Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 5   //    «    7    » 
Kutas József
Postán maradó
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Tisztelt H. úr!

Annak a bizonyos forró nyárnak múltával bátorkodom Önt újra hideg magányában háborgatni, reményeim szerint ezúttal legeslegutoljára.

Szándékaim természetesen éppúgy átláthatóak és minden szempontból feddhetetlenek, mint első „találkozásunk” alkalmával (emlékszik, azt ígértem, nem használom többször e kifejezést, de hát mi, emberek hajlamosak vagyunk a könnyű hazugságokra), és éppúgy ragaszkodom ahhoz is, hogy Önnek megadjam a kellő tiszteletet – amennyiben Öntől is hasonló elbánásban részesülök.

Most tél van, tisztelt, H. úr.

Noha kettőnk időszámítása sok vonatkozásban különbözik, sőt, megkockáztatom, mindenben más, talán az Ön kitéphetetlen szívében is megrezdül egy-két húr, ha az eltelt időről mesélek. Higgye el, ez a néhány hónap számomra is különös volt, bizonyára nem annyira különös, mint az Ön kronológiájában lehetne, de ugyancsak eltért a szokványostól, az átlagemberek idejétől, amely láthatatlan kéz kirakta pasziánszjátékhoz hasonlít.

Ebben a tekintetben tehát közeledtek álláspontjaink, ami nem jelenti, hogy valaha is egymás közelébe érhetnénk, semhogy mostantól egy hajóban evezünk; csupán annyit, hogy Ön és én szakítottunk azon embermilliókkal, akik a mobiltelefonjukon precízen beállították az ébresztő-funkciót, vagy lakásuk összes helyiségében leszakítható naptárt tartanak (tetszés szerint dekorálva négy­lábú és kétlábú cicusokkal, ha megbocsátja nekem az élcet). Mi külön tér-időben mozgunk, akár a filmbéli időutazók; ez azonban nem írható egyikünk rovására sem. Ha valaki hibázott kettőnk közül, hát az én voltam, amennyiben alábecsültem az Ön, a halandók számára kifejlesztett, speciális képességeit.

Így vagy úgy, de egyszerre rendkívüli reflektorfényben találtam magam anélkül, hogy különösebben vágytam volna erre a kitüntetésre. Miként első levelemben utaltam rá, noha munkám megkövetelte a rendszeres szereplést, sőt, a nyilvánosság bevonását is, soha nem kapkodtam a színpad vagy a királyi trónusszerű egyetemi katedra után – fizikai korlátaim aztán végleg meggátolták az efféle mutatványokat –, ám nem is zárkóztam el előle. Tettem a dolgom, ahogyan mindenki – ahogyan Ön is, aki egyszerűen élt az általam felkínált lehetőséggel.

Nem állítom, hogy élveztem az Ön személyemre szabott érdeklődését – sőt, kitűnően meglettem volna nélküle. Noha én biztattam a közeledésre, és első levelemben én készítettem Önről többé-kevésbé helytálló portrét, álmomban sem gondoltam, hogy sikerül magamra terelnem a figyelmét. Hiszen ez olyan nagyfokú elbizakodottságra vallott volna, ami távol áll tőlem! Hiheti-e az erdő egyetlen fája, hogy vele fog szerelmeskedni a jóképű augusz­tusi vihar karcsú villámifja? Elképzelhető-e, hogy valaki abban a hiszemben megy Sting aktuális koncertjére, hogy a színpadon állók tekintete majd megakad rajta, és felemelik magukhoz, a konfetticsillagos égbe, a megasztáros mennyországba? Ilyen soha nem történhet meg a valóságban. És még sorolhatnám – végigbandukolhatnék a görög hőseposzok olajligetes tájain, ahol félistenek, nimfák és kentaurok róják magányos, megszállott köreiket, tudomást sem véve egymásról, a világról, se a felettük álló, ismeretlen hatalmakról; de beruccanhatnék a bukott hadvezérek, pórul járt celebek panteonjába is, bár az a sok-sok tükör valószínűleg zavarba hozna.

Nincs értelme tovább köntörfalazni: az, hogy Ön a lombruhaszaggató őszön többször is felkeresett engem, messze meghaladta legmerészebb elképzeléseimet, noha – és erre közvetlen környezetem a tanú – nem éppen ilyen randevúkra gondoltam első levelem írása közben. És utána sem.

Mi tagadás, könnyű volt rám találnia – semmi óvintézkedést nem tettem.

Miért is tettem volna? Hiszen eddig is akkor jött, amikor akart, lábujjhegyen merészkedett ágyam vagy birminghami, halas kanapém közelébe, fölém hajolt, beszívta a lélegzetemet, mintegy megkóstolt, elég érett vagyok-e már, azután távozott; ingerkedett csupán, élvezte a magatehetetlen zsákmány félelmének édes illatát, vagy más céljai voltak?

Az utóbbi kérdés gyermeki paradoxon: lehetne több célja is velem-velünk, nem csupán egyetlenegy?

Ha emlékszik, kedvelem a paradoxonokat, noha – és ez is új szín az életemben – észrevétlenül lemondtam róluk, miként az idő haladtával mindenki felhagy azokkal a praktikákkal, amelyek segítségével bálnamód emelkedhet ki a tömegóceánból: beáll a sorba, és igyekszik a többivel együtt, vállat a vállhoz szorítva menetelni, oda, ahol megszűnik azután minden különbözőség; ahol egybefolynak az ősi, nagy vizek, és hangtalanul hullnak alá a hatalmas, fehér sziklákról. Elnézést, hogy elragadtattam magam.

Tudom, semmi szüksége sincs, hogy lábujjhegyen közelítsen meg.

Egyrészt nem tudnék elfutni Ön elől, hacsak nem változtatnám át Speedy gurulós székemet ezeregyéjszakai varázsszőnyeggé vagy anderseni bűvös ládává, másrészt Ön akármilyen alakot ölthet, olyat is, aminek se lába, se keze, még teste sincs, csupán gondolat vagy szándék formájában létezik. Amikor azt a bizonyos levelet fogalmazgattam, azt hittem, méterről méterre közelebb lopakodom Önhöz, becserkészem, mint vadász a nagyvadat, ám azzal nem számoltam, hogy Ön is képes a mozgásra.

Eltáncolt, elsasszézott előlem, kicselezett, egyszer mögém került, azután egész egyszerűen köddé vált, és én – újabb paradoxon –, aki annyira vágytam már elérni, eltűnésének hírére egyszerre megkönnyebbültem.

Naphosszat ültem a városra néző, óriási ablak előtt, és nem győztem betelni az üvegfal mögötti élettel, ami olyan kicsinek, olyan nevetségesnek, izgágának és gyönyörűnek tűnt, akár az akváriumban tobzódó üvegsügérek, darázsgébek vagy holdhalak világa.

A téli naplementék lilán lobbanó tűzijátéka éppen a selyemszalag folyó felett porladt szét, és néhány pillanatig átvilágította a fázós épületek üvegtes­tét; máskor meg a hegyek fölé száműzött kölyök vihar dobált ide-oda hógolyószerű fellegeket, s engem megborzongatott az erős és független elemek látványa.

Szabad voltam, H. úr!

Ilyenkor eszembe se jutott Önt közelebb csalogatni, élveztem tüdőmben a levegőt, és lázas ötleteim támadtak, mit teszek holnap meg holnapután; azután, huss, fagyos szél kerekedett, és lehűtötte reményeimet. Jégszoborként ültem tovább, két karomat a karfán nyugtatva, és várakoztam.

Éppen olyan hamis sztereotípiák csaptak be engem, mint annyi sorstársamat, akik hittek Önben; az Ön kegyességében és igazságosságában; talán még abban is, hogy beállhatnak az Ön elit seregébe, amelyet halandó szem még nem pillanthatott meg...

Azt képzeltem, úgy viselkedik majd, mint a körülöttem csetlő-botló, agyafúrt, erőszakos, hűséges, megbízható vagy aggodalmaskodó embertársaim zöme; hogy Ön is ember, vagy legalábbis emberi fogalmakkal leírható lény, akivel szóba lehet állni, esetleg megdöngetni képzeletbeli hátát, megkérdezni, hogyan szolgál a kedves egészsége, kvaterkázni egy teleholdas éjszakán az örök holnapokról. Meg sem fordult abban az ostoba fejemben, hogy hamis vágányra tévedtem, és a levelezés is egy önhitt vénember handabandázó póza; egy vénemberé, akinek minden megadatott életében néhány jelentéktelen apróságon (családon, egészségen) kívül.

Már nevetni sem tudok a vicceimen, H. úr, nem is tréfásak.

A szürkeség molyrágta halotti csipkefátyolként csüng a város előtt, egy-egy híd csupasz-sápadtan lóg ki a félhomály alól; a felhők közötti, szétszórt árnyékok visszafelé járó óra mutatóihoz hasonlítanak.

Követem az időjárás változásait, mint futót az árnyéka. Nem, nem fordítva, H. úr; kiszolgáltatottságom immáron végleg elhatalmasodott, és én is csak csüngök a mindennapok közömbös eseményeinek drótjain.

Az a fanyar, jó kedélyű úriember, aki tavaly annyira úrrá lett volna elesettségén, s talán túlságos pökhendiséggel kínálta Önnek békejobbját, és első levelében együttműködésre szólított, voltaképp párbajra hívta – nos, ez az úriember végérvényesen a múlté. Nem a maga ura; igaz, reményeim szerint még az Öné sem.

Valójában félúton vagyok két állomás között.

Vagyis elsöpört az ősz, megdermesztett a tél; a Speedy mélyén kucorgó, ványadt, fonnyadt citromarcú vénség lettem.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 5   »   Postán maradó
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911