Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 5   //    «    19    » 
Levendel Júlia
És lecsüng a kéz
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Milyen ismerős a megszégyenülés, hogy minden nekiveselkedés és romantikus lobogás alatt ott a lehúzó, szinte eredendő reménytelenség tömbje, ugyan­akkor a legkétségbeesettebb állapotból szempillantás alatt van szabadulás, s a józanul, módszeresen felsorakoztatott tények ellenében új meg új kedv és felszikrázás. Szégyen ez, hiszen szélsőséges hangulatok között csak betegek és éretlenek dobálódnak, no meg a mindennel csupán kacérkodni képesek. De hát szenvedés és elragadtatottság együttesének – a folyamatos remegésnek és a nagy kilengéseknek – ugyan mi köze a hangulatváltozásokhoz!? Persze, semmi. Majdnem semmi. Mégis, a meghatározások és a megkülönböztetések legtöbbször erősen önideologizáltak, önkényesek, így aztán a gyanú és lelkifurdalás sem könnyen hessenthető. Amikor Hamlet arról beszél „pajtásainak”, hogy elveszítette minden kedvét és nehéz hangulatba esett, elválasztja a kétféle szélsőséges állapotot. Tudja, hogy az „arany tüzek­kel kirakott felséges boltozat”, „a dicső mennyezet” nehéz hangulatban „dögletes párák összeverődésé”-nek látszik. Vagyis ugyanaz az ember ugyanazt merőben másfélének, más minőségnek észlelheti – de nem egyszerre, nem ugyanakkor! Általában nem. Megesik aztán, hogy szépséget látva elképzeli valaki a majdani pusztulást és a förtelmet – mint Baudelaire szerelmese testéről, a nők között királynői asszonyról, miként eszi penész csontjait –, vagy fordítva: a kietlenségben vigasz-képeket, kifényesített emlékeket idéz magának. Gyakran a legmámorosabb pillanatokban lepi meg az embert a halált hozó jövő víziója – a legkínálkozóbb példa a Szeptember végén –; de csak ismételni tudom: múlt–jelen–jövő síkjai ilyenkor is elválnak, a képzelet úgy köt össze, hogy a tagolás azért megmarad.

S amikor tényleg eltűnik az időhatárolás? És nyilvánvaló, hogy a szemlélet milyenségét nem hangulat okozza? Amikor „Egy pillanat s kész az idő egésze”?

Ne kerteljek! Ilyen borzongató bravúrokat művé formáltan talán csak József Attilánál találtam – s nekem mind közül a Jön a vihar virágzó almafa ágát megjelenítő három sor a legtöményebb.

 

Almaszirmok – még ép a roncs ág –
igyekszenek, hogy szállni bontsák
kis lepkeszárnyuk – mily bolondság!

 

A részletben egész felnőtt életem benne van, de már felnőtt életem legkezdetén is rajtakaptam magam a gyerekes kisajátításon, „személyeskedésen”, s tudtam, hogy érzelmeim szégyenkezve kérkedőek.

Az idő-összerántás József Attila paradoxon-érzékenységéből (és paradoxon-felfedező-teremtő képességéből) fakad. Ahogyan megmutatkozik az Óda eufóriája közben is hallható-látható halál-zenében és -képekben. Mint a többi „eszmélkedő” vers nyitányában, az Óda elején is rögzíti, honnan és hogyan indul el aktuális szalagútjára, sőt: sehol ilyen pontosan, ennyire koreografáltan nem jeleníti meg a maga helyét, idejét, állapotát.


Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.


A szakasz két enjambement-ja meghatározó: a kedves / vacsora a sortöréssel-áthajlással valóban száll; a kéz meg ettől láttatóbban lecsüng –

És itt nem tudok ellállni a kísértésnek, hogy műhelynaplószerű kitérőt tegyek, bár egyszerre csodálkozva és ingerülten visszakérdezek: „műhelynaplósze­rű”?, mikor a műfaji jelölés nem a hivatal-hatalom kijátszására előkapott, mint a nyolcvanas évek elején magánkiadásban megjelentetett Pár-sorunkban? Csak nem hódolok én is a narcisztikus „műhely”-mutogatásnak és naplózásnak?!, vagy talán beérem az önmegtartóztatással, hogy gyorsan elvetettem a felbukkanásakor szellemesnek tűnő ötletet, és nem, mégsem törtem írásom címét – a versképhez hűen – két sorba? Vagy nem is kísért semmi, és az alább következő nem is „kitérő”, hisz éppen kitérni nincs mód?

2011. március elején kezdtem írni ezt a Szalagútjaim-fejezetet, s talán a „koreografáltan” szó billentyűzése közben neszeltem fel: lám, most is, megint közvetlenül hatnak az aktuális élettények, történések, persze nem egyszerűen „hatnak”, inkább kavarják és vonzzák, ami tovatűnt, voltaképpen az esztétikus „tovatűnést” sem engedik, mert az összerántott idő eseményei kemény csomóvá préselődnek –

Maradok egyelőre a tényeknél, a megkülönböztethető, tagolható rétegeknél: mikor az első sorokat leírtam, tudtam, hogy március 22-én a Petőfi Múzeumban lesz víz-antológiánk, a Vigyél át, révészem bemutatója (a műsor befejezéseképpen a kötetet záró A Dunánál-hoz fűzött jegyzetemet olvasom fel), ott és akkor majd a Magyar Mozdulatművészeti Társulat tagjai is táncolnak (pár hete ugyancsak a Petőfi Múzeumban láttuk előadásukat) – s addigra már a Liget áprilisi száma is megjelenik, a Fenyves Márkkal készült beszélgetéssel. Pontosan negyven esztendeje a Petőfi Múzeum kézirattárában dolgoztam, engem is, mint szinte mindenkit, büntetésből helyeztek oda, meg méltányos­ságból is: a József Attila-hagyaték kartotékjait kellett frissítenem, s a feladatra publikációimmal alkalmassá váltam. Gyötrelmes volt a rácsos dokumentumtárolók között időznöm, a legcsekélyebb megilletődöttséget sem sikerült előhívni magamból, csak dacom és elszántságom sokszorozódott, és mire végeztem a hagyaték „feldolgozásával”, sikerült is kiszabadulnom a kézirattárból, sikerült szerveznem, beindítanom, s néhány hónapig – a betiltásig és eltávolításomig – működtetnem az „irodalmi klub”-nak nevezett szabadegyetemfélét. Az első rendezvény ugyanabban a Díszteremben volt, ahol a könyvbemutatót tartjuk, s ahol Fenyves Márkék is táncoltak. A tükrök is ugyanazok – megszokhatatlan, hogy nem a negyven évvel ezelőtti alakomat mutatják, holott mintha én is ugyanaz volnék.

Vajon a többszörös együttműködés miatt fedeztem fel most, hogy az Óda indító szakaszában a mozdulatművészeti produkciók jellegzetes kezdetét írja le József Attila? Bizonyára azért is. Mindenesetre meggyőződésem, hogy a harmincas évek elején láthatott olyan táncelőadást – gondolom, szólószámot –, amelyiket aztán öntudatlanul modellként használt. Közvetlen és viszonylag friss élménye volt, hogyan kell megfelelő testhelyzetből indulni – valamilyen szalagúton. Így ül a táncos is, feje lehajlik, karja ernyedten lóg, de mozdulatlanságában is érezni intenzív jelenlétét. Mert az emberi történet ugyan folyamatos és szövevényes – kinek-kinek gubancos és göbös –, az értelmes kifejezés csak tagolt lehet.

József Attila a Tiszta szívvel-re kapta a legtöbb és legszélsőségesebb reakciót. Aligha eldönthető, a korszellem, az Európában és Amerikában eluralkodó hangulat miatt (az „elveszett nemzedék” indulatai is hallhatók a versben), vagy személyes sorsa provokált. Viszont egyértelműen kortünetnek tartom a megütközést, amit annak idején Óda-elemzésemmel keltettem. Egyetemi szakdolgozatomban írtam, hogy „a hangok, a szavak és mondatok hangteste, hang-formája, mint a mű kísérőzenéje, egy szeretkezés modelljét építi fel”, s persze módszeresen, sorról sorra, hangról hangra követtem az „épülést”, a versben kottázott ölelkezés ívét és szakaszait. Hogy az első részben a meglebbenő szoknya, az előrebiccenő haj, a megrezzenő emlők vagy a fogakon fakadó nevetés még csak sejtet, a várakozás és közelítés pillanatait idézi, vagy hogy Az úton senki, senki sorban a kétszer leírt „senki” nemcsak a visszafogott izgalom és gyöngéd szenvedély jelzése, de az „s” hangok sisegésével olyan, mint a simogatás. Hogy a második rész, a vallomással kezdődő és záródó sorral (Óh mennyire szeretlek téged és szeretlek, te édes mostoha) félreérthetetlenül az összeölelkezést aszociáltatja; a harmadik rész felfokozott, ismétlődő ritmusa megmarad ugyan a negyedik részben, de változik is a vers zenéje, lüktetése: „elterebélyesedőbb” lesz, ámulósabb, és az alászállhatok rejtelmeibe!... sor végén a három ponttól már az ötödik részben hallható beteljesülés felé hömpölyög... – azt írtam: „beteljesülés”, ahogyan mindvégig igyekeztem kulturáltan egyensúlyozni, és őrizni a paradoxonnak tetsző szókimondó szemérmességet. Nem paradoxon. 1966-ban már a „szeretkezés” meg „ölelkezés” szavak is a politikai, szellemtörténeti fogalmakhoz hasonlóan kihívóak voltak – egyébként a szavak, kifejezések töltete, „aurája” a politikai diktátumoktól függetlenül (van-e, ami „független” ettől?) gyorsan változik; valamelyest talán akkor is értettem, hogy nem mellékes, ki és milyen közegben használja a nyelvet, s ha egy huszonkét-huszonhárom éves nő ír effélét a szakdolgozatában, az a kihívónál is kihívóbb.

 

 

Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír,
eleven ágy,
fogadj magadba!...


Teljesen elegendő kimondásnak bizonyult a „szeretkezés” és a „beteljesülés”. Szakdolgozatom védésén a professszoromnak egyetlen megjegyzése, jóindulatú, sőt, szeretetteljes kérdése volt: saját ötletem-e, hogy az Óda egy szeretkezést zenél, vagy olvastam erről valahol. Az utóbbi feltételezést azonnal és duplán megingatta, talán egy fejmozdulattal vagy amúgy is könnyen éneklővé emelkedő hangjával, mert hát hogyan is olvashattam volna erről valahol, hiszen az irodalmi publikációk és a verselemzések birodalmát ő magabiztosan átlátja. Csak meg kellett erősítenem a már alternatíva nélkül maradt lehetőséget, amire ő tűnődve elnézett mögém, és magának bólogatva mondta: „mindig éreztem, hogy van valami disszonáns az Ódában”. Vallomása után – nevetést helyettesítő merészséggel – elővettem és dedikáltam a Valóság folyóirat aznap reggel utcára került számát, amiben megjelent szakdolgozatom esszéesített változa. Tudtam, hogy az idő előtti megjelentetés is kihívó, de nyomban érzékeltem, hogy ez a szabálytalanság, mint a többi formai baki, jóval könnyebben elnézhető.

Néhány hónappal később beadtuk a Gondolat kiadóhoz H. B.-vel közösen írt József Attila-könyvünk kéziratát – még Eszmélet címmel –, s úgy emlékszem, a főszerkesztő érthetetlen, de nagyon makacs kívánságára beleegyeztünk, hogy ne legyen feltüntetve külön-külön szerzőségünk a tartalomnál sem. Igaz, az írások addigra mind megjelentek folyóiratokban, de mindegy, ez nem számít, ne legyen feltüntetve. A lektorok mindenesetre már ilyen fél-anonimitással kapták, sőt, az új szerkesztő is, aki megint csak jóindulatúan (mert írha­tott volna elutasító vagy felettesei éberségét csiklandozó jelentést, végtére a kézirat a pártközpontot is megjárta, és sejtenie kellett, hogy valamit várnak tőle, valamiért rábízták ezt a kéziratot) – nos, ő személyes találkozáson mond­ta el „szakmainak” aligha nevezhető kifogásait, s az Óda-elemzésről, az „elfogadhatatlan pánszexuális világszemléletről” úgy beszélt, hogy csakis H. B.-re nézett. Nem a témától feszélyezetten – egyébként persze feszengett, mindentől, a saját szerepétől, az egész létezéstől –, de láthatóan fel sem ötlött benne, hogy azokat az oldalakat egy kislányforma nő írta.

Az Óda zenéje, koreográfiája, képrendszere, nyelve – a szalagút-szerkezet sajátos változataként – csakugyan egy szeretkezést idéz meg; azt azonban csak mostanában hallom-látom, hogy képzelt szeretkezést. Ha valaki nem ismeri a vers születésének hátterét, körülményeit, akkor is érzékeli a valóság, éppen a testiesen létező szerelmes társ rémisztő hiányát, és a logika eszközeivel is eljut a felismerésig: az eszmélés mindig egyszemélyes szellemi (testi jelenségekkel kísért) folyamat, a szerelemhez viszont két ember kell. József Attila tehát valóságnak képzeli a képzeltet, s a magányos nekiülést, az eszmélő testhelyzetet megjelenítő képsort követően, hogy a hegyek sörényében, minden levélben, lombokban és patakban is felajzott fantáziával női idomokat lát – szerelem-sóvárgásában költőileg végigviszi, ami lehetne, aminek lennie kellene.

1933 június közepére az Írók Gazdasági Egyesülete íróhetet szervezett Lillafüredre. A program a harmadik napon félbeszakadt az egyesület elnökének váratlan halála miatt, a résztvevők szétszéledtek, József Attila is hazautazott – haza? a Szántó Judittal közösen bérelt lakásba. Akkor már három éve éltek együtt, és nem született egyetlen szerelmes vers sem, ez tény. Fél évtizednyi ambivalens összetartozásuk ténye az is, hogy Judit gyerekkori körülményeinek megannyi elemében, a nyomorban és lumpenproletár létben, a sajátjára ismerhetett József Attila, ugyanakkor Judit talpraesetten, anyáskodva gondozta, intézte ügyeit. A nála két esztendővel idősebb nő törvénytelen gyereknek született, kis­korúként elmenekült otthonról, összekerült a később Hidas Antal nevet felvett Szántó Gyulával, Kassán házasságot is kötöttek, tizennyolc esztendősen gyereket szült (a kislányt, miután Hidas a Szovjet­unióba ment és elváltak, az apai nagyszülők nevelték. Szántó Éva később követte apját, a sztálinizmus legszörnyűbb éveit elvakult és rémült kommunistaként vergődte végig, kilenc évig életjelt sem adhatott anyjának). Judit a huszas évek közepén Fenyő László költővel élt, aki aztán őt és József Attilát is versben megátkozta. Lehetetlen, hogy az identitást kikezdő névváltoztatásra, név-elvételre annyira érzékeny József Attila nem neszelt fel, hogyan is hívják valójában élettársát; lehetetlen, hogy nem sejtette, ő maga is szaporítja az asszony fiktív neveit. A Ludmann Júliaként anyakönyvezett lány ugyanis mostohaapja vezetéknevét felvéve, de keresztnevét már megváltoztatva, volt Czvechó Judit, aztán Szántó Gyuláné, de Hidas egyik illegalitásban használt neve után Csont Judit, ám a huszas évektől Pál Judit néven ismerték mint szavalóművészt, s így publikált meséket is. József Attila több levelét József Attiláné címre postázta. Feleségének mondta, noha előbb Judit nem akarta a törvényesítést – aztán meg ő nem.

A valóságot és a képzeletet átmenetileg sem tudta összebékíteni József Attil­a. A valóságosan létező, mellette élő asszonyhoz nem tudott verset írni. Képzeltekhez annál inkább. Pontosabban nem egészen kitalált nőkhöz, hiszen Gebe Márta vagy Gyenes Gitta (és a lánya, Wallesz Luca) éppúgy élő emberek, ismerősök voltak, mint később Gyömrői Edit és Kozmutza Flóra.
A beleképzelő- és ráfogó-képesség persze az utolsó években a rétegek, szintek és tagok / óriási nyomása alatt félelmetesebb, s az érintett nők számára is tra­gikus. A Judittal töltött évek közben – mintegy a szerelmes-vers-pauza szorításában (a hiány nagyon is tud szorongatni) – az addigra jól bevált ihlet-mód­szerrel születik hát az Óda. Lillafüreden látja – nevetséges „találkozás”-t emlegetni, hisz nem is beszélgettek – József Attila a válófélben lévő, feltű­nően szép és egzotikus legendákkal övezett Marton Mártát, s elhiteti magával és a világgal, hogy a versre ez a „látás” ihlette. A megnevezhető asszony bírta szóra a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget.

A vers „tárgyi” elemeiről – például hogy a Szinva-pataknál egyáltalán nincsenek kerek fehér kövek és a korszerű anatómia szerint pontatlan a negyedik rész alászálló tudósítása –, a hátterében gomolygó történetekről – hogy Szántó Judit „megtalálta” a költő kabátzsebében a kéziratot és öngyilkosságot kísérelt meg, József Attila viszont cinizmussal kacérkodva barkochba-játékot provokált a kávéházban, úgy találtatta ki, miért komor – vagy a háttér-szereplőkről, a lillafüredi tanúkról és a pesti írókról rengeteg személyes, így-úgy elfogult, átszínezett, sőt, egészen torz értelmezés és mese kering.

Amikor József Attila – Berda Józseffel osztozva a lillafüredi szobán – elképzelte magát a csillámló sziklafalon ülve, amikor a valóságos szállodai asztalféleségre valóságos papírt tett, és mit sem törődve Berda bormámoros monologizálásával, saját képzeletbeli alakjára figyelt, s olyan tisztán látta magát ott, abban a testhelyzetben, hogy meg kellett törnie a sort, a lecsüngő kezet ezzel még lecsüngőbbé tenni, annak a metafizikai síknak a „valóságában” és törvényei szerint indult aktuális szalagútjára, amelyről néhány évvel korábban Vágó Mártának írt: „...igenis metafizikai síkon is élünk. Különben nem is élnénk.”

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 5   »   És lecsüng a kéz
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911