert him, we capture his inner mind, we reshape him. We burn all evil and all illusion out of him; we bring him over to our side, not in appearance, but genuinely, heart and soul. We make him one of ourselves before we kill him. [...] we make the brain perfect before we blow it out."
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 1   »   Inkvizítorok tévedése, avagy az információ halhatatlansága
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911