Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 3   //    «    24    » 
Nacsinák Gergely András
A tények mágikus ereje
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Tudás és társadalom bonyolult összjátékával foglalkozott Mund Katalin is a Van fogalmad?-sorozat előző szemeszterében. A "tudásalapú társadalom" kitermeli a "társadalom-alapú tudást", és viszont - s máris az Escher-féle egymást rajzoló kezeknél tartunk - csak az összefüggések nem olyan egyértelműek. Az egymás mellett élő és egymással versengő tudástípusok, valamint a gazdaság és társadalom tudományra gyakorolt nyomása eleve felveti a kérdés további aspektusait, például a kreáció és a valóság törékeny, és mind törékenyebbé váló viszonyát. Hiszen még az elsődlegesnek, és épp ezért megbízhatónak vélt tapasztalatnak is számos meghatározottsága ismert, ha pedig nyomára akadunk a determináló tényezőknek, maga a tudás is könnyedén irányítható lesz.

    Épp ezért a tárgyilagosság és a valósághűség, e két kortárs varázsige ébreszt feltétlen bizalmat. A tárgyilagosnak - diszkrétebben: "kiegyensúlyozottnak" - mondott tájékoztatás, helyzetértékelés, véleménynyilvánítás, a valósághű látvány, hanghatások, a "megtörtént eseményeken alapuló" történet. A tárgyilagosság és valósághűség címkéje kifizetődő, ámbár költséges címke: a jelenkori kultúrában azonban nélkülözhetetlennek tűnik. A közízlés osztatlan csodálattal adózik a hitelességnek: s e mánia szülőhazájában, az Egyesült Államokban olykor a tények valóságos fetisizációját figyelhetjük meg. Az utánzat, a másolat, az "egy az egyben" felépített modell fogalmának uralma az információ-centrikus, információn alapuló kultúra terméke: hiszen az információ lényege, hogy reprodukálható, tetszés szerint sokszorosítható, sőt: hogy önmagát reprodukálja, többé-kevésbé pontosan leképezi, "klónozza". (Így az emberi klónozás miatti mizéria is csak az információs és a hagyományos szemlélet csörtéje: az egyik szerint az ember puszta DNS-információhalmaz, a másik szerint több ennél). Ezért a tényszerűség kultusza szoros kapcsolatban áll az információéval: a megnövekedett információözönben viszonylag kevesek képesek önállóan válogatni, s a nagy többség számára nem marad más választás, mint hogy szimpátiáik és érdekeik alapján kiválasszák a "hiteles" források közül azt, amelyre rábízzák magukat. A tényszerűség fogalomköre a kultúrában önmagán - a tárgyilagosságon, pontosságon - jóval túlmutató jelentést kapott.

    Borges egyik novellájában szó esik a Térképről, amelyet oly aggályos pontossággal készítettek el a Térképészet Mesterei, tükrözni akarván mindennek a valóságos elhelyezkedését és méretét, hogy a Térkép az egész országot beborította "és azzal minden ponton megegyezett"; következésképp maga lett az ország, illetve az ország a tökéletes térkép. Borges ugyan ezt nem mondja ki, de a dolgok logikájából ez következik. Umberto Eco pedig Az új középkor című esszégyűjteményében emleget amerikai múzeumokat, ahol a korabeli tárgyak gyakran nem különülnek el a korhű másolatoktól: "Megépíteni egy az egyben a fehér házi dolgozószoba modelljét (azonos anyagokból, azonos színekkel, de persze pompásabb és ragyogóbb külsővel, hisz nem kopik) annyit jelent, hogy a történelmi ismeretek csak reinkarnáció formájában terjedhetnek. Hogy a valóságot megjelenítő dolgokat valóságosnak kell feltüntetni. (...) Aki megépíti a hasonmás dolgozószobát, olyan ?jelet? produkál, amely meghazudtolja jel-természetét, hiszen a dolog helyébe kíván lépni, nem létezőnek tekintvén az átvitel torzításait, a helyettesítés folyamatát."

    A Borges és Eco felvetette jelenség mögött is az a kérdés, hogy mi a valóság kritériuma a hitelesség és a látszólagos hitelesség korában - vagyis az információs társadalomban; a jel, amely tökéletesen leképez valamit, nem válik-e jelből jelöltté, szimbólumból valósággá? Ha a jel tökéletesen megegyezik a jelölttel, mi különbözteti meg a valóságot az illúziótól?; lehet-e a jel valósággá?; mikor "csúszik át" a jel a valóságba, mi a kettő viszonya, és hol húzódik a határ az utalás (valami mutat valamire, a jelenti b-t) és a megfeleltetés között (a = b)? És végül: a jel tökéletesebb jel-e, ha ikonikus, ha nemcsak utal a jelölt tárgyra, hanem meg is jeleníti azt?

    Kiindulópontunk legyen az Eco által emlegetett múzeum, a "valóság múzeuma", vagyis a kiállítási metódus, amely célul tűzte ki, hogy a látogatók azonosuljanak a látottakkal, ezért az azonosulást illúziókeltéssel igyekszik elérni. Alapvetően kétféle múzeumi hozzáállás létezik. Az egyik a klasszikusnak nevezhető, ahol a tárgyakat igyekeznek bemutatni: a főszerep a dolgoké, és a rendelkezésre álló tárgyak adják ki azt a logikai vonalat, amelynek mentén a kiállítás szerveződik. A valóságosan létező objektumok alkotják tehát a láncolatot, amely visszavezet a régmúltba, s amelyek töredékesen akár az adott kor vagy hely relikviáiként értékeket jelentenek. Alighanem a középkori katedrálisok kincsestárai lehettek az efféle gyűjtemények ősei, ahol szentek ereklyéi - csontok, ruhadarabok, használati tárgyak -, valamint mindenféle drága, szépmívű, régi dolgok együtt kaptak helyet. A tudomány kincseskamráiban, a múzeumokban pedig a tárgyak azok a valóságtöredékek, amelyek körül a magyarázó táblácskák segítségével a látogató elméjében kialakulhat a jelzett, de nem jelenlévő (térben vagy időben távoli) valóság valamiféle vetülete, inkább árny-, mint tükörképe. A másik kiállítási credo viszont nem bízza az események, korok, vagy bármi más (állatkertekben például az ökológiai környezet) rekonstruálását az egyszeri ember elméjére, hiszen az efféle rekonstrukció meglehetősen kétes kimenetelű. Inkább igyekszik hűen visszaadni azt a miliőt, amelyről szó van, jelezni vagy megteremteni a környezetet, amelybe azután visszavezeti, újra beágyazza a tárgyakat. A valóságfragmentumok köré tehát díszletvalóságot épít, papírmaséból és ködből falakat emel az elpusztult terek helyébe. Persze a gyakorlatban a múzeumok nem mindig szerveződnek kristálytisztán egyik vagy másik logika szerint, hanem "kevertek": a tárlók közt időnként helyet kaphatnak bizonyos részletek: szobabelsők, sarkok, amelyek megidézni kívánják a nem jelenlévő valóságot. Vannak aztán fokozatok is: az általában ízlésesebbnek gondolt elrendezéstől, ahol csak finoman jelzik a környezetet, egészen az Eco emlegette hipervalóságig, ahol minden tökéletes, az igazinál is igazibb - "even better than the real thing". A probléma - nemcsak a muzeológusi, hanem a filozófiai is - ezzel a felfokozottan hiteles hipervalósággal kezdődik, és kétfelé osztható: gyakorlati és elméleti kérdéseket vet föl. A gyakorlati vetület először is maga a rekonstrukció fogalma és gyakorlata.

    Maradva a szobabelső példájánál: egy század eleji vagy rokokó szoba bemutatása nem ütközik különösebb akadályokba, mert mindkét síkon elég "sűrű" szövésű a valóság: elegendő tárgyi és elméleti információval rendelkezünk ahhoz, hogy viszonylag nagy biztonsággal "helyre lehessen állítani" a valóságszeletet. De amikor a "háló" ritkulni kezd, egyre nagyobb lyukak lesznek rajta: egyrészt időben, másrészt térben távolodva (például sérül a meg nem értett, illetve félig értett kultúrák "rekonstruálása", még elméleti szinten is). Így születhetett a klasszicista stíluskorszakban a "nemes egyszerűség és csöndes nagyság" winckelmanni fehérmárvány-görögsége, amely olyan szilárd tévedésnek bizonyult, hogy még ma, háromszáz esztendő múltán, elegendő korrigáló információ birtokában sem tűnt el a köztudatból. Még kirívóbb példa a mínoszi kultúra, ahol minimális anyagból teremtettek brit archeológusok, Evansszal az élen, krétai kultúrát. A hírneves freskót, a Liliomos Herceget például egy fejdíszből, egy fél mellkasból, és némi bal combból alkották újra. És akkor még szó sem volt Evans knósszoszi palotájáról, amely alighanem máig egyik legvitatottabb példája a műemlék-rekonstrukció történetének: a festett betonoszlopokról, a visszafalazott emeletekről. Evans is az illúzióteremtést kísérelte meg, csak épp a mai nagyipari illúziógyártás előtti, "kézműves" korszak jóval ártatlanabb módján; kérdés marad, hogy Knósszosz mennyire Evans látomása, és mennyi köze lehet a mínoszi kultúra egykori - ma már megközelíthetetlen - valóságához. Miután ezt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, és nincs összehasonlítási alapunk, lehet úgy dönteni, hogy a valami mégis jobb, mint a semmi: Evans teremtett valamit, mert a múltra mint fogódzóra szükség van. Az ilyen rekonstrukciókkal az a baj, hogy egy adott állapotot, vélekedést, szempontot "fagyasztanak meg", amely azután alapvetően meghatározza a bánásmódot a később fölmerülő új információkkal is: hogyan illesszék az adott paradigmába. Így a hamis múlt-kép determinálja a jövőt, addig erősítve a tévedést, míg az ellentmondó tények mennyisége el nem éri a "kritikus tömeget", ami kikényszerítheti a paradigmaváltást - már ha bekövetkezik egyáltalán. E téves rekonstrukciót tudatosan alkalmazták a fáraók, amikor egy-egy elődük nevét kivakarták a feliratokról, és szobraikat összetörték; vagy a sztálini szovjet éra szorgos fénykép-retusálói, akik kivégzésük sorrendjében tüntették el a régebbi fényképekről a kegyvesztetté vált pártfunkcionáriusokat. Mert az ember meggyőződése - egyébként helyesen -, hogy az emlékezet úgy szerkeszthető, akár egy szöveg. Az emlékezet feladata a re-konstruálás, egy adott szituáció, állapot újrateremtése, és mint ilyen, a legkevésbé sem passzív, sokkal inkább produktív folyamat. Az emlékezet szándékos "átszerkesztése" hatékony eszköz, hogy a törlendő személyek és események gyakorlatilag viszszamenőleg is megszűnjenek létezni: hiszen az antikvitás görög héroszai is azért áhították az agónt, a hírt, a nyilvános elismerést, hogy hírük által fönnmaradjanak; a személyes létezés, a halhatatlanság elérése egyenlő volt a kollektív emlékezetben maradással, amely "biztosabb" tároló, mint az egyes ember törékeny és mulandó emlékezete (ellentétben a zsidósággal, ahol az utódok vérségi leszármazása, a "mag fönnmaradása" jelentett, ha nem is személyes, de egyfajta "generatív" halhatatlanságot). Az emlékezetből törlés így maga a halál, az élet tényének eltörlése. A szocialista történetszemlélet önmagát igazolni és megerősíteni (megteremteni?) akarván, a történelmet az osztályharc és a termelőeszközök fejlődésének elnagyolt történetévé szerkesztette át; nem pusztán elméleti kérdésről volt szó, hanem a jelen, a valóság átalakításának szándékáról. A késő antik mágikus szövegekben jellemző típusát találjuk ennek az eljárásnak: xy isten, tedd meg ezt, amiképpen megtetted számtalan esetben - vagy épp a világ teremtésekor -, már korábban is. Vagyis a korábbi valóság mintegy kijelöli a történés lehetséges útjait, mi több, kikényszeríti a jövőt. Nemcsak arról van szó, hogy adott mederben folynak tovább az események, hanem aktív átalakulásról, a paradigmában rejlő erőről. A múlt kényszerítő erejű a jövőre is: ahogy a sáros úton az egyre mélyülő keréknyomok vájataiból előbb-utóbb már lehetetlen kikecmeregni.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 3   »   A tények mágikus ereje
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911