Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 2   //    «    14    » 
Kutas József
Földszag
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Szép estét, H. Uram!
Már csak egy ház van hátra. Egyetlenegy. Az egész üdülőkörzetet magam mögött hagytam, a sáros út mentén felhúzott földszagú kalyibák és lakókocsik és félponyvás kunyhók és papundekli paloták mind-mind elmerültek a tegnapban. Travis megyére sötét árnyék borult: az én árnyékom. Ez az üdülőkörzet egyébként vicc; ami azt illeti, meglehetősen rossz vicc. Felnőtt férfiak és nők komolyan gondolták, hogy a félmérföldnyi távolságban sárgálló homokpusztaságot és a sós tavat elválasztó, keskeny kaktusz- és pálmaligetekben fellelhetik a mindörökre elveszített Édenkertet? Ezek a házak a Paradicsom negatív makettjei, és a szánalmas előkertekben burjánzó gaz, földiszeder és babérlevelű rododendron között bambuló emberek legfeljebb a hajdani emberpár másolatai.
A nyári levegőt állott húsleves és friss sör illata uralja. A grillsütők is versenyeznek. A partiasztalok fölé akasztott bambuszlámpások szúnyograjokat vonzanak.
Péntek alkonyattájt érkeztem, és a látvány, a szag meg az ablakok mögül vagy egyenesen a kertek mélyéről, a műanyag úszómedencék mellől áradó sramlizene ugyancsak próbára tette idegeimet. Sehol egy őrült rockdallam vagy komor blues, a szélrózsa minden irányából egyforma, földszagú zenét hozott a szél: bendzsós népdalba oltott macskanyávogást.
Földszag, földszag, földszag – a házak, az emberek, a zene, a levegő illata, még a krikszkraksz kaktuszok nyársaira húzott telihold is agyagízű, agyagszagú; mintha a nyomorúságos lakok nyitott sírhelyek volnának, az emberek (még a meztelen kisklambók is) két lábon járó holtak.
Anyám mondta mindig:
– Meglátod, Thomas, el fogsz rohadni, ha örökké a szobádban kuksolsz! Megesz a penész, felfalnak a hernyók! Gyere ki onnan, és játssz szépen a húgaiddal!
Ennek az élő temetőkertnek ráadásul neve sincs, ezt még péntek este, elalvás előtt megállapítottam. Jeltelen pont egy szakadt térképen. Homokszem a sivatagban.
Senki sem siránkozik, ha eltűnik. Nyugtalan álmomban sorra jártam a holdfényverítékben fürdő házakat, meg-megállva az ablakok alatt hallgattam a szuszogók neszeit. A Makita most is a hónom alatt volt. Még álmomban se létezhetek nélküle.
Hogy mi az a Makita? Hahaha! Ez még rosszabb vicc, mint az üdülőövezet, ahol vagy húsz család játszik a sorssal szembekötősdit! A Makita láncfűrész; nekem a láncfűrész. Hangja felülmúl minden más hangot – úgy zümmög, mint a vérszívó szúnyogok a lámpák fényétől átnedvesedett virágosbokrok vagy eldobált sörösdobozok felett.
Szombat hajnalban ébredtem, elgémberedve a kemény talajtól, ugyanakkor felajzva az új nap nyújtotta lehetőségektől.
Karom furcsán nehéz, zsibbadt volt. Pedig ez az ólmos fáradtság csak akkor jelentkezik, ha sokat használom a Makitát.
Tűnődésemben nem zavart senki. A telep hallgatott. Sehol egy madárfütty, autózúgás, kenyérpirító arcpirítóan éles sivítása vagy az ilyen helyeken szokásos, Noé előtti időkből származó kávéfőzők idétlen kotyogása.
Leültem, és kinyújtóztattam a lábamat.
Nem is tudod elképzelni, milyen nehéz apránként összeszedni magam az álomhelyszínek különböző részeiről!
Mintha húgaim elhagyogatott játékait szedegetném össze azokból a nyirkos parkokból, ahol a délutánjaikat töltötték szürke arcú férfiak társaságában.
– Thomas, vigyázz a húgaidra! – mondta mindig anyám, mielőtt eltűzött volna a betonplaccok felé, karján lakkozott kistáskájával, amelyben fiolákat és tégelyeket tárolt – Megnyúzlak, ha valami bajuk esik!
Ami a megnyúzást illeti... a rekedt hangon elkántált mondatok életem bűnös oltárának lépcsőfokai.
Amikor mindenem megvolt, és az utolsó kis részlet is helyére került, nekiláttam, hogy alaposabban körülnézzek a környéken.
Ez nem könnyű; ha az ember két méterre nőtt, szűk neki a tér; mintha beledagadt volna a térbe! Nincs az a vastag fatörzs, ami elbújtatna engem, vagy bokor, ami elfedne: árnyékom rendre megelőz; nincs az az élet, amibe beleférnék.
Az iskolában Elefánt volt a becenevem – azután már az sem. Senki nem mert már nevet adni nekem. Csoda-e hát, hogy mindig ilyen helyeket keresek?
Végiglopakodtam az ecetszagú tó partján, ahol olyasféle nádas nőtt, mint a polip karjai, majd egy vargabetűvel a telep túloldalára kerültem, és élvezhettem a kora hajnalban bukfenceket hányó sivatagi délibábok bolond kűrjeit.
A nap rózsaszín körömhöz hasonlított – az áttetsző felhők körülötte lebegő húscafatokhoz.
Lyukas csizmámban csikorgó homok csiszolja, sikálja kemény bőrömet – ez az egyetlen hang, amit hallok. Mire visszaérek, remélem, felbukkan néhány koránkelő, hogy megszólítson, s hogy a védelmébe vegyen, engem, a nagyra nőtt, lapos homlokú fickót, akit erre az isten háta mögötti partra sodort ki az éjszaka.
Az emberek legtöbbje ilyen elven működik: ha akad valaki, aki még náluk is szerencsétlenebbnek látszik, elhatalmasodik rajtuk megalomániájuk, és mindent elkövetnek, hogy testestül-lelkestül birtokukba vegyék az eltévedt báránykát, persze a szeretet, az irgalmasság, a könyörület, és nem az önzés nevében.
Amikor vasárnap este elhagyni készültem ezt a kócerájt, és a legutolsó barakk felé vettem az irányt, amelyben az a szőke lány lakott, ezek a szavak (irgalom, könyörület) értelmüket vesztették.
De most még csak szombat hajnal van, mit sem sejtő, szép szombat reggel, amely hangtalanul fürdőzik a napfény porában, akár egy szürke kis veréb.
Furcsálltam, hogy nyoma sincs a tegnap estéli vigalomnak.
Minden lépésnél megerősödött a gyanúm, hogy valami nincs rendjén: akárhogyan is számítgattam, jócskán benne jártunk a délelőttben, és – ha a felnőttek nem is – a gyerekeknek javában hancúrozni kellene: macskát kergetni vagy igazinak tűnő nyílvesszőket röpíteni láthatatlan ellenségeik szívébe – emlékeim szerint ilyesfélével múlatták az időt a szomszéd barakk srácai, míg húgaik szokásos sétáik egyikére készültek. Az én húgaim rendszerint akkor indultak el, amikor az égről leesett az első nagyobb árnyék, és szétfröccsent a téglalap alakú tereken.
– Thomas, merre csellengtél már megint? – kérdezte anyám; ez volt a legelső kérdése, amikor befutott (ziláltan, konyak- és cigarettabüdösen, és szoknyáját két tenyérrel simította le a térdén), pedig jól tudhatta, hogy ki se mozdultam otthonról, a szobámban nézegettem a képeslapokat, és örültem, ha átitat a sötétség. – És a kishúgaid?
Nem szóltam. Születésem óta néma vagyok. Járni is ötéves koromban tanultam meg, addig csak feküdtem a rám dobált takarók alatt, és nőttem, egyre csak nőttem, akár a tölcsérgomba a veremben.
Bal szemem hályogos lett a félhomálytól, a jobb viszont megkapta a másik erejét, így látásom természetfelettien éles. Akkorra a négy húgom közül már csak kettő cserkészett a pókhálószoknyás ostorlámpák alatti növényzetben, a másik kettőnek (a rendőrségi iratok szerint) nyoma veszett. Csak én tudtam volna megmutatni, hol hantoltam el őket – és gyilkosaikat is.
A Park dróthálói mögött nem volt értéke az életnek; de én szerettem a húgaimat, és amikor felkerekedtem, s faképnél hagytam a betontelepet, magammal vittem egy-egy játékukat. Fej nélküli babát, kockás köténykét, műanyag étkészletet, csorba fésűt – és a Makitát. A Makita az én játékszerem volt – reméltem, hogy itt, ebben a felettébb furcsa üdülőövezetben szakértő közönségre találok; talán olyan emberre is, aki ismerte valamelyik húgomat.
Megyek, sőt, őgyelgek, andalgok, rúgom a port, és minden érzékszervemmel az üdülőtelep kopottas előkertjei mögött megbúvó élet jeleit figyelem, hogy a legelső apró jelre elkezdhessem a játékot.
De minden hallgat.
A fehérre festett, ősöreg autógumikba ültetett, porkabátos pozsgás növények némán gubbasztanak, akár a 66-os út mellett az ördögmotorosok. Másutt, egy matricákkal teleragasztott Ford lakóbusz mellett ócska mérleghinta árválkodik: megtorpanok, mert szíven üt a látvány. Valaha én is libikókáztam a húgaimmal: ők négyen az egyik, én a másik oldalon. Szívem szerint közelebbről megtekinteném a mérleghintát, amelynek tulipiros festéke lepattogzott, vas tartóoszlopait megrágta az idő, de titokzatos érzékem visszatart.
A Makita bőrhüvelyében himbálózik a hátamon, és egyértelmű, könnyen fogható üzeneteket sugároz. „Maradj békén! Jó lesz, ha vigyázol magadra, kis barátom! A hely is idegen neked, de te is idegen vagy a helynek. Csak nyugodtan, cukorfalat!”
Lehiggadtam. Különben is: nehéz engem felcukkolni. Már szemeztem a Makitával Mr. Hudson vegyesboltjának légypiszkos üvegén keresztül, amikor anyám óbégatva futott be a garázs elé, ahol akkoriban laktunk.
– Thomas! Thomas! Hol vannak a lányok? Már megint nem vigyáztál rájuk? Semmit se lehet rád bízni! Biztos a szekrényedben döglöttél, igaz? Jaj, istenem, sírba tesz engem ez a gyerek!
Tizenhat éves voltam, csaknem akkora, mint most, csak sokkal együgyűbb, naivabb és sóvárabb – anyám szavai felélesztették szívem gyengén pislákoló tüzét. Talán ebben a percben értettem meg, mi a dolgom ezen a földön. Vannak dagadó izmú kovácsok és fürge kifutófiúk, mézes szavú ügynökök, szúrós tekintetű szövetségi ügynökök, azután csaposlányok, akik mélyen kivágott blúzaikban könyökölnek a pult ezüstpatakja mellett; színésznők és közönséges, kartonszoknyás háziasszonyok s férjeik, a tisztes külsejű, óralánccal felszerelt, kövér úriemberek, akik elfordítják fejüket, ha megpillantanak téged a sztráda mentén, amint felfelé fordított hüvelykujjadon az eget egyensúlyozod – és vagyok én.
A csend kezd kényelmetlenné válni.
Visszaemlékezve álmomra, amelyben annyi, de annyi esemény váltotta egymást, most különösen nyomasztó a sivatag és a gyilkos vizű tó közé szorított üdülőtelep némasága. Le is ülök egy kőre, rendezni gondolataimat; ezek a gondolatok egytől egyig kapcsolatba hozhatók veled, H. uram. Te mindig a nyomomban jártál. Volt idő, amikor azt hittem, te vagy Freddy K., a különös vigyorú iskolamester, aki örökké koszpecsétes kertésznadrágot viselt, és zsebeiben millió titokzatos holmi csörömpölt; azután meg úgy gondoltam, H. uram, hogy a Parkban laksz, és te igazgatod az ottani ügyes-bajos dolgokat, ott, az ólomnehéz árnyékok hazájában.
A Makitát óvatosan leeresztem két lábam közé, majd nekitámasztom a bal combomnak. Jobb kezem ujjai a cipzár húzóján babrálnak, olyan tisztelettel bánok vele, akár a templomjáró a gyöngyolvasóval. Rémlik, mintha... de nem, álmomban használtam is, jól emlékszem rá. Az, hogy: használtam, nem helyes kifejezés, de nem vesződöm vele, hogy jobbat találjak. Magam vagyok, nem kell udvariaskodnom.
A nap fedetlen tarkómra tűz, és bőrkabátomat paskolja, indítana tovább. A Makita tehát a hátamra lendül, akár a fekete gitártok El Mariachi hátára (ez az egyetlen film, amit képes voltam végignézni, a Desperado), és máris talpon vagyok, szédülve kissé az agyamba áramló, az előző éjszaka vad álmaitól dús vértől. A libikókás lakóbusz mellett, vagyis inkább mögötte, furcsa fák nyújtózkodnak a felhőtlen ég felé: előző életükben alighanem vérszomjas óriások lehettek, akik itt nőttek fel a síkságban, és a sós tóból oltották szomjukat. Törzsüket harsogó-zöld, apró, fürtös levelek nőtték be, úgyhogy messziről páncélos lovagoknak látom őket, és csak közelebb lépve derül ki az igazság. Nagyon sok mindennel így vagyok: a távol és a közel számomra a rosszat és jót jelenti.
Csakhogy, Thomas, nem érinthetsz meg mindent. Nem győződhetsz meg az igazságról ilyen piti módon, csak úgy, ha... a Makita felmordult a hátamon.
Még bebugyolálva is meglepett, milyen erős, mégis, milyen selymesen doromboló ez a hang. Övtáskámhoz nyúltam, és megtapogattam a lányok játékszereit; apró kacatok a többi játék mellett, amiket útjaim során gyűjtöttem be. Ha játszani indulok, egyik-másik előkerül, és én felváltva illesztem az arcom elé – noha csak az éjszaka óráiban lépek az emberek elé, nem árt, ha elrejtem szörnyű vonásaimat egy-egy ilyen borzalmas bőrjátékszerrel, amit a Makita alkotott.
Korán megtanultam, hogy sem termetemmel, se arcommal nem lehetek tagja egyetlen közösségnek sem. A húgaim szépek voltak, én torzszülött. Földszagú, ocsmány, bumfordi kölyök, akinek egyetlen társa volt az általánosban: Jack, a vak fiú.
Földbe gyökerezett lábbal bámulom a furcsa ligetet. Még a teliholdat is könnyedén tudomásul veszem, a fehér éjben lengő-lobogó árnyékok titkos talányok, nem életre kelt rémek; ami a többi embernek szemet gyönyörködtető természeti aktus, nekem megoldandó feladat. Ezért nem értettem, hogyan gyűlhettek össze itt ezek a családok, akik... hol is vannak, Thomas fiú?
Nem szaporítom tovább, H. uram.
Az egész szombati napot azzal töltöttem, hogy alaposan átkutattam a telepet: szobáról szobára, kamráról kamrára haladtam, semmi se kerülhette el a figyelmemet, se egy függőágy, se egy roncsautó üresen tátongó csomagtere, semmi. És mindvégig az volt az érzésem, hogy megfulladok: a tér nagyon szorított.
Megfogadtam, hogy vasárnap továbbállok innen – ekkor láttam meg a szőke lányt. A naplemente utolsó sugarai a hajára hulltak, ettől úgy lobogott a lakókocsi teraszán, mint egy fáklya. A zöldből fekete lett, a kékből részeg lila, a sárgából dühödt narancs, a fehérből keksz-szürke – a lány pedig ott világított a téglákra támasztott lakókocsi teraszán, és le nem vette a szemét rólam.
Elvégeztem a szükséges mozdulatokat (övtáska, a Makita puha tokja) – hiába. A lány maradt, ahol volt. Nem értettem, hogyan nem vettem észre őt aznapi kutatásom során, hogy rejtőzhetett el – azután eszembe jutottak a húgaim, akik néha, ünnepnapokon, amikor kicsit többet ittak a kókuszlikőrből, hajlandók voltak velem bújócskázni a Parkban.
A lány rájuk emlékeztetett: távolt volt és közel. Elérhetetlenül. Majd hirtelen, akár egy tűzzománc golyó, legurult az égről a nap. A lány eltűnt, akárcsak szépséges húgaim, anélkül, hogy elárulta volna, mi volt jövetelének célja. Figyelmeztetni akart?
Ha hiszed, ha nem, H. uram, moccanni sem mertem egész éjszaka.
Vasárnap ismét végigsétáltam az elhagyott porták között. A szám kiszáradt, és már nem csupán a csizmámban csikorgott a homok, hanem a testemben, a szívemben is. A Makita elviselhetetlenül súlyos volt, én pedig árnyékkőről árnyékkőre lépdelve cipeltem.
A szag borzasztó volt, H. uram, valósággal kiütött, és a látvány...
Már nem péntek volt, hanem vasárnap; Thomas, az Elefánt, a Bőrarcú Ember átalakult.
Türelem, nyugtattam magam.
Már csak egy ház van hátra. Egyetlenegy. És utána vége. Vége lesz, H. uram.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 2   »   Földszag
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911