Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 10   //    «    7    » 
DUNA
Horgas Judit
A száztizenhetedik napon
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



A konténerházakat a Nagy Eső hatvanharmadik napján kezdték építeni, amikor a víz a rakpartok után már a belvárost is térdmagasságban lepte el. Vasbeton tömböket süllyesztettek a megáradt folyóba, azokból magasodtak ki az utca-hosszan elnyúló, barakkszerű házak. A kövér cseppekben hulló, langyos eső olykor apró szemű szitálássá változott, de egy pillanatra sem állt el, és az építkezésen dolgozó munkások vízhatlan overallja alá is befolyt; szelíden, de kérlelhetetlenül mosta testüket, míg a bőrük felpuhult, és fehér ráncokba gyűrődött, mint az újszülötteknek.


Az első házak a kapkodás ellenére gyorsan elkészültek, és a Nagy Eső nyolcvan-hetedik napján a belvárosi kerületekben élő nők és gyerekek, a nyugdíjasok és a mozgáskorlátozottak beköltözhettek a priccsekkel bútorozott térbe. Mindenki egyetlen, ötvenszer ötven centiméteres kézitáskát vihetett magával, és mielőtt beszállt a csigákra szerelt kötélliftbe, át kellett adnia az élelmiszerkészleteit. A barakkokban biztonsági okokból tilos volt tüzet gyújtani, ezért a budai hegyvidékben tábori konyhákat rendeztek be, és hatalmas kondérokban onnan szállították mindennap az ételt és az ivóvizet. A tutajokon háromóránként váltották egymást a férfiak, és szolgálat után a hegycsúcsokon rakott máglyákhoz kuporodtak, mert az esőcseppek már az első órában a csontjukig hatoltak, és savként maródtak egyre mélyebbre.


A kilencvennyolcadik napon erős szél támadt, és az addig meleg eső helyett borsónagyságú jégdarabkák hullottak. Közeledik a tél, mondogatták az emberek, nem mintha bármi értelme lett volna, hogy makacsul ragaszkodnak a megszokott évszakokhoz, de legalább úgy érezhették, végre történik valami. A hurrikánná fokozódó szél függőleges oszlopokat formált a jeges esőből, és víztölcséreket emelt ki a folyóból – a konténerházak acélszerkezetei nyikorogva himbálóztak, ahogy hozzájuk csapódott az irdatlan víztömeg. Az élelmiszeres tutajok sem tudták megközelíteni a házakat, így a lakók a vésztartaléknak félretett kekszeket majszolgatták.


A Duna még aznap éjjel megfordult. Később azt beszélték, a Vaskapu környékén támadt egy örvény, mások földrengést emlegettek, de a vihar zaja mindent elnyomott, a széllökésektől meg mindenkinek lassú és bizonytalan lett a mozgása. A műszerek akkor már rég használhatatlanul berozsdásodtak a Nagy Esőben, és nem is lett volna senki, aki leolvassa, mit mutatnak. Az első sós hullámok hátán különös formájú tetemek sodródtak: a barakkházak ablakaiból óriási, kitárt szárnyú madaraknak tűntek, de a fejük nőre emlékeztetett, és hosszú, gubancos hajuk volt. Aztán másfajta lények érkeztek, hosszú csápokkal, hatalmas fogakkal, rezes pikkelyekkel – de mind élettelenül úszott a visszafelé futó folyóban. Ahogy a szél csendesült, a hegyekben rejtőzködő tutajosok ismét előmerészkedtek, hogy élelmet vigyenek a barakklakóknak. Evezőikkel lökték félre a bűzlő szörnyeket, és magukban fohászkodtak, hogy egyetlen élő példánnyal se találkozzanak.
A százhatodik napon az egyik barakk acéllába sikolyszerű hang kíséretében kettétört. A megbillenő házból sokan még időben átmenekültek a szomszédos épületbe, a többiek a vízbe hulltak. Néhányukat elragadta az ár, a szerencsésebbek megkapaszkodtak a közelben úszó tutaj köteleiben. Azonnal megkezdték a konténerutcák kiürítését – a lakókat napokon át hordták a tutajok az egyre zsugorodó szárazföldre. A hegycsúcsokon kifeszített ponyvák alá zsúfolódtak az emberek, és igyekeztek minél közelebb kerülni a máglyákhoz. Sokan a vízparton álldogáltak, és uszadékfára lestek, hogy legyen mivel táplálni a tüzet. A korhadó ágakkal körberakták a máglyákat, hogy a fadarabok valamennyire kiszáradjanak. Horgászásra senki nem gondolt, mert a sóssá lett folyóban minden élőlény elpusztult, és orrfacsaró dögszag terjengett a víz felett.


Az egykori konténerlakók a hegycsúcsokról figyelték, ahogy a barakkházak egymás után omlottak össze – a sós víz az oka, magyarázták egyesek tudálékosan, az kikezdi az acélszerkezetet is, de a sóra nem számítottunk, hiszen ki hitte volna... ilyenkor rendre elhallgattak, nem fejezték be a mondatot, mert valami néma megállapodás szerint senki nem beszélt a visszafordult folyóról, csak az időjárást szidták, mintha a közel négy hónapja tartó, folyamatos esőzés még észérvekkel megmagyarázható volna.


Az eső a száztizenhetedik nap hajnalán állt el, szinte varázsütésre, és ahogy az emberek kitódultak a ponyvák alól, a vízpárán át homályosan hunyorgó fény szétfutott a végeláthatatlan víztükör felett. Később többen állították, hogy a Duna akkor hosszú perceken át nem folyt se a Fekete-erdő, se a Fekete-tenger felé, csak elterült lustán, nyugodtan, mozdulatlanul.

 

Fotó: Kömöz Gergely: Esztergom melletti szénrakó épület a Dunán

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 10   »   A száztizenhetedik napon
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911