Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 2   //    «    12    » 
Petrik Iván
Tigrisek, bálnák
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A futballpálya definícióján gondolkodom, összezavarodva, de pontos gondolatokban reménykedve, miközben egy futballpályát bámulok. Talán a közepén kellene állnom, hogy a megoldás felderengjen bennem, mint egy halálosan szép gólpassz megfogalmazhatatlan szándéka. Innen is jól látszik azonban, hogy nincs felrajzolva a kezdőkör. A letaposott fű árnyékai talán megmutatnák nagy magasságból (légi fotóról), hol szokták felfesteni, de egy padon ülök, még csak nem is a pálya mellett, és innen nem látszik semmi. Ennek ellenére szerencsém van, csupa olyasmi vesz körül, ami ellentmond a futballpályának. A kezdőkör hiánya viszont segíti az elfogadásukat (oda-nem-illőségük elfogadását). Olyannyira, hogy az előbbi megállapításomnak is az ellenkezője igaz. A futballpálya került idegen környezetbe. De ennek nincs igazán jelentősége. A futballpálya definíciójához nincs szükség az időbeliség értelmezéséhez. Mi volt előbb: a pálya vagy a környéke? A pálya. A környéke. Ez a nem feloldhatatlan, hanem egymással megférő ellentmondás legyen elmélkedésünk tárgya? Talán igen, mégis a „pálya” mint probléma erősebben foglalkoztat. Mert színes, szagos, tapintható, taposható. Nagyon szép. Összetákolt fakerítés választja el a közönségnek fenntartott területtől. Kispad nincs. Bármikor jöttem ide, kéken vakított az ég, és sohasem találkoztam emberrel. Ugyanakkor tudom, hogy a pálya mint futballpálya nem jelent minőséget. Libalegelő – szokták mondani, bár ide libát sosem hajtottak. Alkonyat után inkább szarvasok, őzek legelésznek a közelében, s néha vadkancsapat rohan át rajta. De ha a pálya mint futballpálya nem is képvisel semmilyen minőséget, tagadhatatlan futballpálya mivolta. A kapuk, a róluk lógó hálócafatok, a fakorlát és a köztudomás mind arról biztosít, hogy ez itt futballpálya. Régi szándékom, hogy kijövök majd egy meccsre is, de erre eddig nem került sor. Ülök egyedül egy padon, nem messze a pálya képzeletbeli partvonalától, a lábamnál, cipőm orra mellett fűszál, kavics, hangya, széncinke. És háromlevelű lóhere. A bánatos, lenézett növény, amitől persze csak mi, ostoba emberek fordulunk el. Odébb az őzek nagyra értékelik, és vidáman befalják. Nem ennek örülök, hanem hogy mégsem vagyok egyedül. Odafut hozzám egy gyerek, koszos az arca, kardigánja a dereka köré kötve lebeg mögötte, kezében fegyvernek látszó fadarab. Jön és megkérdezi: apu, ha egy tigris és egy bálna összeveszik, ki győz? Megőrzöm a nyugalmamat. A szőke gyerek apjának nevezett, látom, valamivel odébb egy másik guggol, és felénk néz várakozón. Kényelmes ez az apa-pozíció, de nem válaszolok azonnal. Tisztázni kell még egy-két mellékkörülményt. És kisfiam, hol találkozik szerinted egy tigris és egy bálna, hogy összevesszenek? Hát hol! Hát itt. Szóval itt és most. Elvesztem a fölényemet, nem tudok válaszolni. Mégis ki győz? Meg kell fontolnom alaposan, mielőtt válaszolok. Megnyálazom a nagyujjamat, és próbálom a legfeltűnőbb koszfoltokat letörölni a kis srác kipirult arcáról. Megigazítom az ingét, felhúzom a zokniját. Amikor látja, hogy nem válaszolok azonnal, eloldalog a bátyja felé.
Legjobb lesz azzal kezdeni, hogy felsorolom, mit látok a padon ülve, amikor a futballpálya pontos definícióján merengve tigrisek és bálnák győzelmi esélyeit kell megállapítanom. Jobbra tőlem a futballpálya, kissé el kell fordulnom, hogy belássam az egészet. Ha visszafordulok, és nem keresek semmit a tekintetemmel, a játszóteret látom barna fajátékokkal. Egy várszerű mászóka, hinta, homokozó, csúszda, mérleghinta elég nagy területen szétszórva, ami könnyen abba a kétségbeesett helyzetbe taszíthatna, hogy a játszótér definícióján is gondolkozzam, de a hátam mögött fákkal kijelölt, kővel felszórt gyalogút vezet valamerre. Ez pedig kényszerít, hogy folytassam a felsorolást. Az út az egyik irányban, ebben biztos lehetek, hiszen onnét jöttünk, a kis kápolna mellett elhaladva a kapuhoz visz. (Bár ennek a kapunak az értelme is viszonylagos, hiszen csak az utcafronton úgy jó húsz méterre van kőkerítés, utána semmi.) A másik irányban az út majdnem a futballpályához ér, de az utolsó pillanatban egy épület előtt enyhén jobbra fordulva eltávolodik és belevész az erdőbe. Ez így csak első pillantásnak elegendő, alapvetően pontatlan. A játszótérre visszatérve rögtön látszik, hogy a falu felől furcsa bozót zárja le. Ha a két gyerek arra tűnik el, felállok, és utánuk kiáltok. Mi van ott? Omló falak, egy épület címeres homlokzatának maradványai. A titokzatos, eltűnt kastély most inkább szeméthalmaz a sűrű aljnövényzetben. A másik oldalon az utat feltartóztató épület nyilvánvalóan nem az egykor volt kastélyhoz tartozik. Eleve olyan, mintha kisebbrendűségi érzéssel nézne másfelé. Üres kockafalai, zárt, rácsozott ajtaja, ablakai is hangsúlyozzák építészeti zabigyerek mivoltát. Mert ez az épület a futballpálya mellé sebtében odavetett öltöző és alkalmi büfé, inkább kocsma. A néptelen öltöző és a zárva tartó kocsma helyébe bármit képzelhetünk. Legyen most például a bálnák és a tigrisek szálláshelye. Egyelőre még jól megférnek egymással, nincs nagy baj. Idegenül hangzó, mégsem ellenséges morgások hallatszanak onnét. A kaputól futó gyalogút tehát erre tart, aztán mégis enyhe kanyarral a fák közé fordul. Nem igazi erdő ez még. A fák tüntető rendezettsége bizonytalanít el, s arra késztet, alaposabban nézzünk szét. Itt egy ízléssel elhelyezett csoport, ott egy-egy magányos darab. A lábunk elé patak kanyarodik, s ha tovább lépünk, szép ívű fahíd segít átkelni rajta, majd tóvá terebélyesedik, éppen úgy, hogy kényelmes kilátás essen rá. Ezek után nem is kell különösebben érteni a fákhoz, hogy megállapítsuk, mind különböző, oda nem illő fajta. Még mielőtt az erdő definícióján eltöprengenénk, biztosak lehetünk benne, hogy nem erdőben, hanem egy nagyszabású kertben, ligetben járunk. Elvadult, de jól látszik, hogy ember formálta. Még a padról ülve is megérthetjük ezt, bár el kell ismerjem, sokat sétáltam fái alatt, így tudom, hogy egy angolkert van a hátam mögött. S ami végleg lefegyverez: nincs határa. Alig észrevehetően belenő a környezetébe, olyan szemérmes fokozatossággal, hogy jóval messzebb, a tölgyerdőben bolyongva is várom az előtűnő harmóniát. A futballpályán túl ugyanis pár tucat lépésre dombok emelkednek, hátukon igazi vadon. A felőlük áradó hűvösség jelzi, hogy bölényüstökű hegyek kényelmesen elterpesztett lábai. De ez már végleg kívül esik mindazon, amit a padon ülve még felmérhetek. Az utolsó fogódzó, hogy tudjuk, nincs pontos határa ennek a magyarázatra szoruló helynek, ami nemsokára talán tigrisek és bálnák harcának terepe lesz. Mielőtt ez bekövetkeznék, még megkísérelhetem, hogy a történet váratlan fordulatot vegyen. Álljak föl a padról, induljak el valamerre, s jusson eszembe az a nap Jerez de la Fronterában, amikor a telefonfülkéből kinézve észrevettem azt a furcsa alakot. Csupán ennyi is elegendő volna, hogy a mocsárláz lehetőségeinek mérlegelése helyett, Fernet-et kortyolva, kellemes beszélgetéssel múljon el egy újabb nap. De időközben rám találtak mindazok, akiket eredendően ide, a pad köré képzeltem. A futballpályára comtesse-eket például. A parkba vallásos vágyódások útvesztettjeit. Az erdőbe bujkáló szerelmeseket. A játszótérre eltévedt vadászokat s egyéb lődörgőket. Az útra keresgélőket és unatkozókat. A már nem létező kastélyba?

A kastély felső emeleti ablakában állok. Félrehúztam a nehéz függönyt, akár bele is burkolózhatnék. A nagy műgonddal kialakított parkot bámulom. Ezt a különös, mesterséges növénytenyészetet a mindent elbizonytalanító óriási erdő kellős közepén. Olyan gépezeten gondolkozom, amellyel magasba emelhető egy patak, vagy egy kisebb folyó, tulajdonképpen bármiféle víz. Napok óta rajzolom a terveket, de még nincs kész. A gép alkatrészeinek önsúlya és a víz folyása együttesen eredményezné az emelkedő mozgást. Mire használom majd? Nem tudom. Talán a parkban szükség lesz rá. Úgy képzelem, hatalmas vízi építményeket lehetne elhelyezni a fák, bokrok és virágágyások közé. Lenyűgöző méretű üvegkalickákat, amelyekben elférnek a tengerek és óceánok legkülönlegesebb élőlényei. Leviatánok, balaenák, orcák, physeterek, talán még delfinek is. Ő mindenesetre biztosan megkérdezi, minek. És én bizonyosan válaszolok rá valamit. Megpróbálom elhitetni vele, hogy kis gépem a mocsarak lecsapolására is alkalmas. Színpadias jelenet lesz, mint ahogy itt minden az. Vegyük először is őt. Előttünk áll, mint egy festmény. Mindig, mint egy festmény. S ha néha hetekre eltűnik, az is festményszerű. Mint egy óriási vásznon a kissé hányavetin megfestett háttér, ahol nincs semmi, csak tompán ragyogó, gyönyörű, nagy olajfestékfoltok. Kilép tehát a képről, de biztosan egy másikra. Máskor azt gondolom, valóban köddé válik. Varázsszavakat mormol, és részecskéi szétszaladnak a világmindenségben, azaz nem arról van szó, hogy közülünk nem látta senki, hanem időlegesen feladta e világi létezését. Persze mindig visszatér. (Más elképzelések szerint ilyenkor bezárkózik a szobájába vagy elutazik.) A második kép legyen az (az első után, amin nincs jelen), ahol díszes kíséretével s háza népével áll. Fogadja alantasai hódolatát, s kegyesen meghallgatja kérésüket. Valahogy úgy kell elképzelni, mint Breda átadását, csak a ló valamivel hátrébb forgolódik, bár fegyverből nincs sokkal kevesebb. Kénytelenek vagyunk Velázquezre hagyatkozni, mert valójában ritkán festenek képet ilyen címmel: a városi polgárok az uradalmi vadaskertből elkóborolt fenevadak által okozott károkkal kapcsolatos panaszaikat átnyújtják földesuruknak. Én a második sorban állok ilyenkor, s nem tartozom azok közé, akik kinéznek a képből. Nem kevés szervilizmussal arra figyelek, ami a kép középpontjában történik. Soha ilyen közel még nem voltam őhozzá, igaz, csak a hátát, selyemkabátja gallérját és parókáját látom. Minden apró mozdulatára illatos por szitál belőle, olyan, mint egy hógömb, amit felráznak néha. Egyszer sem fordul hátra, s a közvetlenül mellette álló titkára sem. Meg kell éreznem, mikor kell odasúgnom valamit. Ezt hátuk apró görbületével nyugtázzák, és ez jólesik. Nem az, hogy elégedettek, ez a legkevésbé sem érdekel, hanem hogy nem kerítenek ennek nagy feneket. Nehezen viselném, ha rám néznének, netán hozzám szólnának. A festmény sok mindent visszaad, de hogy valakihez nem szólnak, alig. A szagokat egyáltalán nem. Pedig büdös van. Bármennyire is facsarja az orrom, merev derékkal bámulok magam elé, és várom, hogy megérkezzenek a vendégek. Hosszú percek telnek el így néma csendben, nem történik semmi. Nem számítottuk el magunkat, ez is a szertartás része. Mire belépnek a kissé megilletődött városiak, kővé meredt szobrokkal találják szemben magukat. (Az óriási vásznon legyenek mégis inkább szobrok. Fussa be őket a repkény, kezdje ki őket a múló rossz idő, hulljanak rájuk falevelek, amelyeket majd fújjon el a szél. Fényesedjenek ki, s csiganyál ezüstje ragyogjon a duzzadt arcokon.) Azt sem fogják tudni, ki beszél, honnan, kinek. Megérzik ők is a bűzt, ami otthonossá teszi majd számukra a hatalmas termet. Bár annyiféle szag és illat szállong, a befűtött kályhákból szivárgó füsttől az ecetes tintaillatig, hogy nem mernek ráismerni erre a trágya-esszenciára. Nem nézhetek jobban körül, várom, hogy elérkezzen a szoborarcom, és hasonlatossá legyen az ő hátához, amely már ebben az időtlen merevségben tornyosul előttem. Ez a hát, mint világunk megkérdőjelezhetetlen középpontja, kisugározza és ránk kényszeríti szobortörvényeit. Csak azért tudom, hogy mégsem kőből van körülöttem mindenki, mert érzem a teremben egyre jobban erőre kapó kellemetlen szagot. Felötlik bennem, hogy esetleg ő bűzlik, de nem. Ez képtelenség. Felőle a bársonyt és selymet átitató kölnik, a parókapor kesernyés szaga és más szépítőszerek illata érkezik. A titkár sem lehet büdös, ezt nem engedheti meg magának. Valaki mégis a háznépből bűzölög, akkor meg mindegy, hogy ki.
A nehezen meghatározható összetett szag nem nyújt semmiféle támpontot hordozója kilétére vonatkozóan. Alig válnak szét a komponensei, de elemi felismerés benne a rothadás. Ez sok minden lehet: cefre, fekália, dög. Mégis valahogy fűszeresebb, ami arra utal, hogy nem egyszerűen egy csizmatalpra tapadt szardarab, hanem különleges helyen hordozták, nem is kis ideig, amíg napvilágra került. Ruha alatt, bútorok mélyén, kötéssel takarva. Ahogy várakozunk és telnek az egyre hosszabb percek, mindinkább biztos leszek benne, hogy mégsem emberhez tartozó árnyékfelhő. Különleges és nagyszabású, mint minden itt. Már-már azon vagyok, hogy megszegve a szoborlét szigorú szabályait körbeszaglászom kompániánkat, amikor szerencsére beleesik egy kő a tálba, majd felpattan az ajtó, és belép a városi küldöttség. Elöl ünnepi, kopottan fénylő reverendájában a Szent György egyház plébánosa, majd a küldöttek. Fedetlen fővel, sápadtan, megilletődve, elszántságuk romjaival az arcukon.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 2   »   Tigrisek, bálnák
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911