Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 5   //    «    12    » 
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK
Kámán Balázs
11. rész: A kitörés
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Lívia feljajdult – vagy inkább nyögött?, nem, a furcsán mély hang mintha a hörgőjéből, a nyelőcsövéből törne fel, ökrendezésféle, nyögésnek végképp nem mondható –, de nem is a hang keltett figyelmet, hanem szeles mozdulata. Krüger azonban fakír-nyugalommal nézett a kézfejére és a nyilvánvalóan őrült erdőőrre, sőt, elmosolyodott, mert észrevette, hogy Xiapo bal keze is sérült.

– Az öregúr mindenkit megjelöl?

– Magam csináltam, csak az ő bicskájával...

Kutács bácsi riadtan kapkodta a fejét, aztán biztos, ami biztos, maga elé húzta a legközelebbi tálat, és egyszerre kisajátítva meg védelmezve az ételt, a sűrű, mandulás mártásban úszó hússzeletek fölé hajolt. Ölelte és falta.

Megállításra érdemes pillanat! A valóságban persze semmi sem állt meg, és a helyiségben tartózkodók nem is voltak tudatában, hogy mindannyiuk tekintetét vonzotta Kutács. Mind undorral elegyült szánalommal figyelték az öreg habzsolását, mintha rendezői utasításra bámulnák meg, és az önkéntelen, de ugyanoda irányuló, (irányított?), hasonló indulatokat kifejező tekintetek össze is kötötték a jelenlévőket, holott értetlenül, és ezért ellenségesen csak azt érzékelték, nincs közük egymáshoz. A fókuszálódó pillantások azonban követhetők, esetleg kitalálhatók, és alkalmas időben – legyen ez most! – a történetbe csempészhetők. Az elbeszélő igenis megállíthatja a jelenetet, és a már álló, nagyított képre mutathat: nicsak! Mint egy többszörösen kificamodott utolsó vacsora. A középpontban – bármilyen kivágatban és bármilyen szögből nézzük – a zakkant, állatként zabáló erdőőrt látjuk; ősz szakállából barnás szaft csepeg. A bőrkabátos, bőrkalapos férfi az asztaltól két lépésnyire áll, mintha némi távolságot tartó pozíciójával is uralkodna az egy helyre, egy történetbe kényszerült embereken; a néger Zsubó posztónadrágban, paszományos dzsekiben, fekete kalapban és a namíbiai zászlóval díszített pólóban a másik szélen ül, az egyforma cafrangokba öltöztetett nők is ülnek – Helga és az „oh, my Lord”-ot suttogó-kiáltó, ugyancsak zavaros elméjűnek látszó őrangyal fáradtabb egykedvűséggel –; Lívia felemelt, és valahogy a levegőben felejtett karja a Kutács mellett álló Krügert oltalmazná, az állóképben így ő a legelevenebb; s még van egy kínaink is. Reprezentatív tabló.

De a jelenet kimerevítése csakugyan önkényes. Kutács bácsinak kár volt aggódni, rajta kívül senki sem mutatott hajlandóságot, hogy gondűző lakmározásba kezdjen. Úgy tűnt, még a hatalmas termetű Zsubót sem csábította a terülj-terülj-asztalka – néhány szendvicset evett a helikopteren?, vagy felszállás előtt villásreggelizett a szállodában?; egyáltalán: helikopterrel érkezett? Valószínűbb, hogy igen, és Krüger mégsem tájolta el magát nagyon, csak a gép a fél kilométerrel távolabbi tisztáson landolt, túl a szederbokron, amely Xiapo festékes vödrét rejtette, s mikor a néger uralkodói léptekkel elindult a menedékház felé, el is repült; bizonyára így szólt az utasítás: óvatosságból ne várakozzon, Xiapo és Krüger majd tudja a dolgát.

Senki semmit nem tudhatott. Az elmúlt órákban egyszer-egyszer mintha csillant volna valami értelem és összefüggés a többszálú, talán véletlenül gubancolódott történetben – Helga igyekezett leginkább, hogy felismerje és legalább Líviával megértesse, milyen kalandba sodródtak –, de mire valaki hozzákezdhetett a göngyölítéshez, újabb őrültség, erőszak, új abszurditás érvénytelenítette a logikus oknyomozást.

A szereplők – és a szereplőink egyelőre csupa-homály történetét olvasók is – számtalanszor tapasztalhatták, hogy a jelenségek tetszés szerint és következmények nélkül értelmezhetők. Szinte bármikor, bármelyik ajtón beléphet egy különös figura, s olyasmit állíthat, ígérhet, fenyegethet, jövendölhet, amely ellentmond a tényeknek és a józan számításoknak, ellentmond a figura saját múltjának, korábbi kijelentéseinek, ígéreteinek és jövendöléseinek is, mégis sikert arat. De nem igaz, hogy az alkalomszerűen összeverődött (vagy születés óta együvé tartozó) közönség tehetetlenségében mindig karizmatikus vezetőt keres magának, s a csordaszellem miatt készséggel hódol az erőfitogtatónak; döntőbb talán, hogy külön-külön annyi a hepehupás életút, tele hazugság-kátyúval és bevehetetlen kanyarral, hogy az emberek többsége öntudatlan is kiegyezik magával: nem neszel fel az átverésekre, alkalmazkodik a mindenkori diktátumokhoz, hogy zötyöghessen tovább, ahogy tud.

– Én elindulok – mondta Lívia csöndesen, és Krüger szinte gyöngéden megérintette.

– Együtt megyünk, hiszen azért jöttem.

– Azért?

Erre nem kapott választ, hacsak a meghallatlanság nem válasz, sőt, kemény intés: ne próbáljon eltérni az évek alatt kialakult egymás mellett élési gyakorlattól.

Helga is felpattant.

– Veletek mehetek?... egy darabig...

Xiapo némán intett Zsubónak, mintha egyszeriben szerepet cseréltek volna, s a néger behemót szolgálná őt. Albert szenvtelenül figyelte a cihelődő társaságot – ennél egy kamera sem lehet kevésbé elfogulatlan. A harmadik nő lehajtott fejjel ült, a szája mozgott csak, imádkozott vagy magában mormolta, hogy „oh, my Lord”? – de mikor a kínai ötödikként kilépett az ajtónyíláson (a leszakadt keret miatt valódi ajtó már nem volt), Albert mellette termett, és négy ponton elvágta az addig nem látható, erős damilt. Mikor kötözte Albert a székhez?! Még mielőtt Líviával elindult Helgáért? Vagy amikor visszatértek az erdőből, és a két nő élesztgette a bejárat előtt heverő erdőőrt?

Az erdőőr megint közel járt az eszméletlenséghez. Somlói galuskát tömött magába, kézzel, és a csokoládéreszelékes tejszínhabot az arcára, a hajába kente. Albert nem törődött vele; kitaszigálta az ügyefogyott lányt (bajos volna eldönteni, hogy a hosszú helyhez kötöttség, valami narkotikum vagy idegsérülés miatt billegett); a kísérlet fellázadt alanyai éppen akkor fordultak el a szederbokornál. „Jól van. Három nap múlva ott lesztek a Hársfában. A tegnapi kettő is – gondolta. – Ott folytatjuk.” Levette sötét szemüvegét, és kétszer megforgatta a feje fölött, mire az ételszállító furgon előjött a nem is távoli takarásból. A fehér ruhás, piros sapkás szállítók ugyanazok a robotszerű lények voltak.

„Jól van. Minden szokás szerint ment.”

A lányt is átadta a felszolgálóknak-eltakarítóknak, ő maga a ház mögötti ösvényen indult el, a kis emelkedő tetején autó várta.

– Még mindig remélem, hogy felébredek ebből a hülye álomból – ezt Lívia mondta Helgának –, eljössz hozzánk? Adok valami normális ruhát... Bántottak?

Helga csak ingatta a fejét, és Lívia nem faggatta, melyik kérdésére ad tagadó választ. A két nő a három férfi előtt lépdelt. Szép, rendezett alakzatban haladtak – mintha bármelyikük tudná az utat. Xiapo és Krüger közrefogta a Nagy Zsubót, nem néztek egymásra, de félreérthetetlen volt, ki kihez szól.

– Én folytatom – mondta Krüger.

– Nem is tehetsz mást – válaszolt a kínai.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 5   »   11. rész: A kitörés
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911