Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 10   //    «    6    » 
DUNA
Bíró Zsuzsa
A flúgos srác
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Nyakigláb alak, gyerekfej, szomorú szem, nagy léptekkel jött (felemás zoknik), meglátta a szembejövőt, megállt, az óriás aktatáskát, amit cipelt, letette a földre, két karját kinyújtotta, „szeretsz?” – kérdezte, akár fiúval, akár lánnyal találkozott. Választ nem várt. „Az a flúgos srác...” – mondták az egyetemen, egyébként a neve Beck volt, a keresztneve felejthető. Első éves, és pár hét után mindenki ismerte, bolondnak tartották, néhányan zseninek is. Titkait híven őrizte az ormótlan fekete aktatáska, amit sohasem nyitott ki. Irritáló darab, úgy követte gazdáját, mintha elvarázsolt kutya lenne egy E. T. A. Hoffmann-novellából. A táska örökké zárva, Beck az előadások alatt egy harmincas évekbeli üres üzleti mappa lapjaira jegyzetelt, a fekete fedőlapon megkopott aranybetűkkel az állt: Pneumatik Englebert Cord. Ha betelt, másikat vett magához, egész széria állt rendelkezésére, bárki belenézhetett, átlapozhatta, nem talált benne semmi izgalmasat. Na de a táska! Állandó találgatások tárgya volt az évfolyamon, mit tartalmaz. Ha tőle kérdezték, Beck valami zavarosat motyogott. A nagyképű tanársegéd is hozzászólt. „Egy titok – mondta –, ami csak az élettelen tárgyak (kövek, cserepek és egyebek) Buddha-természetének elve alapján fejthető meg”, ám hogy az micsoda, nem árulta el. Annyit mondott: a végső valóság megértésének szinonimája. Később – amikor a végső valóságról érdeklődtek néhányan, a tanársegéd mindent visszavont, s azt állította, csak viccelt.


Egy emlékezetes október délelőtti nyelvészetórán az unalomtól félájult termet a táska titkának megfejtése villanyozta fel, mindenki tippelhetett valamire, a válaszokat írásban kellett leadni a portán, hogy majd háromtagú bizottság bírálja, az első díj egy üveg kisüsti lett volna. A kísérlet rosszul végződött, mert a portán váratlanul megjelent egy bajszos kis ember, és elkobozta a papírokat. „Onnan jött...” – suttogta feldúltan a portás. „Honnan?” – kérdezte néhány naiv hallgató. „Fedőneve Nyikogyim Fomics...” – jelentette ki a vicces tanársegéd. Kínos hír volt, a táska-mókát a résztvevők hamar el akarták felejteni.
Mit tudtak az emberek Beckről? A legfelső emeleten rejtőzködő személyzeti osztály párnázott ajtaja, vagy ahogy a diákok hívták, a rejtélyek kapuja mögött dolgozó három hölgy tudta a legtöbbet, nekik ez volt a dolguk, szőni-fonni az információkat, apró részletek összefüggéseit felkutatni. A Gabika nevű szépség pedig tényleg mindenkiről tudott mindent.
Beck Szegeden született zsidó családban – mesélték a hölgyek –, apja ügyvéd volt, szülei „nem jöttek vissza”, Szidi nevű öreg cselédjük bújtatta a fiút falun, most vele lakik a Rákóczi úti lakás két szobájában, a lakás eredeti tulajdonosa Beck apjának barátja, neves egyetemi professzor, aki negyvenhétben kivándorolt Argentinába. A derék ember a kiskorú fiúra hagyta a lakását, hatalmas könyvtárát, még a megélhetéséről is gondoskodik kéthavonként száz dollárral.


„Evidens, mi van a fiú táskájában –, mondta Gabika együttérzően –, szegény, magával cipel mindent, ami a gyerekkorára emlékezteti... fényképet, levelet, órát, kitüntetést, kicsi ezüstpoharat vagy ezüstkanalat, az első kiscipőjét, hajfürtöt, ilyesmiket...”


Te jó ég! Ez miért evidens?


2
A flúgos srác egy nap felébred, és nem jön ki hang a torkán. Ez az ezerkilencszáz-ötvenegyes nyár végén történik. Előbb azonban néhány gimnáziumi barátjával Visegrád közelében kirándulnak, és egy üres romházban alszanak. Az érettségin túl idejük végtelen, s amikor elfogy a pénzük, elhagyott villák kerítésén áthajló mogyoróbokrok és barackfák termését dézsmálják, de mielőtt kínossá válna az éhezés, egy néptelen éjszakai sétányon pénztárcát találnak, ötszáz forinttal! Felejthetetlen nyár! Pár napig győri tanítóképzős lányokkal múlatják az időt, egyikük éjszakai sétára hívja Becket, a lány ismerősnek tűnik, ha félig hunyt szemmel, kissé hunyorogva a jobb profilját nézi, határozottan hasonlít az Egy nyáron át táncolt című film főszereplőjére, Ulla Jacobssonra. És most éppen vele akar sétálgatni az éjszakában, „miért?” – kérdezi Beck. „Mert tőled nem félek...” – hazudja a lány. Beck is hazudik, arra a szépséges éjszakai tengerparti jelenetre gondol, amit a svéd filmben látott, most hasonlót játszanak el, reméli, a helyszín megfelelő, folyópart, csillagok, tücskök, két gazdátlan, öreg halászcsónak egymás mellett a parton (csónak-ikrek), és ők ketten, a majdnem-Ulla és majdnem-Göran, két amatőr, de azért az iker-csónakok egyikében úgy-ahogy eljátsszák a jelenetet. Hajnalban Beck felkapaszkodik a Salamon torony tetejére, lenéz a tájra, „ íme, a hazám...”, gondolja elérzékenyülten. A haza azonban ingadozni kezd a torony körül – az is lehet, hogy a csupa-rom torony ingadozik, Beck elszédül, lekuporodik a földre, elalszik. A kaland a rendőrségen ér véget, ahol atyaian megdorgálják. Különös módon a visegrádi őrszobán tudja meg, hogy felvették az egyetemre. Egy civil ruhás rendőr figyelemre méltó körülménynek tartja, hogy Beck a német tanszakot választotta, mindazok ellenére, amiket családjával a németektől elszenvedett...


Történik még egy s más, és nyár végén meghal az öregasszony, az egyetlen ember, akihez Beck tartozott. Utolsó este együtt teázgattak a konyhában, és mint sok más estén, Szidi ezúttal is a grandiózus szegedi táncversenyről mesélt, amit negyvenegyben Beck szülei nyertek. Beck akkor hétéves volt, és Szidivel együtt ott ült a nézőtéren, mindketten látták, ahogy hullámzott a parkett, és ahogy anyja meg apja forgott és pörgött és keringett, és ahogy a közönség ünnepelte őket, és a zsűri elnöke, a polgármester, fejükbe nyomta a koronát... az öregasszony nem mondta, amit máskor, hogy ugyanazok, akik akkor éljeneztek és tapsoltak, három évvel később szótlanul tűrték, hogy a csendőrök a keringőkirályt és ifjú feleségét puskatussal ütve vagonba tuszkolják. Azon az augusztusi estén Szidi nem erről beszélt, hanem a ruhákról, amelyeket a hölgyek a táncversenyen viseltek, minden ruhát elmesélt, színt, anyagot, szabást, díszítést, aztán hirtelen elfáradt, elvonult, és éjszaka csendben meghalt. „Ha pap temeti, én nem jövök...” – mondta a házmester, az elhunyt legjobb barátja. Beck nem tudott válaszolni, akkor már megbénult a gégéje. Ez először tizenegy éves korában történt, amikor Kisteleknél a vonaton egy csendőr a nevét és a lakcímét kérdezte. Akkor Szidi kimentette, és csak néhány percig volt néma, most azonban több napja. Semmiség, „konverziós hisztéria”, mondta az öreg orvos, akit a lakással együtt örökölt, „nagy emóció okozhatja”, és Senecát idézte: „A könnyű fájdalom szót kér. A nagy fájdalmak némák.” Légzési technikákat ajánlott. „Ha szerencséd van, használnak.” Anna O. esetéről mesélt, Breuerről és Freudról, nem zavarta, hogy odakinn egy csomó beteg várakozott.


Egyáltalán, van értelme a létezésnek? Beck ezen töprengett némasága napjaiban. A lakásban talált könyvek között bukkant Sartre Undor című művére, elolvasta, úgy döntött, hogy lefordítja, már több napja dolgozott, amikor egyszerre elege lett a nyavalygásból; abból egyébként a mű hősének is elege volt: „...Nem akarok gondolkodni... Arra gondolok, hogy nem akarok gondolkodni. Nem kellene arra gondolnom, hogy nem akarok gondolkodni. Mert az is egy gondolat. Hát sohasem lesz vége?” Ez a Rocquentin hülye, állapította meg Beck, és most először jutott eszébe, hogy végül is ő a legfőbb úr a saját életében, és senki sem kötelezheti, hogy leélje, ha nincs hozzá kedve. „Nincs hozzá kedvem... – gondolta meglepetten –, tizennyolc éves vagyok, és egy csöpp kedvem sincs élni... ez azért vicces...” Határozottan felderült, azt sem bánta, mikor Szidi kiürült szobájába háromtagú családot költöztettek, egy villamoskalauzt a feleségével és hétéves kislányával. „Békés emberkék vagyunk, de a vizes helyiségek részarányos használatához ragaszkodunk...” – szögezte le a kalauz, ez azt jelentette, hogy mivel ők hárman vannak, joguk van a konyhát és a fürdőszobát háromnegyedes arányban birtokolni. A lakás két szobáját dupla ajtó kötötte össze, a kalauz hullámpapírral fedte be a saját oldalát, Beck maradt a kisebb szobában, a könyvek közt. A békés emberkéknél reggeltől-estig mozgalmi dalok szóltak, „elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd..”, „zúgnak a gépek az öntödében...” és hasonlók, Becket mégsem dúlta fel a váratlan einstand, arra gondolt, hogy neki már sok minden megvolt abból, amire mások csak vágyódtak, már szinte négynegyedes arányban megvolt a boldog gyerekkor, a lakás meg Szidi, könyvek, barátok, egy hajnal a víztorony tetején, semmi sem volt számára kötelező, minden egyéb csak ráadás, olyan darabok próbája, amelyekből sohasem lesz előadás.


Fotó: Bognár Róbert: Lipován csónakok a Duna-deltában

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 10   »   A flúgos srác
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911