Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 7   //    «    17    » 
CORVINA
Marsovszky Magdolna
Hol az ellenség?
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Az elmúlt években a posztkommunista országokban, így Magyarországon is, egyre agresszívebb támadások érték a szovjet emlékműveket. Az indulat érthető, de a pusztító düh annyira elvadult, hogy érdemes megvizsgálni, mi működteti. Írásomban azt vizsgálom, van-e a támadások mögött antiszemita tartalom, és lehet-e azt állítani, hogy céljuk „az ellenség kiirtása”.

 

2006. szeptember 18-án, miután az őszödi beszéd néhány mondata nyilvá­nosságra került, spontán utcai zavargások törtek ki Budapesten. Az évtizedek óta nem látott méretű spontán felzúdulás teljesen készületlenül érte a rendőrséget. Csak hosszú órák és sok pusztítás után sikerült megfékezniük a dühöngő tömeget, és közben maguk is súlyos visszaéléseket követtek el. Mintegy kétszáz ember sérült meg.

 

A rendőrség fellépését a „nemzeti” és „hazafias” média a „forradalmár hazafiak” elnyomásaként ábrázolta; s az „embervadászatot” értelmezésük szerint az „illegitim, hazug kormány” rendelte el. A Fidesz, a KDNP és a Jobbik ma is ezt az álláspontot képviseli. 2008 decemberében a Terror Házában tartották Kormos Valéria Embervadászat utasításra című könyvének bemutatóját, melynek kapcsán Balog Zoltán képviselő párhuzamot vont a rendőri brutalitás áldozatait elnyomó szocialista–liberális kormány és a Gulágról hazatérőket elnyomó sztálini diktatúra között.

 

A televízió épületének megtámadása után hetekig zajlottak a demonstrációk és tiltakozó felvonulások a Parlament épülete előtt. A neonáci Árpád-sávos zászlókkal borított pódiumról a skinheadek magyar népdalokat harsogtak az éjszakába. A hangzavart időnként a szocialista és liberális képviselők elleni antiszemita szónoklatok szakították meg, és a tömeg leköpdöste az érkező és távozó politikusokat. Nevüket, fényképüket, személyes adataikat a lámpaoszlopokra ragasztott posztereken tették közzé, mintha körözött bűnözők volnának. A posztereken baloldali újságírók adatai is megjelentek. Ötven állítólagosan „zsidó áruló” (ismert baloldali vagy liberális politikus és újságíró) nevét hangosan felolvasták, miközben azt skandálták: „Te is itt fogsz lógni!”

 

A televízió épülete és a Szabadság téri szovjet emlékmű elleni támadás után fél évvel megjelent az interneten egy szélsőjobboldali szerkesztésű magánvideó. A felvétel alatt a Marseillaise szól, azt szimbolizálva, hogy szabadságukért harcoló forradalmárokat látunk. A tévé és az emlékmű elleni támadásokat úgy koreografálták, hogy az 1956-os forradalom jól ismert képeire emlékeztessenek – ezek a képek meg is jelennek a videóban. 2006-ban, csakúgy, mint 1956-ban, a szovjet címert vasrudakkal feszítették le – az ikonográfiai párhuzam nyilvánvaló. Csakhogy 2006-ban a „hazafiak” ünnepélyesen a Dunához vitték a címert, és a Himnusz éneklése, meg harsány „ria-ria-Hungária” felkiáltások közepette belehajították a folyóba. A történelmet ismerők számára az események erősen felidézik a nyilasok tetteit, akik 1944-es hatalomra kerülésük után több ezer zsidót lőttek a Dunába1. Az „elzsidósodott” szocialista kormánnyal azonosított szovjet címer folyóba lökése nyilvánvalóan szimbolikus aktus. A Magyar Önvédelmi Mozgalom beszámolója is a párhuzamot erősíti: állításuk szerint a „szabadságharcos hazafiak” által a „hazugság Bastille-á”-nak nevezett televízió épületét azért támadták meg, mert ugyanazt a szerepet tölti be, mint 1956-ban a „hazugsággyár” rádió.

 

2006. november 4-én már nem spontán, hanem jól szervezett demonstrációt rendeztek az emlékműnél. A Jobbik akkori alelnöke, Bíber József Tibor a kormányt kritizáló beszédében úgy vélte, a szocialisták és a liberálisok taktikája „épp attól származik, akit annyira démonizálnak, Adolf Hitlertől. A szónoklás nagy klasszikusától tanul a liberális média. /.../ Újból kísértet járja be, de nem Európát, hanem Magyarországot. Az exkommunisták kísértete. Jöjjenek a szellemirtók! A kommunista szellemiség kiirtásra vár!” Ezt követően még számos demonstrációt szerveztek, egyre nyilvánvalóbb antiszemita felhangokkal: az egyik résztvevő arra biztatta társait, álljanak ki a „goj egység” mellett a „zsidó–keresztény, zsidó–cigány” Magyarországban. 2008. szeptember 20-án cipőkkel és Molotov-koktélokkal hajigálták meg az emlékművet, amelyet 2006 óta barikáddal kerítettek el, akárcsak a Parlament épületét a nagyobb állami ünnepek alkalmával. A „nemzeti, hazafias” média értelmezése szerint a nép többé nem ünnepelhetett szabadon, ezzel is érzékeltetve, hogy az 1956-oshoz hasonló „kommunista” diktatúra működik az országban. 2008 elején jelent meg a mozikban A Wittner film – Hóhér vigyázz! című alkotás, amely­ben mindezek az elemek visszaköszönnek. A nyitó jelenetben Wittner Mária 2001-es beszédének egy részletét halljuk-látjuk: „Megidézem az áldozatokat, az élőket és a holtakat, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. ... Vádolom, hogy kifosztották az országot, hogy a dolgos magyar nép munkájából elveiket megtagadva lettek vörös kapitalistákká. ... Ezért meg­állapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést, milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, meg­alázott nemzet számára? A Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket”. A film az 1956 – Aki magyar... (velünk tart) című rockopera részletével zárul: „Mi volt 1956, barátom? Múlt, ami elmúlt? Egy nép, amely elhullt? /.../ Elfelejtetted a Tettet? Amikor a semmiből sok ember Valamit teremtett. /.../ A sokat emlegetett Nép. Aki látta, felejthetetlen a kép: ahogy ott vonult, ahogy a Veres Csillag az utcára hullt. Ahogy dőlt a Szobor, s még dőltében is ölt. /.../ Azt hitted, véget ért a rabság, s hogy elérkezik végre a Szabadság? /.../ Azt hitted, kis magyar, hogy elnézik neked a Nagyok?! Nem kértél sokat, csak az életed, s balgán azt hitted, hogy ellenértéknek beszámíthatják talán a véredet. Vér-vár. Vér-vád. Vér-ver. Aléltan elhever. A puszta föld. Ököl. Szorít, elernyed. Földedbe bevernek, mint jelzőkarót. Élethosszig fizetheted ezt az adót! Jön a defterdár, s tőle megtudod: néhány szép napért mennyi az ár. Mi volt az életed? Hiába kérdezed... Ahogy a helyed nézed népeknek sorában, légy büszke arra: ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában.”

 

Az idézetekben antiszemita sztereotípiákra ismerhetünk, és olyan közhelyekre, mint a mi és az ők szétválasztása, a „dolgos nép” és a „kizsákmányoló uralkodó hatalom” szembeállítása. Ez a mi, a nép, látszólag nincs döntési helyzetben, erőtlen, kalickába zárt, és kvázi arra vágyik, hogy lerázza az „új dik­tatúra” igáját. Ebben az értelemben a „régi és a régi-új diktatúra” évtizedek óta sújtja a magyarokat, és az „úgynevezett rendszerváltás” sem változta­tott a helyzeten, csupán privatizációnak nevezik az államosítást. A jelenlegi urak – az ő olvasatukban – régi kommunisták, akik most kapitalistaként jelennek meg, és a „globális tőke” érdekeit védik a nemzet kárára. A nemzeti gondolkodásban az „áruló uralkodó hatalmat” már a külsejéről fel lehet ismerni. Jellegzetes fordulat a különféle biológiai konnotációjú metaforák használata: például a „vírushordozókról”, akiket mindenestül ki kell pusztítani, hogy megszabaduljunk tőlük. A közbeszédben pár évvel korábban csak marginálisan megjelenő érzelmeket nyíltan vállalva a szocialistákat „degeneráltaknak”, „kiirtandó gyomoknak” és „erkölcsi hulláknak” nevezik. Az ilyen termi­no­lógia elterjedése előrevetíti a valóságos gyilkosságot, s mint mentális kép megragad az emberek fantáziájában. A vérvád emlegetése felidézi az antijudaista sztereotípiát, és azt sugallja, hogy a „zsidó” kommunizmus 1956-ban ke­resztény magyar emberek vérét követelte. Erre utal a Magyar Nemzet 2008. szeptemberében megjelent egyik cikkének címe, amely az Európai Uniót is „birodalmi” erővel ruházza fel: Európai birodalomépítők. Vérvád a nemzetállam ellen: Kísérlet a brüsszeli szuperkormány létrehozására.

 

Mint a példákból is láthatjuk, a magyarországi antiszemitizmus nem szigorúan a valóságos vallási vagy kulturális közösség elleni gyűlölet, inkább szimbolikus: az idegenekkel, a szocialista és liberális politikai és médiaszemélyiségekkel szemben érzékelhető. Kulturális kód, világnézet, e világi metafizika, vagy univerzális projektív identifikáció azon értelmiségiekkel szemben, akik a „hazafiak vérével átitatott magyar földdel” ellentétben a kozmopolitizmust, az urbanitást és az intellektualitást testesítik meg.

 

Az antiszemitizmus mindig olyan társadalmi csoportokban jelentkezik, amelyek – jogosan vagy jogtalanul – bizonytalanságban érzik magukat. Az erős, etnikailag egységes nemzetet a biztonsággal és fejlődéssel azonosítják, így ez az értékrend pszeudo-vallásos szerepet tölt be. Mindezt kiegészíti a Magyarországon nagy múltú, vallási alapokon nyugvó antijudaista előítélet és az anticionizmus, azaz a „baloldali antiszemitizmus”, amely mögött szintén nemzetben gondolkodás rejlik, s amely különösen a korábbi szocialista országokban ismert jelenség: felszínes, sztereotipizált kapitalizmuskritikával párosuló globalizáció és a nyugati multik ellen fordító gondolkodásmód.

 

A „másodlagos antiszemitizmus” is egyre gyakoribb: a bűntudat enyhítésének bevett módja, hogy az értelmezésben a bűnös és az áldozat szerepe meg­cserélődik. Az antiszemita sztereotípiák szerint a „zsidó” ma Magyarországon megtestesíti az összes főellenséget: a liberalizmust, a liberális értelmiséget, a bolsevik kommunizmust, a kapitalizmust, a szociáldemokráciát. Közhely, hogy Hitlerhez hasonlítják a zsidókat, és palesztin holokausztot emlegetnek. A globalizáció folyamata az antiszemita olvasatban a magyar kultúra, hagyomány, értékek, végső soron a teljes nemzet és nép „szisztematikus ki­irtása”, amelyet a „zsidók” irányítanak. A globalizáció itt egyet jelent a cionizmussal. Hogy végső soron maga a demokratikus értékrend is lehet „zsidó ármánykodás” eredménye, bizonyítja egy politikus szájából 2009-ben elhang­zott megfogalmazás is, hogy a magyar Parlament a „Kossuth téri zsinagóga”, amit ki kell füstölni.

 

Az 1920-as évektől napjainkig az antiszemiták egyetértenek abban, hogy a Magyarországot (és egész Európát) fenyegető legnagyobb veszély nyugatról a liberalizmus, keletről a bolsevizmus, és mindkettőt a „zsidók” találták ki.
A „zsidó” mumus bármilyen formában képes aláaknázni a nemzetközösséget, s a világforradalom is valójában „zsidó” forradalom. Ezért jelképezi a szovjet emlékmű a „zsidókat”. 2008 szeptemberében Morvai Krisztina egy demonstráció alkalmával azt ajánlotta a „liberálbolsevista cionistáknak, gondolkodjanak el azon, hogy hova menekülnek, mert nincs kegyelem”.

 

A magyarországi antiszemitizmus meghatározó, az akadémiai életben is domináns tényezője a „nemzeti optika” vagy a „nemzetben való gondolkodásmód” és a „módszertani nacionalizmus”. Mindez hozzájárul a társadalom etnikai bezárkózásához, és a homogenitás idealizálásával felerősödnek a kirekesztő tendenciák. Különösen jellemző a „nemzeti emlékezet etnicizálása”, a magyar nemzeti áldozat mítoszának előtérbe helyezése, amely a nemzeti gondolat fontos összetevője, és erősen kötődik a „kulturális pesszimizmus” jelenségéhez. Mindkét elem az antiszemitizmust eredményező struktúrák alapköve. A kulturális pesszimizmus a modernizáció és reform fenyegette régi hagyományok, hiedelmek és társadalmi kapcsolatok elvesztésének, valamint a marginalizálódás félelméből fakad. Félnek a „nemzeti egység” elvesztésétől, rettegnek a „nemzethalál”-tól. A modernizáció és az európai integráció áldozatainak érzik magukat. Az áldozatmítosz segítségével a bűntudat is átformálható, a bűnök átvetítődnek a „másik”-ra, az „idegen”-re, akit végső so­ron a „zsidó” testesít meg. Jellemzően tagadnak minden bűnt, ami személyes lelkifurdaláshoz vezethetne. Kutatók szerint az antiszemitizmus tipikus jelensége, hogy az elkövetők a kollektív büntetéstől félve az áldozatokra vetítik bűneiket.

 

A nemzeti diskurzusban főszerepet játszó Szent Korona mítoszában is megjelenik a „nemzeti emlékezet etnicizálása”. Minden jobboldali, „nemzeti érzelmű” csoport a Szent Korona Tant tartja alaptörvénynek a demokratikus alkotmány helyett. A 19. század óta a korona politikai és mitikus jelentéssel terhelt ikonná vált, és különösen a két világháború között szent hódolat tárgya lett. 2000-ben, a Fidesz első kormányzása alatt kapott újra szakrális jelleget, amikor az új évezred ünneplése alkalmából átszállították a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe. Az aktussal megerősítést nyert a Tan nép-nemzeti értelmezése, a korona ismét több múzeumi tárgynál, és a Parlamentben a nép-nemzeti egységet szimbolizálja. Számos, magát „nemzeti érzelmű”-ként meghatározó csoport a Szent Korona előtt tesz esküt az összetartásra.

 

A rendszerváltás után Magyarország – mint a többi posztkommunista állam – megismerte a globalizációt. Nyugat-európai vállalatok nyomultak a kelet-európai piacra, s hozzájárultak a szabályozatlan vadkapitalizmushoz és a helyi gazdasági struktúrák szétbomlásához. Ezzel egy időben elindult az euró­pai integráció előkészítése. Az emberek többsége mindezt nem tárgyalási folyamatnak látta, hanem súlyos társadalmi megszorításokkal járó feltételrendszernek, így sokak számára a globalizáció valóságos inváziónak, ostromnak tűnt, és az EU-csatlakozást gyarmatosításnak tekintették, amely csupán annyiban különbözik a szovjet megszállástól, hogy most nyugatról, az „EU álcájában érkeznek a gyarmatosítók”. A demokratikus rendszerek (például a szakszervezetek érdekvédelme) nem erősödtek meg, s Magyarország a nyugat-európai vállalatok által a piac törvényeinek martalékává lett. Demokratizálódás helyett sokan kizsákmányolást és egyfajta „nemzeti megszégyenítést” érzékeltek.

 

A vigaszt az etnicizálódásban keresték. A korábbi „nyugatimádat”, amely a kommunista korszakot jellemezte, fokozatosan a nyugat széles körű elutasításává alakult át. Az „antiglobalizmus”, az „antikapitalizmus” és a „gazdasági patriotizmus” növekedése figyelhető meg, amely azonban csak a „nemzetközi tőkéjű”, „nyugati kozmopoliták”-kal szemben jelentkezik; a magukat „nemzeti érzelmű”-ként meghatározó milliárdosokat továbbra is szívesen látják. Úgy tűnik, a társadalom, amely sosem tanulta meg, hogyan álljon ellen demokratikus eszközökkel, az etnicizálódást használja érdekvédelem gyanánt. Az emberek a mélyen beléjük ivódott magatartási mintákat követik.

 

Mivel annak ellenére, hogy a reálszocializmus elveiben egyetemes eszményeket hirdetett, de a rendszer stabilizálására az etnikai alapú kulturális nemzet elképzelését vetette be, a reálszocialista kultúrpolitika is sokkal erősebben kötődött az évtizedek alatt a nép-nemzeti eszmékhez, mint a nyugati liberalizmushoz vezető utat kereső liberális, szociáldemokrata vagy reformkommunista kritikusok elgondolásaihoz. A reálszocializmus bukásával így a társadalmi elit nagy része (beleértve a politikusokat és a nép-nemzeti értelmiséget) azt remélte, hogy eljött a etnonacionalista, nép-nemzeti fordulat ideje. Az etnizálási, nép-nemzeti tendenciák tehát nem tekinthetők „poszt-csatlakozási szindrómának”, mint ahogy néhányan fogalmaznak, hanem olyan zárt kultúrák és társadalmak jellegzetességei közé tartoznak, mint amilyen Magyarország és a többi volt kommunista állam még ma is.

 

A nép-nemzeti tendenciákat, és az ezzel együtt járó és folyamatosan növekvő antiszemitizmust Nyugat-Európa egyáltalán nem próbálta elfojtani, sőt, az elsőt támogatta, a másodikat bagatelizálta. Az EU-csatlakozás idején a posztkommunista országokat arra biztatták, hogy ragaszkodjanak az etnikailag meghatározott kulturális nemzet régi, a szocialista rendszerben javasolt modelljéhez. Ahelyett, hogy (különösen a Jugoszláviában dúló háborúk tanulságaként) alternatív meghatározást nyújtottak volna a „nemzet” fogalmára, kritikátlanul engedték, sőt, javasolták, hogy a korábbi modell maradjon fenn. Élen járt ebben a Magyarországon született, s 1984 és 2002 között a kölni egyetem Institut für Ostrecht (Keleteurópai Jogi Tanszék) vezető professzoraként működő Georg Brunner, akinek egyébként a volt köztársasági elnök, Sólyom László volt egy ideig közvetlen munkatársa és több művének társ­szerzője. Brunner még egy 1996-ban a Bertelsmann Alapítvány kiadójának gondozásában megjelent könyvében is „etnikai alapú békés határrendezést” javasol Magyarországnak. A társadalom radikalizálódásával az ellenség egyre gyakrabban dehumanizálódott, ami a növekvő erőszak tipikus jele. 2006-ban a demonstrációkon azt skandálták: „Gyurcsány: csótány”. Később a jobboldali radikális sajtóban és internetoldalakon grafikák és fotókollázsok jelentek meg, amelyek féregként ábrázolták a baloldali liberális politikusokat. 2007 májusában a Jobbik havilapjában egy nagyalakú poszter a kormány­tagokat és balliberális újságírókat kiirtandó parazitának mutatta. 2009 januárjában a rasszista Echo TV Kertész Imrét, Esterházy Pétert, Spiró Györgyöt és az akkor már elhunyt Eörsi Istvánt patkányokhoz hasonlította, akiket el kell pusztítani. Az antiszemita agitáció kedvelt stíluseszköze az állatmetaforák használata.

 

Amikor a „szabadságharcosok” a szovjet címert a „zsidó ellenség” jelképe­ként a Dunába hajítják, érdemes komolyan venni a szimbolikus aktust. Tudomásul kell vennünk, hogy az Európai Unióban sok embernek komoly félnivalója van kulturális vagy szexuális mássága, feltételezett faji hovatartozása miatt. Ezek az emberek az etnikai erőszak áldozatai.

 

A helyzet és az ideológiai megítélés azóta sem változott: 2009-ben Budaházy György perében a jobboldali sztárjogász és jobbikos képviselő Gaudi-Nagy Tamás védőbeszédében úgy nyilatkozott, hogy a szovjet címer jogos helyére került, amikor a Dunába lökték. A per után Budaházy szimpatizánsai az ügyben eljáró bíróra azt skandálták: „vérbíró, vérbíró”. Írásom befejezésekor Budaházy ugyan börtönben van, de perét ő, és a Jobbik is, az ötven évvel ezelőtti kirakatperekhez hasonlítja, s rádásul a parlament kimondta a 2006-os őszi zavargások miatt elítéltek perének megsemmisítését. Vagyis amit a kutatások „etnikai tisztogatásra utaló zavargások”-ként értelmeznek, azt immár a parlamenti szintű jogalkotás jogos, majdnem forradalmi, felszabadító lázadásként kezel. Mindez szigorú szakmai szempontok szerint is a „tettes-áldozati-viszony” megfordítását jelenti, amely a szakirodalomban az antiszemitizmus egyik típusa.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 7   »   Hol az ellenség?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911