Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 1   //    «    21    » 
SZEMELVÉNYEK a készülő Vigyél át, révészem című antológiából
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Szép Ernő
Tiszapart


Űl egy szegény halász ember
Kettesben a néma csenddel,
Ott űl füst nélkűl pipázva,
A tolvaj hálót vigyázza.

Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút kazal fa alva állnak.
Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.

Talán el is felejtette,
Hogy a Földet teremtette
A Tiszát is beletette,
A halászt is leűltette.


Énekelni lehetne, halkan dúdolgatni, mint a sokban hasonló, ebben a kötetben is szereplő Sötét lesz a Duna háta című verset. Ugyanaz az egyszerű, négyszer négy soros szerkezet, az indító kép is hétköznapinak tűnik, de a legsötétebb rettenetet rejti. Itt már nemcsak a folyó áll meg, hanem maga a világ, mert az Isten megfeledkezett róla: elbóbiskolt az öreg, és kiejtette fáradt kezéből a játékgolyóbist. A kimerevített pillanatban Csipkerózsika-álomba merül a természet, a lefelé meg fölfelé nyújtózkodó függőlegeseket, a kutat, kazlat, fát vízszintesen megmerevedett vonalak keresztezik, a mozdulatlan víz és ég. A kockás csendben szinte tapintható a szegénység reménytelensége, a megváltásra várás hiábavalósága: a pipában nincsen dohány, a hálóban nincsen hal – és nincsen, aki az örök létállapotot megváltoztathatná. Beleszorultunk a ragacsos kulimászként fojtogató, moccanatlan csendbe, ott ülünk a szegény halásszal együtt, és nem jön a varázslatos aranyhal sem, hogy legalább egyetlen kívánságunkat teljesítse. A Póklábak megint leszállnak hátborzongatóan finom utalás: nem először történik meg mindez, az idő körbeforog: „szegények mindenkor vannak veletek”, mondta Jézus, és az elernyedő póklábak a könyv fölé hajló arcunkhoz érnek.

HORGAS JUDIT


Tóth Eszter
Magzattal

Héjas, leveles homályok
szunyó baba-szörnye,
ó, szarucska, szellemecske,
szájas-orras bőnye,

sűrüdöznek már az egek
vélünk, a kék bozsgók.
Surló-körlő kerubgömbök
– mint esők a kosbort –
vernek zizgő kozmoszokkal.
Ó, a rezge ázás!
Ó, mi: súlyok vastagában
suhogás és rázás!

Vérré vált jó vacsorámat
öltözik a dédek,
rég kipendült mozdulatra
csuklót húzva, térdet,
míg a sors már vetkeződik
dédből és kerubból,
alábukni, hol a nyálkás
anyavíz kuruttyol

meleg iszapomban. Ó, mi:
megcsobbant fehérje,
lápos, puha karikákban
egymás huga, férje,
elpattanók: mamára és
bubájára. Emlőn,
bélen a mocskocska mézgák
– szent lucskaink – ömlőn

halálokkal repedező
mindenségnek ó, mi:
sárga tejjel, zöld sarakkal
összeraggatói.


Olvasott vagy hallott-e valaki remekmívű verset – Tóth Eszterén kívül – a terhességről, az áldott állapotról, mikor „anya és magzat egyben” van? – én bizony nem. A nagy téma oly könnyen merevedik idillé. Itt a magzatvízben – hol a nyálkás / anyavíz kuruttyol – viszont nem csupán a szarucska, szellemecske formálódik bubává és nem csak a „szentségesen groteszk” teremtődik meg. Az ősi, ráolvasásos-mondókás, imaszerű szöveg­ele­mek egybeépülnek – hiszen szülő és születendő összeraggatói a mindenségnek – az értelemmel és fegyelemmel rendezett modernnel. Zizegő kozmoszok és dédek, kerubok és mocskocska mézgák bugyborognak – ámulatos rendben. A vers-bravúr aztán (közben) „szaporodott” is, mert Tóth Eszter megírta a költemény kihordásának történetét, Egy ihlet útirajza címmel. Az ugyancsak személyes esztétika évtizedeken át kéziratban lappangott, csak a nyolcvanas évek derekán jelenhetett meg A várt váratlan című kötetben, nagyszerűen példázva, hogyan fér meg a maximális tudatosság az ihletettséggel. „A halandzsás varázsolás lejárt” – állítja szeretetre méltóan a költő, s azt kívánja, verse „egyszerre legyen érthető és bűvige is”, ahogyan egyszerre van a magzat kihordásában az „égi-földi gomolyodás”, s „a legpelenkásabb, legváladékosabb földiségen micsoda legmagasabb transzcendencia süt keresztül”.
LEVENDEL JÚLIA


Csillagom, révészem

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
Uramról maradott subám neked adom.
Nem viszlek át, nem biz’ én,
Mert nagy zaj mén a Dunán,
Mert nagy zaj mén a Dunán.

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
Uramról maradott lovam neked adom.
Nem viszlek át, nem biz’ én,
Mert nagy zaj mén a Dunán,
Mert nagy zaj mén a Dunán.

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
Uramról maradott magam neked adom.
Át is viszlek, át biz’ én,
Át is viszlek a Dunán,
Megcsókollak a partján.


A népdal két ember hangján szól, nem történetet mesél, mégis sok mindent elárul a szereplőkről: egy özvegyasszony szeretne átkelni a zajló Dunán. Mi elől menekül? Hova igyekszik? Egyenként, versszakonként felajánlja minden „uráról maradott” értékét a révésznek a szívességért cserébe. A suba és a ló után az utolsó tétel: „uramról maradott magam neked adom” épp azért meglepő, mert grammatikailag és logikailag tökéletesen illeszkedik a szövegbe. Arról lenne szó, hogy a révész kihasználja az asszony kiszolgáltatott helyzetét, és arra kényszeríti – nagyobb érték híján, másodkézből –, hogy magát is áruba bocsássa? Így, kívülről nézve a történet nem szép, bár sok nehéz helyzetben (pl. háborúban) elképzelhető. A népdal azonban drámai jelenetet örökít meg. Az asszonyhang már a megszólításban magáénak tekinti a révészt, ennek jele az egyes szám első személyű birtokviszony: csillagom, révészem. Csak konvenció, vagy eleve több közük van egymáshoz? A nő kikezdene a révésszel, elárulva a férj emlékét? Az áru és az árulás mégsem kapcsolódik szervesen a dalhoz: mint lírai mű, dallammal, a szöveg gyönyörű. Egy másik változatban az utolsó versszak utolsó három sora: Általviszlek, által én, / Aranyszőrű paripán / Megölellek a partján. Ez talán még erőteljesebben sugallja az érték megőrzésének mozzanatát, a révész védelmező gesztusa mintha mesebeli módon meg tudná óvni az asszonyt attól a veszélytől is, ami elől menekül és attól is, ami várja odaát. A motívumot inkább Nagy László kötetünkben is szereplő kiáltásával vonnám párhuzamba: ki viszi át, fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!
KÁLLAY G. KATALIN


Nagy László
Ki viszi át a szerelmet


Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Veszélyes vers: antológiavers. Ez néha azért kockázatos, mert nagyon jellemző, máskor meg azért, mert a nem jellemző kategóriájába tartozva, akarva-akaratlan félrevisz: olyasmivel növeli a szerző hírét, ami nem eredendően az övé. Nagy László kevés antológiaverset írt, de a Ki viszi át kétségkívül az. Páratlanul jellegzetes darab, s mint antológiavershez illik, témáját különleges töménységgel fogalmazza meg. És bizony: nem jellemző! Nagy László általában nem ilyen elegánsan formált, kerek, sőt, lekerekített, nem ilyen szabályosan dalszerű. Ez aligha az ő világa: ő göcsörtösebb, ágas-bogasabb. Természetibb, mondhatnánk. Ez meg műhelyben csiszolt gyémánt. Az sem jellemző, hogy a vers tudatosan halmozott poétikus nagyotmondásaiban, amelyek sorról-sorra követik egymást, s a beszélőt csodatévő táltosként, már-már félistenként állítják elénk, nem annyira Nagy Lászlót halljuk, mint inkább egy óriás-öntudatú elődöt, Adyt. Mert a Ki viszi át egyfajta jó értelemben vett ki ha én nem-büszkeséget szólaltat meg fájdalmas tragikummal. Adynál ugyanebből a témából átok lesz az Aki helyemre áll strófáiban: a Távozó megátkozza azt, aki őutána a világon ölelni mer. A csillagszemű Nagy László egy interjúban azt üzente az utókornak: csókolom őket – itt sem mond átkot, de szuperlatívuszaiba közös alapélményünket sűríti, hogy senki sem tud úgy szeretni, ahogy én. A víz kétszeresen is jelen van a versben: létem ha végleg lemerűlt – ez az első motívum. Hová? Nyilván a Styx vizébe. És: ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra. Ez a „túlsó part” is a csendes, sötét Halálfolyóé. A költő úgy hiszi: a Nagy Érzést, mint kölykét az állat, a halálon túlra is magával menti majd, hogy ott, az Örökkévalóságban fölnevelje.
CSENGERY KRISTÓF

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 1   »   SZEMELVÉNYEK a készülő Vigyél át, révészem című antológiából
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911