Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 4   //    «    13    » 
Nacsinák Gergely András
Outisz szigete
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Abban a parti sávban, ami még nem igazán szárazföld, de már nem is tenger, és ahol a süppedős homokra pillanatonként új mintázatot rajzolnak a hullámok, nem marad meg semmi sem néhány percnél tovább, legyen az lábnyom, felirat, vagy a fövenyre hordott törmelék. Mindennap végigmegyek ezen a parti sávon, csak hogy lássam és emlékezetembe idézzem a víz és a világ e közös tulajdonságát, és hogy bátorságot és erőt merítsek belőle a következő virradatig. Följebb a parton, a füvek közt barlang szája nyílik: a történelem előttinek nevezett korban bálványok szobraival volt tele, ma szeméttel töltik meg. Úgy látszik, akkoriban olyan fölösleg volt istenekből, mint ma papírzsebkendőből és üres palackból. A sziget neve: Ithaka.

*

A sziget szent hely. Nemcsak Délosz az, ahol tilos volt szülni és meghalni, mert a hely mindenestül és törvényileg az élet számára fenntartott; nemcsak a Nílustól ölelt Philai, robusztus, özönvíz-előtti templomaival, hanem szent minden egyes földdarab, amelyet víz ölel körül, külön kis világot alkotva így a kozmosz belsejében. Az ókorban az olümposzi vagy az alvilági istenek szentélyeinek építése is mindig azzal kezdődött, hogy kijelölték a szent terület, a temenosz határait – úgyszólván szigetet alkottak, amelynek partjait nem a tenger hullámai, hanem a mindennapok ostromolták. A kultusz csak az elkerítés és teljes elkülönítés, a sziget megalkotásával vehette kezdetét. A Mediterráneumban a boldog lelkek, félisteni hősök végső tartózkodási helyét is „a mély örvényű Ókeanosz boldog szigetére” képzelték, messze a földlakók és istenek életét megkeserítő minden kisszerűségtől és megalkuvástól.
A sziget külön áll a világ zsibvásárától: vagy az előtt, vagy azon túl fekszik, s ez bizonyos értelemben nemcsak a sosemvolt mitikus helyekre, hanem azokra a szigetekre is áll, amelyek megtalálhatók a hajózási térképeken. Az utas partra száll a kikötőben. Valahogy minden ismerősnek tűnik, mintha századszorra látná: a raktárak, kocsmák, boltok és műhelyek sora, a partra vont csónakok, a halászok mozdulatai; ugyanakkor mindez olyan valószerűtlen is, mintha sohasem látott volna még ilyet. A móló felett vijjogó sirálycsapat, a naptól megfakult spaletták mozaikja a házak falán, és a halászbárkák, melyek lebegni látszanak a smaragdosan villódzó mélység színén – mindez egyszerre meghitten otthonos és nyugtalanítóan ismeretlen, mintha épp az imént formálta volna meg sietve valami isten, csak hogy legyen hol megvetni a lábunk. Alighanem ez jelenti az otthon egyik ősformáját bennünk: mert a szoba is sziget, ahol magunk lehetünk, a város is, ahová valahonnan megérkezünk, és minden olyan hely, ahová pár percre le lehet telepedni – mindebben van valami megnyugtatóan sziget-szerű, meghitt és örök. A tengert járva meg­ta­pasztal­hatjuk, hogy a legapróbb szigetnek is saját ege és saját külön ideje van. A térképre nézve látható, hogy a legnagyobb földrészek is, ahogy a legnagyobb birodalmak, mindössze kisebb-nagyobb zátonyok az idő óceánján.

*

Szigetek nemcsak térben léteznek, hanem az időben is. Az ókori görögök két szava, a kairosz és a khronosz az idő két aspektusát jelentik. Az első a tartalommal és karakterrel rendelkező idő, a múló pillanat, egy történés vagy a cselekvés ideje, az utóbbi a megállíthatatlanul elfolyó, arctalan, kozmikus idő.
A kairosz létrehoz valamit, a khronosz fölemészti azt. A kairosz meghatározható, a khronosz felmérhetetlen. Ez elmúlik, amaz visszatér. Az egyik sziget: szilárd és belátható, a másik, mint a tenger: mélységes és részvéttelen. És itt persze ismét a metaforák „át-meg átrendeződő seregénél” vagyunk, amelyek arra kényszerítenek, hogy nevesíteni próbáljuk a nevesíthetetlent, testekhez rendelve illékony és testetlen fogalmakat. Mi sem teszünk mást, mint a régi varázslóinasok, akik azon mesterkedtek, hogy bolygók szellemeit amulettekbe zárják: mert lényegében ez történik minden leírásnál és elméletalkotásnál, ahol egy képlet vagy formula jelenít meg egy folyamatot vagy absztrakt ideát. Így lesz az idő elvont fogalmából is: víz és sziget.
Thorleif Bomannak az ókori héber és görög gondolkodásról írott könyvében egy érdekes rész a két kultúra nyelvileg determinált tér- és időszemléletével foglalkozik. Az európai (és rajta keresztül az egész nyugati) kultúra, mondja, alapvetően a görög képzetet vette át, ahol az időt mindig térbeli módon, hol tartályként, hol vonalként képzeljük el: az első esetben az idő múlását a tartály feltöltődéseként érzékeljük („az idő telik”), az utóbbiban mozgásként a vonalon. Mintha egy úton haladnánk megállás nélkül és megállíthatatlanul: az előttünk lévő, ám egyre fogyatkozó út a jövő, a magunk mögött hagyott, de minden lépéssel növekvő, megtett út pedig a múlt. Maga az út úgy tűnik fel, mintha objektív valóság volna, „kiszabott idő”, biológiai konkrétum, ha úgy tetszik – a bölcső és a koporsó közt adott, az idő végtelenjéből nekünk jutó szelet. A héber időszemlélet ezzel szemben – Boman szerint – sokkal inkább szubjektív és dinamikus természetű: „Az izraeliták az előtt és az után fogalmát épp ellenkező értelemben használják. A qedem jelentése: ami elől van... valamint ’ősidő’ és ’múlt’. (...) Az ’aharit’ jelentése: leghátsó oldal, kijárat, valamint az ’idő vége’, ’jövendő’.” Múlt és jövő érzékelése tehát itt a személyes nézőpont függvénye: a múlt áll előttünk, hiszen végig lehet rajta tekinteni; ezzel szemben a jövendő meghatározatlan, ködös, még nem látható – mintegy a hátunk mögött van.
Kétségtelen, a nyugati civilizáció számára meghatározó a görögök tériesítő időképzete, viszont egyáltalán nem kizárólagos. Ha tisztán szubjektív szempontból tekintjük, mi is hasonlóképpen éljük meg az időt: a korábbi nemzedékekről mint elődeinkről beszélünk, leszármazottainkról pedig úgy, mint akik utánunk jönnek, azaz „utódainkról”: „a jövendő előttünk van ugyan, de utánunk következik”. Így a megszokott kép kiegészítésre szorul: ha az idő ösvény, nem arccal előre haladunk rajta, hanem hátrálva; szemünk előtt nem a jövendő tárul fel – hiszen az alapjában véve ismeretlen, s legfeljebb tervekkel és elképzelésekkel népesíthetjük be –, hanem a múlt: a megtett út, amely a sajátunkká lett, s amelyből mi magunk is vagyunk. Hátrafelé haladunk tehát, miközben paradox módon mégis előre jutunk: kihátrálva a múltból, de görcsösen belékapaszkodva derítjük fel az élő, ébredő jövendőt – ami azonban csak akkor lesz valóságossá számunkra, ha már elszáradt, a múlt részévé vált. E folyamat kulcsa a pillanat: hiszen csakis ebben válik valamennyire megfoghatóvá az idő, ekkor kap testet a testetlen, jobbára hipotetikus jövő (hiszen semmiféle garancia nincs arra nézvést, hogy csakugyan lesz jövő hét, holnap, vagy akár következő pillanat). A pillanat mágikus természetű: egy szempillantás alatt fagyasztja meg a cseppfolyós jövőt, a lehetségest véglegessé változtatja, és ezáltal a múlt részévé teszi. Ő a fejünkben élő írnok, aki boszorkányos sebességgel és megállás nélkül dolgozik, az egyetlen rendelkezésére álló pergamenre: miránk jegyezve föl a történteket. Nyelvünk kényszere, hogy még ezt a teljességgel megfoghatatlant, a pillanat fogalmát is tériesíteni igyekszünk. Ha az idő egésze kifeszített húr, rezzenetlen egyenes, akkor a pillanat a pont geometriai képzetének felel meg: minthogy sem egyiknek, sem másiknak nincs valódi kiterjedése, mégis e diszkrét egységekből, idő-pontokból épül föl a kontinuus vonal. A jelen pillanata kijelölt pont, szent sziget: a kairosz legtisztább formája.

*

„A szigetek a higgadtság vagy a nyugalom, a megbocsátás vagy a bűnhődés, a szám­űzetés vagy a rabság színhelyei. Épültek rájuk kolostorok, börtönök és menedékhelyek, intézmények, amelyek olykor sorsok, szenvedélyek, különösségek beteljesüléséhez vezettek. És a legboldogabbak, mint az Atlantisz, kincseikkel együtt elsüllyedtek a tengermélybe. Szinte minden sziget azt várja, hogy valami fontos és különleges esemény történjék: kiköt egy hajó az ismeretlenből, partra száll a jó hírt hozó legénység és a kapitány, aki bejelenti, hogy jobb napok következnek. A szigetlakóknak több idejük van a várakozásra, mint másoknak: az ő idejüktől ez elválaszthatatlan.”
A sziget tehát a várakozás helye, és a szemlélődésé – ennyiben mérhető lakóinak élete a halhatatlanokéhoz, akik vagy az idők kezdete előtt, vagy annak lezárulta után mintegy kívülről tekintenek a sorsra, amely hol fölveti, hol meg összezúzza a halandókat, hasonlóan a parti sziklák alján sistergő víz örvényeihez. Ezért nevezi Hölderlin is álombéli vándorát, az Égei-tengeren a szabadság nyomában kóborló Hüperiónt „remetének”: bármerre vetődjék is, szigetként él, látásra és magányra ítéltetett. És még csak nem is valamely rossz­májú isten, hanem ez a szigeti távlat, a szemgödrében izzó „két, tágra nyílt égei szem” teszi társtalanná.
A sziget a kiragadott, „izolált” létezés tere, a fizikai vagy szellemi különállásé, amely kikanyarít magának egy részt a világból, hogy oda elvonuljon; szent hely, amennyiben a bölcsesség vagy a kárhozat helye, és van benne valami a túlvilágból is, amely, akár egy sziget, elkülönített és örök. Ha az idő felől nézzük, a megkülönböztetett pillanat, a különálló idő megfelelője, ama belső, szellemi tartományé, amely a világtól elszakadó csöndes szemlélődésben kap formát, és amelynek egyetlen megvalósulási lehetősége a jelen pillanat.


*

Amikor Ulysses magához tér a fövenyen, mindjárt tudja, hogy istenek oltalmában álló földre került. Aminek viszont nincs tudatában, hogy ez a hely az otthona. Már Plótinosz kedves tanítványa, Porphüriosz is allegorikusan, az önmagát kereső lélek bolyongásának és hazatalálásának krónikájaként értelmezte az Odüsszeiát a „De antro Nympharum”, azaz „Nimfák barlangjáról” írott ér­tekezésében. Ez az olvasat azóta is meghatározó a Nyugat egyik nagy könyvének exegézisében. Merthogy Európa az írott szó, a lineáris idő, és a vándorlás kultúrája, szakadatlanul úton, és megérkezésre képtelenül: ezért ismerhet rá önnön tükörképére a ravasz és nyughatatlan görög vonásaiban. Irodalmában – amely valamiképp a homéroszi énekeknek köszönheti sajátos karakterét – észrevehetően dominál ennek a „lélek-útnak” a képzete, és a mind sürgetőbbé váló kérdés: vajon a vándor lélek számára létezik-e hazatérés? Ha csak a magyarokat nézzük:

Ez Ithaka, a szürkülő sziget,
Borús olajfák árnya rámborul ma
S egy tűnt gyerekség fonnyadt koszorúja
Övezi át ez elhantolt szivet.

Ez Ithaka. A nyáj lágyan kolompol,
Vén kondás ballag gödölyék után,
Álom porába hull a délután
S a tenger mormol, mint fáradt komondor.

De én e tájon túl emlékezem
Calipsóra virágos éveken
S eszembe jutsz: Circének édes éje

S a szemfödő alatt is fölzokog
A drága múlt és sírván gondolok
Aranyhajú szirének énekére.


Vagy:


Oly férfias volt hírnévre, mindentudásra vágynom.
Alig búcsúzva, sietősen váltam meg Ithakától.
Sok ostrom és sok év után mi lesz a bátorságból?
Elválik most, hogy ködből és sós tengeri homályból
kibontakozik Ithaka, és elémbelángol.

Az európai költészet intuíciója általában az, hogy a háború veszedelmeit és a tévelygés megpróbáltatásait kiállt hajós ezt az egyet: a hazatérést nem bírja el, amit pedig a lelke mélyén elvileg mindennél jobban áhít. „Az emberiség öntudata soha nem fogadta el az Odysseia idillikus befejezését – írja Márai. – A XXIV. ének, a békekötés nagy himnusza nem fejezhette be ezt a szenvedélyes mesét. Az olvasó – minden korban – érezte, hogy Ulysses nem találhatott végleges otthont a hazatérés idilljében. A Költő – vagy a költők – szándéka érzékelhető: Ulyssesnek még új utakat jósol.” Ez volna a lírai és pró­zai formában egyaránt számtalanszor megfogalmazott „Ithaka-paradoxon”: a görög bármerre vetődjék is, mindenütt idegen marad, de hazatalálnia is lehetetlen, mert a megtett út viszontagságai és tapasztalatai őt magát is át­formálták, számára saját földje lett idegenné. A hangsúly a bárminemű visszatérés lehetetlenségén van, akár egy dramatizált Hérakleitosz-töredékben; ha csakugyan „minden változik”, úgy nem csak a dolgok, hanem a dolgokra irányuló tekintet sem lehet állandó. A mindegyre visszatérő kérdés, hogy Odüsszeusz mihez kezdhet az immár lénye legsajátabb részévé vált honvággyal – otthon.


Nem sok értelme, hogy henye királyként
csöndes tűzhelynél, tar sziklák között,
egy öreg nő oldalán szabjam a
kétes törvényt egy vad népnek, amely
tisztel, és alszik, zabál és nem ismer.
Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem
az életet; tudtam mindig örülni,
tudtam szenvedni, másokkal, akik
szerettek, és egymagam...

Az egyik legismertebb Ithaka-vers szerzője, Kavafisz bölcs hozzáállást javasol, ha nem is megoldásként, legalább gyógyírnak:

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

De vajon tarthat-e elég sokáig Ulysses utazása ahhoz, hogy még a hazatérés „szürkülő szigetét” vagy éppenséggel a „lángolót” elbírja? Lehetséges-e annyi „egyiptomi várost” bejárni, hogy az utazó szíve jóllakjék a fűszerszámokkal és édes illatokkal? Vagy ha már egyszer útnak indult valaki, semmiképp sem létezik visszatérés, mert a tudás olyan szomjat kelt, amely önmagára irányul, és ezért soha be nem telik, és sosem csillapul?

Része lettem mindannak, ami ért;
de minden tapasztalás látkörén túl
ott tündöklik a be nem járt világ
s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm.
Untat várni, elmúlni csiszolatlan
rozsdállva és nem munkában ragyogni!
Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
együtt se volna sok, és hogy fogy ez
az egy is; pedig minden óra, mellyel
a nagy csöndet megrablom, valami
új hír hozója; s szégyen volna néhány
napért raktáron óvni magamat
s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő
csillag, az emberész minden határán
túlra követni vágyik a tudást.

Kavafisz gazdagon megrakott vándora vajon végső soron nem ugyanaz a nincstelen Outisz-e, aki így, Senkiként mutatkozott be a küklopszok pokoli barlangjában? Hiszen a hazatérést elsősorban épp az teszi lehetetlenné, amit Homérosz is megénekelt: hogy Odüsszeusz „annyi egyiptomi város” minden bölcsességével felvértezve nem tudja, hogy Ithaka szigetén van, míg egy istennő, Athéné nem oszlatja el a szemét takaró homályt; ennek felismerése, úgy látszik, valami egészen más jellegű tudást kíván. Meglehet, nem is a köznapi emberi ismeret függvénye, nem olyasmi, amire tapasztalatok felhalmozásával lehetne szert tenni. Igen ám, de mi a teendő, ha a bolyongás oly hosszú ideig tartott, hogy már az istenek is meghaltak, akik elűzhetnék a hajós elméjére boruló ködöt? Ha nincs többé mellettünk Athéné, a bölcsesség istennője, hogy kezének legyintésével elhessegesse a ránk súlyosuló homályt, ráismerhetünk-e valaha is a vágyott szigetre?


*


Nyugat mintha mindig a szüntelen keresés, a lázas készülődés izgalmában égne, ami nemigen engedi, hogy amit talált, hosszú ideig lekösse. Ez valami elásott, civilizáció által mélyen eltemetett nomád-ösztön lehet bennünk, ez az örökös nyugtalanság és hajsza, csak épp belénk költözve, saját magunk ellen fordítva. A középkorban szerették azt gondolni, hogy a keresés célja a Szent Grál – csakhogy akárhányszor meg is lelték ájtatos ovációk közepette az áhított ereklyét, a keresés mindig folytatódott. Ebből következik, hogy a Grál csupán egy név, ami valami egyebet takar. Ugyanígy lehetne azt mondani – és talán még több joggal –, hogy a Nyugat az utópisztikus „arkhimédeszi pont” végérvényes és szilárd bázisát keresi, amely tévedhetetlen rálátást kínál a valóság teljességére, és amelyre támaszkodva ki lehetne mozdítani sarkaiból a világot. Ezt a létezésnek és tapasztalatnak értelmet és összefüggést adó univerzális nézőpontot Kirkegaard is arkhimédészi pontnak nevezi naplójegyzeteiben, amikor az egységes tudás lehetőségeiről elmélkedik. Mások, akik a szellemi skupurlusokat félretéve megelégedtek volna a gondtalan és jóllakott élettel is, Eldorádóként határozták meg a keresés végső tárgyát: az emberi vágyak arany foglalatát (inkább így: a keresés végső tárgyának az emberi vágyak arany foglalatát, Eldorádót hitték). De alighanem Eldorádó is csak jelképe valami másnak, ahogy a grál, a romantika kék virága vagy a megingathatatlan arkhimédeszi pont az. Minthogy ezek szerint megnevezni képtelenség, nevezhetjük az általunk ismert legősibb néven is, Ithakának. Ez a szó végeredményben azt a helyet jelöli számunkra, ahonnét nincs tovább. Viszont semmi többet, se vagyont, se bölcsességet, se mámort vagy szentséget; csak egy helyet, ahol a vándorlás végre véget ér.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 4   »   Outisz szigete
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911