Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 7   //    «    3    » 
Petrik Iván
Autoexefuttatása
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„válaszd hozzá a ...”
K. P. Kavafisz


Eleinte (hazudjuk azt: már gyerekkoromban; vagy: az idők kezdetén) a szép nevű, cornwalli Land’s Endet neveztem meg utazásom végcéljaként. Meg akartam nézni a helyet, ahonnét nincs tovább. Ahol már érdemes tépelődni, tegyek-e még egy lépést. Mert akkor kívül kerülnék a kereteken, amelyek addig (néhány ezer kilométert és évet értve ezalatt) meghatároztak. Nem a végtelenbe, hanem a fel nem mért végesség, az irtózatosan nagy távolságok vonzásába. Olyan ismeretlenbe, amelyet nem csak én nem ismerek. A látványa lenyűgöző, megrendítő, félelmetes. Ott tényleg valaminek a vége van. Onnan nem kell már tovább utazni, vagyis újra neki lehet indulni (egy picit nagyobb levegővétellel). Másrészt erre sincs szükség, elegendő bámulni a horizontvonalat, ahogy mindig is szerettem. Várni, hogy lassan teljesen kiürüljek, kimosson belőlem mindent a monoton hullámzás, mint oldalára döntött hordóból folyik ki az utolsó csepp bor. Ott persze azért ennek is nagyobb jelentősége van, egészen más tudni, hogy a horvát partokat, esetleg Afrikát nem látom ott, ahol nem látom, mint abban lubickolni, hogy tényleg nagyon sokáig nincs semmi, ahol nem látszik semmi.


De aztán lemondtam Land’s Endről. Nem megkapóan képeslapszerű képeslapokat akarok nézegetni egy vaskorlát túloldalán, hanem eljutni nyugat felé a határig. Olyan határig, ami esetleg nem is létezik, és semmi esetre sem kelt különösebb feltűnést. Az sem baj, ha nem tud róla senki. Ahová megérkezem, hogy végre kidobhassam az útlevelem, mert azon túl már nem érvényes. Szétnézhetek, és ha van kedvem (ki tudja, talán még lesz), felelőtlenül továbbmegyek. Jó, ha egy határnak van két oldala. Így maradt Jerez de la Frontera. A béna lábbal, elhullajtott dohányszemcsékkel, a kiborult fernet-palackkal, válogatott szitkaival; érzelmes szélviharok, feszült csendek városa. Nagyon messze, egy sok jóval kecsegtető borvidék közepén.



Nagyon lassan pakoltam össze. Napokat, heteket töltöttem ezzel. Volt úgy, hogy sok holmit akartam magammal vinni, máskor megelégedtem azzal, ami a zsebeimben elfér. Nem pakoltam tehát, hanem gondolkodtam a pakolásról. Kinyitottam, aztán lecsuktam a bőröndöket. Eltúlzott óvatosságnak tűn­het, de erről szó sincs. Csak felidézve világosodik meg, hogy az egymástól elszigetelődő foglalatoskodások már akkor összefüggtek. Hogy Jerez felé indulásomat készítettem elő. Beszédbe elegyedtem a postással (a lánya most érettségizik, elverte a jég a gyümölcsöt), s ettől megnyugodtam, mintha megoldódott volna egy hosszú évek óta rosszindulatúan húzódó ügy. A kávéházban konyakot ittam a feketéhez, amit addig elképzelhetetlennek tartottam. Más, hasonlóan jelentőségteli dolgot is tettem, amelynek fontossága és igazi értelme csak később világosodott meg, s mind összefüggésben volt Jerezzel. Véletlennek tetszett ugyanakkor, hogy fellapoztam az útlevelemet, s vetettem egy pillantást az érvényesség dátumára. Nagyobb mennyiségű pénzt váltottam, de éppen akkoriban került testközelbe, mint egy szép nő, az állam­csőd, tehát ez tűnhetett egyszerű befektetésnek. Térképeket nem nézegettem, menetrendeket nem tanulmányoztam. Magabiztos voltam, tudtam, hogy minden út odavisz (nincs helyes irány), és minden menetrend megfelel nekem (hiszen indulási és érkezési időpontokat tartalmaz, én pedig csodálatos módon majd indulni akarok és meg akarok érkezni). Átfutottam néhány útikönyvet, fel akartam mérni, hogyan szűkíthetem a látnivalók számát még elviselhető mértékűre. Nem válogattam, egyszerűen kihagytam, kihúztam a nevezetességek kétharmadát. Miért pont ezt az egyharmadot hagytam meg? – tettem fel a kérdést. Végül kihúztam az összes látnivalót. Egyelőre megelégszem a buszpályaudvarok sötét belső terével, útszélek felszórt kavicscsíkjával, útjelző táblák visszafogott ornamentikájával, égbe szökkenő villanyoszlopokkal.


Ekkor futott be Tolsztoj, a békási remete a kéréssel, hogy segítsek kime­szelni a házát. Két-három évente mozdul ki a falujából, meghatódtam, hogy hozzám fordult. Szoba-konyhás házával gyorsan végzünk, nem okoz késedelmet, nem kell semmit elhalasztanom. Békás aprócska falu a Duna óvatosan kanyargó holtágai között, alig több mint másfél száz lakossal. Házai türelmesen követik a part furcsa kanyarulatait. A kertek végében folyik a lomha víz.


Gyorsvonattal utaztunk, olyan gyorssal, hogy Tolsztojnak csukott ablaknál is lebegett a szakálla. Tolsztoj mindenhol, minden körülmények között nagyon otthonosan érezte magát, annak ellenére, hogy mindenhol, minden körülmények között furcsán hatott. Nem tett egyébként semmi különöset. Ült a kupéban, lehúzta az ablakot, olvasnivalót keresett, kiment dohányozni, beszélgetett, leszállt. Eltúlzott szakálla valahogy mindenbe belelógott, mindig ott lebegett a tájkép, a fotó, az asztal szélén, de legalábbis az árnyéka ránk vetült. Mint lomha felhő takarta el a napot (érdekes: még este is). Egyébként ez volt a legkevésbé szakállszerű szakáll mindazok közül, amelyeket valaha is láttam. Nem lehetett úgy gondolni rá, mint ami belőle (Tolsztojból) nő, és ápolásra, tisztán tartásra szorul. Inkább botanikai csodának tetszett: a vattacukor és a jegenyefa kereszteződésének, amin valamiképpen (egy merész ejtőernyős ugrás során) fennakadt Tolsztoj.


Az utolsó kilométereket busszal tettük meg. Zötyögtünk a hepehupás utakon, egyre csillogóbb, mosolygósabb lett a táj. Egyre több részlet mutatkozott be udvariasan, míg végül az akácfák, az ágaik is ismerősen integettek. Így, a lehető legjobbakra felkészülve érkeztünk meg a háza elé.


Tolsztoj nem szeretett füvet nyírni, ameddig át lehetett kelni az udvaron, hagyta, hadd nőjön. Most szokatlanul alacsony volt, csupán a cipőnket lepte el boka fölött a fűtenger (fűapály). Az udvar közepén álló terebélyes almafa éppen virágzott, halovány fehér virágszirmait megtartották a levegőben a hajladozó fűszálak. Itt-ott fakólila virágok díszelegtek, ebben gázoltunk, mint­ha sekély folyón kelnénk át. Aranykori nyugalom és a sosem-volt-sosem-lesz-másként nehezen magyarázható érzése fogott el, mint mindig, ha folyóban gázolok. Figyeltem mégis a mozdulataimat, magyarázatot kerestem, s amit találtam, nem tűnt elégségesnek. Nem találtam benne hibát vagy pontatlanságot, csak hézagosan töltötte ki a rendelkezésére álló teret. Valami olyasmi hiányzott, amit egyébként sem vagyok képes megfogalmazni. Nem is próbálkoztam vele.


Beléptünk a konyhába, lepakoltuk a táskáinkat. Kellemes hűvös fogadott, egy végletesen egyszerű szerkezet kipárolgása. Könnyen otthonosságnak vagy szeretetnek mondhatnánk, pedig nincs benne több, mint tiszta, világos, semmit sem akaró egyenletek.


A belső helyiségben, a szobában is kiegyensúlyozott rend uralkodott, az a pár bútor, ami bent várakozott ránk, jól érzékelhetően a helyén állt. Rögtön feltűnt a friss meszelés. Amikor a szivárgó fény és a tündöklő illatok is a falakból áradnak.


– Te Tolsztoj, ez a ház frissen van meszelve!
– Igen, és?
– Azt mondtad, meszelni jövünk.
– Dehogy mondtam, rosszul emlékszel.
– Azt mondtad, jöjjek le és segítsek meszelni.
– Őrült vagy, miért hívtalak volna segíteni, amikor kész vagyok.


Ez igaz. Miért hívna segítséget, amikor nincs szüksége semmire. Akkor viszont, miért vagyok én itt?

Kieveztünk a holtágba. Olyan vizeken jártunk, amelyekre sűrű növénytakaró borult, fák és bokrok akadályozták a mozgást, máshol a folyó nyílt, ezüstös tükrét zöld árnytengerként alulról érintették hagymalevelek. Nem bökték át a felületét, de ha közel hajoltam, láttam a tökéletesen azonos formák végtelen ismétlődését. Mintha víz nem is volna köztük. Mi tartja akkor a csónakot? Festményen cikázunk erre-arra. Halkan siklottunk az elöntött ártéren, görbe fák között. Fel sem merült, merre menjünk, hiszen nem szabott határt semmi, közeledünk, távolodunk, mintha véletlenül. Bár Tolsztoj figyelmesen evezett, s ez a figyelem arra intett, tartunk valahová. Közben sokat beszélt, mint aki el akar mondani mindent az ártérről. Hát persze. Tolsztoj ideje nagy részét itt tölti kint, a harcsás, békás, vidrás vízi vadonban. Süllőfészket, hódvárat, róka rágta amurtetemeket emlegetett. Gázlókat, szigeteket, homokpadokat. Ismeri a folyót, követi változásait, minden jellegzetességére ügyel, semmi sem kerüli el a figyelmét. Nem horgászik, hanem a vízen, a vízzel él, és ha úgy adódik, visz haza halat. Jól ismeri a szokásaikat, kémkedik utánuk, s elveszi, ami kell neki. Mint egy kannibál rokon, kegyetlenül visszaél a bizalmukkal. De sokszor ő is pórul jár. Tudja, milyen az: üres kézzel hazamenni. Tehát mégis horgászik, s most is ezt mormogta a szakálla alól. Kimegyünk, fogunk halat.


Nem lehetett komolyan venni a felszerelését, bár jó néhány botot tartott készenlétben a fészerben, s egy nagy ládát telepakolt mindenféle horgászkellékkel. Ősrégi darabok keveredtek frissen vásároltakkal a szúette, százéves skatulyában. Az orsók múzeumba illettek, de nem vált meg tőlük. Azt mondta, ezekkel is fog halat, minek venne méregdrágán újakat. A kedvenc horgait maga hajlította, de az ártéri akadók megfosztották a legszebbektől, ezért mindig tartott magánál néhány tucat hosszú szárú, gondosan élezett, boltban vásárolt darabot. Igaz, ezekben nem bízott, csak akkor használta, ha a sajátjai elfogytak. Az úszókba valósággal szerelmes volt. Nemcsak a ládájában, a ház legkülönbözőbb szegleteiben is felbukkant egy-egy színes, karcsú, bóbitás, pihekönnyű példány. Büszkén mutogatta háromrészes bambuszbotját. Nem mondta, de valószínűleg örökség; az ő életében már nem gyártottak ilyet. Bizonygatta, hogy nem tud igazán horgászni, egyszerűen túl sok időt tölt kint a vízen, ezért fog több halat, mint az, aki valóban kedvtelésből pecázik. Neki ez inkább lelki szükséglet, a vízi élet, az állandó lebegés.


Sötét eső lógott a fák fölött, de nem csapott arcon a közelgő zápor hidege. Kérdőn néztem Tolsztojra, a vállát vonogatta. Itt ez így van. Kieveztünk a fák közül, s megszűnt a félhomály, az a vállvonogatós semmiben tocsogás. Végül egy nádas szélén, finom ívű öbölben megálltunk. Gondoltam, most akkor elővesszük a botokat, horgokat, felcsalizunk, aztán hajrá. De hiába kerestem, nem láttam a csónakban horgászfelszerelést. Na, most mi van, mégsem horgászunk?


– De hát miért akarsz horgászni? – kérdezte nevetve Tolsztoj.
– Én nem akarok, te mondtad, hogy fogunk halat.
– Miért fognánk, teli otthon a dézsa. Ponty, keszeg, harcsa, amit akarsz.


Igaz, láttam én is a dézsát. Miért is fognánk halat. Kezdtem belátni, nem könnyű ennyire világos következtetésekre jutni. A falat miért meszelnénk, ha ki van meszelve, halat miért fognánk, ha van otthon halunk.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 7   »   Autoexefuttatása
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911