Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 4   //    «    2    » 
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK
Kapitány Máté
2. rész: A másik menekülő
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Odabent a gerendáktól hullámzó falak között félhomály fogadta, a levegőben sokszor átnedvesedett és sokszor megszáradt fa nehéz illata ült. A vaskos asztalon tányért fedezett fel, rajta megrágott kenyér és egy letört sajtdarab. Körülnézett, mint az éhes állat, ha ragadozót szimatol, de a ház üresnek látszott, nem várt hát tovább, le sem ülve megragadta az ételmaradékot. Mi lesz, ha valaki visszajön, hogy folytassa a reggelit? Az éhség elűzte aggodalmát. A következő másodpercben két kézzel és lehunyt szemmel tömte magába a morzsálódó kenyeret és a tapadós sajtot. Gyomra nagyot kordult, mohón fogadta a lenyelt falatokat. Mikor ehetett utoljára, hogy így megfájdult a hasa ettől a semmi kenyértől? Az üres tányért visszacsúsztatta az asztalra, és kóválygó fejjel valami innivalót keresett. A turistaházban nem volt csaptelep. Most persze nem bánná, ha szakadatlanul csöpögne. Kinyitotta az ajtót, és kitántorgott a teraszra. A lámpásban időközben kialudt a láng, mintha csak neki tartogatta volna utolsó fényét. A hajnali derengés végigtapogatott a hegyoldalon, de a turistaházat még elkerülte a napsütés. A teraszon észrevett egy rozsdás vödröt. Reménykedve odavonszolódott, és legnagyobb megkönnyebbülésére vizet talált benne. Nem érdekelte, milyen régóta van ott az a víz, az sem, hogy a piszkos ereszcsatornáról folyt-e. Reszketett a lába, ahogy lehajolt, felemelte a vödröt, mint egy túlméretezett bögrét, és kikortyolta a zöldes esővizet. Elégedetten nyögött, lezuttyintotta a vödröt, kézfejével végigtörölt a száján, és a korlátra dőlt.
Közeledő lihegést hallott, mintha a semmiből jönne. És sántikáló léptek neszét. Riadtan lökte el magát a korláttól, futott le a lépcsőn, amilyen gyorsan tudott, és az épületet megkerülve egy hátsó, aprócska ablak alá bújt. Az idegen elérte a nyikorgó teraszt, nehézkesen, meg-megtámaszkodva araszolt fel a lépcsőn, és vonakodva benyitott a házba. Ő közben az ablak alatt guggolt, szíve szaporán vert, orrát még facsarta a naftalin bűze. Az ismeretlen menekülő zörgött, kapkodott ide-oda – csak a gerendák választották el őket. Az ablakot vastagon belepte a többéves por, így csak homályosan látta a bent matató alakot, mikor bátorságát összeszedve az üveghez nyomta homlokát.
Az idegen magas és vékony volt, egy bicegő nő, akin mintha hasonlóan ízléstelen, flitteres ruha lógna. És furcsa módon ő is találhatott magának némi élelmet, mert – testét szinte hátrafeszítve – nagy átéléssel habzsolt. Mikor elfogyott az étel, mikor az utolsó morzsákat is lenyalogatta tenyeréről, leroskadt az egyik székbe, és sokáig csak pihegett. Legalábbis ernyedt tagjai és szaporán emelkedő-süllyedő mellkasa erről árulkodtak. Ő pedig azt találgatta, ott az ablaknál állva, hogy a másik miért nem mozdul, miért ül olyan sokáig azon az átkozott széken. Feladta, vagy csak nem érez félelmet? A homályba vesző alak feje előrebiccent, asztalon pihenő karja lehanyatlott. Úgy lógott sovány teste mellett, mint egy szögre akasztott zsineg. Meghalt, gondolta elhűlve, és akaratlanul is megkoccantotta az ablaküveget. A székben ülő nő a zajra felkapta fejét, rémülten kémlelt körbe, felpattant. Szánta, de a szánalom mellett valamiért haragudott is erre az ideggyenge idegenre. Miért nem tudja összeszedni magát, miért rángatja a fejét, mint valami ostoba madár? És miért olyan görnyedt, mint aki súlyokat egyensúlyoz a hátán? Előre akart lépni, még közelebb az ablakhoz, mert zavarta, hogy nem látja rendesen a másik menekülő arcát, amikor véletlenül belerúgott a ház oldalába.
A szakadt öltözetű nő odabent kétségbeesetten forgatta fejét, nem tudta, honnan jött a döngő hang. Sérült – vagy születésétől nyomorék – lábát húzva az egyik sarokba menekült. Az ő lábfeje is megsajdult a rúgástól, de az istenverte rettegés, ami korábban tömör göbbé rántotta össze a testét, már felengedett, s helyére a vadászok izgalma költözött. Igen, gondolta, vadász vagyok, engem nem üldöznek, én üldözök. Engem nem üldöznek, suttogta magának. Farkas módra felvonyított, lám, kiszakadhat a bujdosás bánatából. Visszanyomta orrát az üveghez, ügyelve, hogy a másik ne vegye észre. Az ocsmány flitteres ruha – rikító színei még a faház homályát is átdöfték – újra meglibbent, a sánta idegen fel-alá bicegett a szobában, tanácstalan hadvezérként kerülgette az asztalt. Azt tehet ezzel a nővel, amit akar, akár őrületbe kergetheti, hiszen szemmel láthatólag már így is közel áll a tébolyhoz. Hát akkor gyerünk, hadd tudja meg, mennyit bír! Kezét ökölbe szorította, hogy ezzel is hergelje magát, de végül nem csinált semmit. Nem, mégsem kínozta tovább a másikat. Nem rúgott többet a ház falába, nem hörgött és nem nyüszített, nem kiabálta, hogy kapjátok el, vagy hogy itt van a közelben, már érzem a szagát. Elszégyellte magát, mint a pusztán társai kedvéért gonoszkodó gyerek, pedig nem akart szégyenkezni. Inkább élvezné még ezt a gerincén vágtázó, mások félelméből táplálkozó erőt, ami úgy felhevítette szívét, és olyan jól elzavarta a rémületet. De nem ment. Hiába, gondolta lemondóan, alkalmatlan vagyok, én alkalmatlan vagyok az ilyesmire.
A faházban addig gyötrődve bicegő ismeretlen ugyanekkor megtorpant, és most először kiegyenesedett. Sokáig csak hallgatózott a szoba közepén állva, a poros ablaküvegen keresztül úgy tűnt, valamivel nyugodtabb és a tartása büszkébb. Talán összeszedte magát. Talán megérezte, hogy láthatatlan megfigyelője elbizonytalanodott. Mikor az ajtó felé vette az irányt, már a lábát is kevésbé húzta.
Lehet, hogy észrevett, gondolta ő az ablak alatt lapulva, lehet, hogy most megkerüli a házat és egyenesen idejön! Nincs értelme elfutni, a másik akkor biztosan meglátja. Egyetlen lehetősége maradt: kivárja, míg a flitteres menekülő továbbáll. Szemére nyomta tenyerét, összeszorította a térdét, guggolt tovább a ház hátsó falánál. Megint gyorsabban kalapált a szíve. Perceket töltött el így, tenyerének sötétjében, miközben próbálta elképzelni, éppen mit művel az a nő. Most a teraszon ácsorog, száraz ajkát nyalogatja, kutakodik ruhájának ráncai és emlékei között, nyomokat keres, a közeli rengeteg hűvös szürkeségét bámulja. Most talán gondol egyet, és lelépdel a teraszról, majd egyre céltudatosabban indul az erdő felé. Keresi a fák törzsére festett nyilakat, hogy majd azok irányt mutatnak neki, követi a legapróbb jelzéseket is. Lehet, hogy utána kéne futni, bocsánatot kérni, vagy csak felajánlani, hogy segítsék egymást. Együtt talán könnyebben bukkannának a nyomokra, együtt könnyebben fejtenék fel a szálakat, amik most olyan bizonytalanul fodrozódnak a levegőben, mint a szirtről leszakadt hínár a tenger hideg vízében. Mi történt ott a budai várban? Beszédbe elegyedett volna a szórólapozókkal? Összebarátkozott velük, beültek egy italra, vagy felment az egyik srác lakására? Kitől kapta ezt a neonzöld, lila és ciklámen színekben pompázó förtelmet?
Tenyerét elemelte szemétől, a levegőt néhány pillanatig fehér tűszúrások lyuggatták. Egy erdei madár éles füttyén kívül semmi mást nem hallott, csend volt. Felállt, és hátát a gerendáknak vetve ellopakodott a turistaház sarkáig. Összeszedte minden bátorságát, és kikémlelt. Az oldalsó fal mentén senki sem volt, így befordult, és tovább lépegetett. Egészen a következő szegletig merészkedett, ott aztán vett egy nagy lélegzetet, és fejét kidugva a teraszra pillantott. Senki. A másik menekülő eltűnt, nyoma veszett. Az erdő felé fordult. A fák egymásnak vetették vállukat, komoran és fenyegetően, mint a saját fontosságuktól megrészegült ajtónállók. Nem lebbent tarka ruha, nem hersent bokorba akadó szoknya.
Óvatosan felment a teraszra. Az ajtó nyitva volt, a ház üres. Le kell ülnöm kicsit, gondolta zsibongó fejjel, mielőtt én is itthagynám ezt a házat. Becsukta maga mögött az ajtót, elszédelgett a székig, leroskadt. De jó lenne aludni! A zsibongás lassan elnémult, koponyája mázsás ólomgolyóvá vált, szemét befelé húzta a vákuumos űr.
Kopogást hallott, majd dörömbölést. Szeme felpattant, gyomra körül fagyos szorítást érzett. Úgy ugrott fel a székből, mint aki parázsba ült. Ki lehet ez? Még egyszer megdöndült a vastag ajtó, majd valaki lenyomta a kilincset.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 4   »   2. rész: A másik menekülő
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911