Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 7   //    «    16    » 
Kiss Lajos András
Pierre Bourdieu a „kritikai értelmiségi” felelősségéről – 1.
tanulmány(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Sohasem éreztem szükségét, hogy értelmiségi mivoltomban igazoljam magam. Folyton azon igyekeztem – miként most is –, hogy száműzzek minden olyan megnyilvánulást a gondolkodásomból, amely valamiképpen az értelmiségi státuszhoz kötne, másként fogalmazva: a filozófiai intellektualizmushoz.” Különösnek tűnhet, de ezek az „antiintellektualista” gondolatok éppenséggel Bourdieu leginkább „filozófiai” munkájában (Pascali meditációk) olvashatók. Egyébként ezt a könyvét a francia szociológus valószínűleg több évtizedes munkássága elméleti szintézisének szánta, és szociológustól szokatlanul sok filozófiai fejtegetést találunk benne. Kérdés, voltaképpen mi rejtőzhet paradox magatartása hátterében?


A legalább részben sikerrel kecsegtető válasz megfogalmazását egy ténnyel érdemes kezdeni: Bourdieu egész munkásságát végigkísérte a párizsi intellektuális élet arisztokratikus világával folytatott elkeseredett küzdelme. Ez természetesen már önmagában is paradoxon, hiszen Bourdieu – talán szándéka ellenére – a múlt század hetvenes éveitől maga is tevékeny (és elismert) tagja volt ennek a különös és zárt univerzumnak (irodalmi beltenyészetnek, ahogy ezt a világot Niklas Luhmann nevezte, nem kevés iróniával). Szerencsére, a jelenség megközelítésében segítenek a francia szociológus műveiben gyakran előforduló önreflexiók, illetve az a számtalanszor ismételt nyilatkozata, amelyben így értelmezi önmaga csodás karrierjét: „Olyan univerzumban élek, ahol tulajdonképpen semmi keresnivalóm sincs. Már legalább negyvenszer ki kellett volna innen szelektálódnom (...) Itt a Collège de France-ban, az ilyen kategóriájú emberek, mint én, jó, ha kétszáz év alatt kiteszik a tagság egy százalékát.”


A vidéki származás, a sokszorosan hátrányos helyzet egész életében az elesettek és a kiszolgáltatottak melletti kiállásra ösztönözték, noha ez a kiállás eleinte nem lépte át az akadémikus tudományosság határait. Másrészt ugyanez a biográfiai háttér magyarázza a társadalmi tények objektivitásáért folytatott küzdelmét, következetes leszámolását a szubjektivista mítoszokkal. Bourdieu a délnyugat-franciaországi Béarn megye egyik településen született, egy postai kistisztviselő fiaként. Saját karrierjében egyfajta „isteni csodát” látott, amit többen viccesen – pl. Edgar Morin – a nevével folytatott szójátékkal is kifejeztek (Bourdieu – a név az Isten szót fogalja magában).


Bourdieu több mint négy évtizedes munkásságáról annyi mindjárt megállapítható, hogy két korszaka élesen elkülönül. Az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig a tudományos semlegesség egyik élharcosának számított, s munkáiban folyamatosan fellépett a társadalomtudósokra mindig is leselkedő „prófétizmus kísértete” ellen, élete alkonyán azonban szokatlan vehemenciával vetette magát az Amerikából éppen akkortájt Európába vándoroló neoliberális világrend elleni küzdelembe. Ennek a harcnak az volt tétje, hogy megőrizhetők-e az Európában ekkor már sok évtizede érvényben lévő „társadalmi szerződések” értékei, vagy ellenállás nélkül át kell adni a tere­pet a konzervatív/neoliberális eszmék prófétáinak. De nemcsak ebben a „diak­ron” struktúrában jelenik meg a bourdieu-i életmű kettőssége. A hetvenes-nyolcvanas évek során világhírűvé vált szociológusnak egyszerre kellett szembesülnie azzal, hogy lassanként ő is a legtöbbet idézett, befolyásos médiaértelmiségiek sorába emelkedett, ugyanakkor az általa képviselt tudomány, a szociológia, továbbra is a másodhegedűs szerepébe kényszerült az igazán előkelőnek számító filozófiai-esztétikai műveltséggel szemben. A befogadásnak és a kirekesztésnek ez a különös játéka egész életében frusztrálta.


Bordieu viszonyát a filozófiához és főképpen a filozófusokhoz csakis akkor érthetjük meg, ha figyelmünket nem kerüli el a kegyetlen küzdelem, amelyet a francia szociológia folytatott a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, hogy a párizsi szellemi élet elfogadja. Ezt az időszakot az egzisztencializmus szinte korlátlan tekintélyével lehet azonosítani. Jean-Paul Sartre egyfajta filozófus-királyként uralkodott, mellette a szociológia – bár Durkheim óta jelentős tradícióval rendelkezett – pária-létre kényszerült. Túlzott empirizmusa, a verbális eleganciát nélkülöző nyelvezete nem tette alkalmassá, hogy a kávéházi kultúra befogadja. Minderről Bourdieu így vall egyik könyve bevezetőjében: „Úgy vélem, sok értelmiségi ellenállása a szociológiai elemzéssel szemben – ami előttük mindig a leegyszerűsítés és az elnagyoltság gyanújába keveredik, és különösen ellenszenves, ha közvetlenül saját világukra alkalmazzák – valamiféle rosszul értelmezett spirituális méltóságérzetből fakad, és meg­aka­dályozza, hogy elfogadják az emberi cselekvés realista megjelenítését, jóllehet a társadalom tudományos megismerésének ez az elsődleges feltétele. Vagyis ellenállásuk az ’alanyi’ méltóságok teljesen inadekvát eszméjéből következik, így a gyakorlatok tudományos elemzését ’szabadságuk’ vagy ’érdekmentességük’ elleni merényletnek tekintik.”


Bourdieu mégis igyekszik racionális magyarázatot adni a szellemi arisztokratizmusra, mégpedig azzal, hogy feltárja az értelmiségi lét társadalmi meghatározóit, amelyek legtöbbször még a legfelkészültebb és legműveltebb szereplők előtt is homályosak. Bourdieu egy interjúban arról beszél, hogy az entellektüelek különös illúzió rabjai. A tévhit lényege, hogy a „szabadon lebegő” réteg autonóm szereplőként tekint magára, s úgy véli, ebben a minőségben kívül (vagy inkább felül) van a szférákon, amelyek társadalomtudományi eszközökkel megragadhatók és elemezhetők. Ez tévedés, mondja Bourdieu, s arra figyelmeztet, hogy az értelmiségiek az ún. kulturális tőke birtokosaiként az uralkodó osztály egyik (elnyomott) frakcióját alkotják, állásfoglalásaik pedig – főként a politika területén – megfelelnek az „elnyomók közötti elnyomottak” paradox szerepéből fakadó kényszereknek.


„Arra szeretnék emlékeztetni, hogy az értelmiségi mezőhöz tartozás jellegzetes érdekeket feltételez, és nemcsak Párizsra, de Moszk­vára is érvényes, hogy az akadémiai állások, a kiadói szerződések, a kutatási beszámolók, az egyetemi állások elnyerése, illetve az elismerés és az elő­rehaladás jelei gyakran felfoghatatlanok azoknak, akik nem tagjai az univerzumnak, de amelyek érvényre jutása során mégis megjelennek a kényszerek és a szubtilis cenzúrák legkülönbözőbb változatai.” Ezért nehezen vitatha­tó, hogy a kritikai értelmiségi elkötelezettsége szükségszerűen heterogén természetű. Mert ennek az elkötelezettségnek egyszerre kétfajta érdek szorításában kell megjelenni. Az entellektüeleknek el kell fogadniuk az értelmiségi mező autonóm logi­káját. Ez a logika sajátos érdekben jelenik meg: az értelmiségi mező szabályai és normái az „érdek nélküliség” érvényre juttatásában „érdekeltek”, s ezt Bourdieu skolasztikus nézőpontnak nevezi. Az érdek nélküliség érdeke voltaképpen az univerzális értékek iránti elkötelezettséget jelenti (pl. a kontrollálható eszközökkel bizonyított tudományos igazság, a tiszta esztétikai érték stb.), és mint ilyen, szinte magától értetődően készteti az értelmiségi mező ágenseit, hogy a jogfosztottak és a kiszolgáltatottak mellé álljanak, mégpedig az igazságosság szintúgy univerzálisnak tekinthető értékének nevében. (Persze, más vonatkozásban ugyanez a skolasztikus illúzió fontos szerepet játszik abban is, hogy az értelmiségiek egyfajta arisztokratikus fölénnyel viszonyuljanak minden rajtuk kívül álló társadalmi csoporthoz.) Az értelmiségi lét másik vonása – s ez legalább annyira fontos –, hogy az értelmiségi, ellentétben a társadalom tagjainak többségével, reflektálni tud saját helyzetére is. „Úgy gondolom, az értelmiségi privilegizált helyet foglal el a társadalomban, azaz a körülményei biztosítják számára, hogy a saját faji és specifikus meghatározottságairól ismereteket szerezzen. Hogy ezeken keresztül önmagát is felszabadítsa (legalábbis részlegesen), és mások számára is eszközöket kínáljon a felszabadulásra.” Az értelmiségiek egy részét megbotránkoztatja, hogy önmaga is „kiismerhetővé” tehető a társadalomtudomány eszközeivel, ezért mindenáron igyekszik eltávolodni az igazságtól, amely­nek nevében persze továbbra sem szűnik meg tanácsokat osztogatni. „Ha a szociológusnak van egyáltalán privilégiuma, akkor ez a kitüntetettség abban áll, hogy ő maga már nem helyezheti magát azok fölé, akiket osztályoz, mert aki önmagát osztályozza, annak nagyjából tudnia kell, hogy hol helyezkedik el az osztályozottak között.” De az értelmiségi ember privilegizált helye a társadalmi tudásformák rendszerében – s ez az önreflexiós képességek magas fokából fakad – csak bizonyos megszorításokkal igaz. A mindennapok emberének „gyakorlatias észjárása” ugyanis nem haszontalan tudás, sőt, bizonyos értelemben rehabilitálásra méltó, még a tudományos észjárás nézőpontjából is. A világ nyomorúsága című hatalmas bourdieu-i mű, amelyet a francia szociológus tucatnyi munkatársával a kilencvenes évek elején jelentetett meg, éppenséggel azoknak az embereknek szolgáltat igazságot, akik általában nincsenek olyan helyzetben, hogy örömeikről és bánataikról közvetlenül beszámolhassanak a nagyvilágnak. A legalább félszáz interjút tartalmazó kötet a francia társadalom szinte valamennyi rétegéből, csoportjából szólaltat meg embereket, akik az interjúkat készítő szociológusoknak sokszor meglepő tisztánlátással beszélnek munkájuk és magánéletük nehézségeiről, tragédiáiról, s persze sokkal ritkábban: sorsuk kedvező fordulatairól, sikeres karrierjeikről stb. (Bourdieu és munkatársai azzal az előfeltevéssel készítették a könyvet, hogy valószínűleg minden ember, legalább­is ha értelmesen és megfelelő empátiával szólítják meg, nemcsak megnyílik a kérdezőnek, de a válaszokból kibontakozó élettörténetek még a társadalmi kérdésekkel hivatásszerűen foglalkozó szakembereknek is meglepőek.)

 

Abból a puszta tényből, hogy az alávetettek nem rendelkeznek „skolasztikus diszpozíciókkal”, mint a tudomány emberei, még egyáltalán nem következik, hogy ne is „gondolkodnának”. S itt mégiscsak megjelenik egy súlyos, nehezen megoldható probléma: hogy a gyakorlati észjárás karakterisztikumához szorosan hozzátartozik a „saját igazsággal szembeni vakság”, amelyet csak egy kívülről jövő „teoretikus igazság” beavatkozásával lehet orvosolni. Az elméleti magyarázatot nélkülöző gyakorlati észjárás nem képes kitörni a személyes élettörténetek zárt köreiből, hiányzik belőle a hatékony társadalomkritikai erő is. Természetesen a gyakorlati gondolkodás nem kizárólag az alávetettek „privilégiuma”: a hatalmon lévők, köztük a teoretikus értelmiségiek, szintén a „gyakorlat logikája” nevében élik mindennapi életüket, „(...) de a saját gyakorlati észjárás iránt megnyilvánuló vakság nem ugyanazzal a következményekkel jár az egyik, mint a másik esetben: az elnyomottaknál mindez sokkal problematikusabb, mert nekik ez az élet egyedüli vezérfonala, s mint kizárólagos érvényességű világrend jelenik meg, amely persze leigázza őket.” Az elnyomottak még a saját élettapasztalataikat is csak kifinomult értelmiségi tudásfajták igénybevételével tudják elsajátítani. Éppen ezért, mondja Bordieu, míg az uralom alatt lévők bezártak saját gyakorlati logikájukba, a hatalmon lévők rendelkeznek a „logika logikájával”, tehát azokkal a szimbolikus (jórészt nyelvi) eszközökkel, amelyek lehetővé teszik számukra a reflexív technikák használatát, s ezek végső soron átfogó társadalomkritikában öltenek (vagy leg­alábbis ölthetnek) testet.

 

Nem vitás, Bourdieu szerint az értelmiséginek ki­emelt politikai szerepe van: a valóság és az utópia keresztezési pontján helyezkedik el. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az intellektuel-tudás hatékonyságának belső korlátairól, ami a „mindentudás” illúziójában jelenik meg, és folyton ott leselkedik minden értelmiségi diskurzusban. S ettől az illúziótól nem könnyű megszabadulni, mert eredete nem tisztán fogalmi jellegű, amelyet racionális eszközökkel minden gondolkodó „legyőzhetne önmagában”. Ez az illúzió sokszor ismételt, bevésődött a test emlékezetébe, és ellenáll minden racionális kritikának, s nem is csak a kívülről jövő bírálatnak, de a belső „önmeggyőzésnek” is. „A habitus, ez a valódi testi emlékezet, már csak azért is ellenáll a racionális kritikának, mert nincs szüksége fogalmilag kidolgozott magyarázatra, hogy cselekedjék. A felismert tudás hatása árnyalhatja, csökkentheti és komplexebbé teheti az ’ösztönös’ szándékok kivitelezését, de semmiképpen sem iktathatja ki azokat.” Az értelmiségi alkat, amelyet a család kulturális tőkéje, illetve az iskolarendszer alakít ki az egymásra következő generációkban, csak egészen kritikus történelmi helyzetekben (pl. forradalmak idején) engedi meg, hogy az intellektuelek radikálisan szakítsanak a mindennapi életüket vezérlő szociológiai tényezőkkel.

 

Bourdieu másik nézőpontból is szemügyre veszi az értelmiségi problémát. Charlotte Nordmann szerint, amikor Bourdieu az értelmiségi emberről beszél, folyamatosan oszcillál két szereplő között: az egyik az író (tágabb értelemben a művész), a másik a szociológus. Én hozzátennék egy harmadik szereplőt, nevezetesen a filozófust. Szilárd meggyőződésem, hogy Bourdieu-t egész életében a Filozófus versus Szociológus dilemmája izgatta. Tehát az a kérdés, hogy ki foglalhatja el igazán méltó módon a szónoki emelvényt, ahon­nan a legfontosabb igazságokat ki lehet mondani a világról, benne az értelmiségi ember szerepéről. Bourdieu Martin Heidegger politikai ontológiája című munkája, amely bizonyos értelemben joggal váltott ki dühös reakciókat a Heidegger iránt elkötelezett filozófusok körében, „cáfolhatatlan bizonyítéka” az iménti állításnak. Ebben a könyvében a francia szociológus igyekszik bebizonyítani, hogy Heidegger filozófiájának igenis létezhet olyan kettős (szociológiai) olvasata, amely eltér az ún. belső olvasattól, s amelyet leginkább az elszánt heideggeriánus hívők produkálnak, akik mesterüket szent térbe helyezik, és körömszakadtáig védik minden kívülről jövő (tehát szerintük magától értetődően hiteltelen) bírálattal szemben. De eltér attól a tisztán külső olvasattól is, amely a heideggeri életművet, s kiváltképpen a német filozófus nác­i korszakban írt munkáit, egyszerűen csak egy – a hitleri Németország iránt – elkötelezett politikai deklarációként hajlandó értelmezni.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 7   »   Pierre Bourdieu a „kritikai értelmiségi” felelősségéről – 1.
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911