Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 10   //    «    22    » 
DUNA
Victor András
Bős-Nagymaros színe és fonákja
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Két előzetes megjegyzés:

a) Nem vagyok Duna-szakértő, nem vagyok tagja a Duna Körnek, nem folytattam még könyvtári kutatásokat sem Bős-Gabcikovo-Nagymaros ügyben. Környezeti nevelő vagyok, aki figyel a környezetet érintő kérdésekre, s így erre a sokágú, bonyolult, ellentmondásokkal teli történetre is.

b) Nem szeretnék – nem is tudok – igazságot tenni a „zöldek” és a „vízügyesek” meg a magyar és szlovák érvek-érdekek között. Inkább sorra veszem az elmúlt években leggyakrabban elhangzott pro és kontra érveket, s megpróbálom megvilágítani ezek színét és fonákját. Eközben igyekszem majd elfogulatlan lenni, ami már csak azért is fontos, mert Bős ügyében több mint két évtizede a mindkét (vagy több?) oldalról hangoztatott érvek elfogult és egyoldalúan leegyszerűsítő volta teszi lehetetlenné a józan párbeszédet, s mérgezi a politikai és tudományos levegőt is.


Nézzük tehát az állításokat és azok „visszáját”! A félreértések elkerülése végett még egyszer jelzem, hogy sem igazolni, sem cáfolni nem akarom az elemzett állításokat. Hanem éppenséggel az a mondandóm, hogy ezek innen nézve igazak, onnan nézve nem. Vagyis rész-igazságok.

1) „A gát a szocialista megalománia példája”. Az érv szerint ennek a fajta gondolkodásnak tudható be, hogy (régebbi terveket fölelevenítve) 1977-ben Magyarország és Csehszlovákia államközi megállapodást kötött az erőmű(vek) fölépítésére. Vitathatatlan, hogy a Szovjetunió (és vele együtt a keleti blokk) „élen járt a természet legyőzésében”, a folyók irányának megfordításában, a szocialista gazdaság erejének demonstrálásában. És ebbe bőven belefért a nagyszabású erőmű-építési terv is. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az 1950-es évektől Ausztriában is sorra épültek a Dunán vízlépcsők (ma már kilenc van), s a folyó eredésétől a torkolatáig napjainkban több mint 40 gát áll. Azt pedig mégsem gondolhatjuk, hogy a németek vagy az osztrákok is „szovjet szellemi nyomásra” építgették volna a gátakat.

2) „A zöld mozgalmak környezetvédelmi (szakmai) alapon ellenezték és ellenzik a gát építését.” Eddigi tapasztalataink alapján tudjuk, hogy minden gátnak – de különösen a folyók középszakaszán épült gátaknak – elkerülhetetlenül vannak (a haszon mellett) ökológiai ártalmai.


Minden gát durva beavatkozás a folyó életébe. És nemcsak a közvetlenül a folyóban élő lények, hanem az egész környék szempontjából. Hiszen a gát fölött, ahol fel van duzzasztva a víz, a környék talajvíz-szintje érthetően megemelkedik (a közlekedőedények működésének megfelelően). Viszont a gát alatt, ahol (duzzasztás idején) alacsony a mederben a vízszint, a környék talajvíz-szintje is csökken. Ez a talajvízszint eltérés pedig érinti a mezőgazdaságot, az épületek statikai stabilitását és az ivóvíznyerés lehetőségeit is.


A természet- és környezetvédelmi tiltakozás tehát jogos. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a rendszerváltást megelőző (1988-as) gátellenes tüntetések szervezőinek és résztvevőinek igen nagy hányadát – talán a nagyobbik részét!? – alapvetően nem ökológiai szempontok vezérelték, hanem a rendszer megbuktatásának célja mozgatta, s inkább csak „kapóra jött” a gát-ügy. Egészen nyilvánvaló, hogy a Duna Kör az akkori rendszer ellenzékének volt a gyűjtőhelye. A kormány is jól tudta, hogy politikai ellenzékével van elsősorban dolga, s nem környezetvédőkkel. A gátépítés elleni küzdelem szinte a rendszerváltás szimbólumává vált.
A szakmai és politikai szempont azokban az években szétbogozhatatlanul összefonódott, s ez azóta is így van. Ma is szinte pártpolitikai kérdés, hogy valaki gátellenes vagy sem. S minthogy hazánkban mostanában a párt-hovatartozás (pártszimpátia), sajnos, a normális emberi kapcsolatokat felülíró tényező, nem tudunk józanul, elfogulatlanul, a másikat tisztességes vitapartnernek tekintő módon beszélgetni a gátépítés előnyeiről és hátrányairól.

3) „Környezetvédelmi alapelv, hogy a megújuló energiaforrásoknak – tehát a vízi energiának is – prioritást kell biztosítani a nem megújuló energiaforrásokkal szemben.” Ezen az alapon tehát a gátat éppen környezetvédelmi okokból kellene támogatni, s ellenezni a fosszilis energiaforrást hasznosító hőerőműveket (például Mátra) és az atomerőműveket (Paks). A valóságban azonban ez sem ilyen egyszerű. A gát-kérdés beteg átpolitizáltsága miatt, s mert a vízi energia hasznosítási módjai közül – hiába megújuló – nem mindegyik mondható környezetbarátnak.


Differenciáltabb választ kapunk a kérdésre, ha figyelünk arra, hogy a folyók vízi energiáját elvileg kétféleképp hasznosítjuk. Az egyik, amikor a folyó partjára úszó vízimalmot kötnek ki vagy horgonyoznak le, az alatta átfolyó víz megforgatja a lapátkerekeket, s így használják a víz mozgási energiáját, például őrlésre.


Ez a mód nem avatkozik bele alapvetően a folyóvíz életébe, nem befolyásolja a halak, békák, férgek, kagylók, vízimadarak életét. És modernebb technikai kivitelben is elképzelhető például úgy, hogy a meder fenekére turbinákat rögzítenek, amelyeket az átáramló víz forgat, s így elektromos energiát állítanak elő. (Ebben az esetben csak valamiféle hálót kell a turbina elé tenni, nehogy a halak beleússzanak.) A hangsúly azon van, hogy ezzel a megoldással nem rekesztjük el a víz útját, nem vágjuk ketté a folyót. Persze, a folyóvíz teljes energiájának így csak egy kis részét hasznosítjuk.


Gátat a mértéktelen energiaigény építtet velünk; az, hogy a teljes energiát magunknak akarjuk. A gát azonban már durva beavatkozás a folyó életébe, és ha egyszer megépült, onnantól a folyó két, ökológiai szempontból szinte teljesen kettévágott részből áll. Vízi állatok, vízi növények már nem (vagy csak nagyon bajosan) jutnak át a gát túlsó oldalára. És még a folyó által szállított kavics- vagy iszaphordaléknak is megváltozik a sorsa. Amit a folyó eddig tovaszállított, azt most kénytelen lerakni a gát előtt.


Az ókori Egyiptom csillagászai minden évben feszülten figyelték, mikor jelenik meg először az ég alján a Szíriusz, mert abból tudták, hogy közeleg a Nílus áradása, elönti a földeket a tápanyagban gazdag iszap, s termékennyé teszi a talajt. Ma nem jut el a termékenyítő hordalék a földekre, mert a Nílus az őserdőből hozott iszapot lerakja az 1971-ben átadott Asszuáni gát előtt, a duzzasztással kialakított Nasszer-tóban. A tóban viszont évente egy méterrel nő a lerakódott iszapréteg vastagsága, ami – több más probléma mellett – a beinduló anaerob bomlás miatt ökológiai katasztrófa veszélyét is magában rejti.


Differenciáltan kell tehát értelmeznünk az alapelvet, hogy megújuló energiaforrásokat kell inkább használnunk. A gátaknak előnyeik és hátrányaik is vannak, és mérlegelés kérdése, ki-ki (a maga szempontjából) melyiket tartja nagyobbnak, fontosabbnak.

4) „Hazánk elektromos fogyasztásának az eredeti tervek szerinti gátrendszer is csak 3–4%-át fedezte volna.” Az „eredeti terv” azt jelenti, hogy csúcsra járatták volna a bősi turbinákat. Ezt azonban végül környezetvédelmi okok miatt elvetették, s maradt a folyamatos üzemmód, amely viszont kevésbé gazdaságos. Ha tehát ma osztoznánk a bősi energián, az még ennél is kisebb részben fedezné a hazai áramszükségletet. Kérdés azonban, hogy a – mondjuk – 3% elhanyagolható-e. Nehéz összevetni a 3%-os energianyereséget az ökológiai károkkal. (Most persze egyértelműen a lehető legrosszabb a helyzet, hiszen az ökológiai károkat „megkaptuk”, a termelt energiából azonban nem részesedünk.)


Megkockáztatom a kijelentést, hogy aki szemvillanás alatt dönt – bármerre! – ebben a dilemmában, az nem bölcsen dönt, hanem valami makacs előfeltevés és előítélet alapján.

5) „A vízi áruszállítás a leggazdaságosabb, ezért a hajózhatóság kulcskérdés.” Kilométer-tonna egyenértékben valóban a hajókkal szállítás igényli a legkevesebb energiát. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a szállítási mód lassú, ezért elsősorban csak nagy tömegű – és nem romlékony – anyag szállítására alkalmas. Minthogy mai gazdasági és kereskedelmi rendszerünk olyan, hogy elképesztő arányban szállítunk nyersanyagot is, energiahordozót is, készterméket és hulladékot is (sőt, ma már esetenként gépet és munkást is, hogy éppen célba érkezéskor legyen készen a termék!), egyáltalán nem mindegy a szállítás költsége.   
Hiba volna azonban az egész gát-kérdést leegyszerűsíteni a szállítás gazdaságosságára. Ennek a gazdaságosságnak ugyanis komoly ára van más vonalon. Maga a teherszállító hajó valóban nem kíván sok energiát, de a folyó hajózhatóvá tétele és hajózható állapotban tartása komoly beavatkozásokat – és sok pénzt – igényel. Nem beszélve az elkerülhetetlen természetátalakításokról, amelyeket a biztonságos hajózhatóságért tesznek.


Az Al-Duna (a Vaskapu) hajózhatóvá tétele érdekében például 1899-ben 700 000 m3 sziklát távolítottak el a folyóból robbantással. Ezt bizony nem nevezhetjük szelíd beavatkozásnak, s azt is pontosan tudjuk, milyen irdatlan mennyiségű pénz kellett ehhez az akcióhoz. (Közgazdasági kifejezéssel nagyok voltak a megoldás externális költségei.)

6) „A hajókat kell igazítani a folyókhoz, s nem fordítva!” A hajózás elősegítése össz-európai érdek, ezért sokak szerint Magyarországnak kötelessége a hazai Duna-szakaszon az év minél hosszabb periódusában biztosítani a szabad utat még a nagyobb merülésű hajók számára is. Hazánkban (de bizonyos vélemények szerint most már talán a Duna teljes hosszában) a Visegrád fölötti 50-60 km-es szakasz a „szűk keresztmetszet”, ugyanis itt a saját kavics-hordalékán szétterülő Duna nagyon sekély. Az év számottevő részében korlátozott a hajózhatóság a megfeneklés veszélye miatt. Egyébként éppen ezzel is indokolták annak idején a „vízügyesek” a nagymarosi gát felépítésének fontosságát, mert akkor ennek a gátnak a duzzasztó hatása megemelte volna a Győr-környéki Duna-szakasz víz-szintjét a jelenleginél lényegesen hosszabb időszakra biztosítva a szabad hajózást.
A kérdés, hogy mit mihez kell igazítani, jogos is, jogtalan is. Természetvédő gondolkodással az ember azonnal kijelenti, hogy a hajókat kell a folyókhoz igazítani, ugyanakkor tudjuk, a valóság nem ilyen egyszerű. Ember voltunk egyik meghatározója, hogy – az állatoktól eltérően – nemcsak magunk alkalmazkodunk a körülményekhez, hanem időnként (és egyre gyakrabban) a környezetünket alakítjuk olyanná, hogy nekünk megfeleljen. Amióta nem barlangban lakunk, hanem házat építünk, amióta nem a mezőn gyűjtögetett vadmagokat rágcsáljuk, hanem nemesített növényeket termesztünk stb., világos, hogy időnként bizony a természetet alakítjuk a magunk érdekei szerint, s nem mi alkalmazkodunk az adott helyzethez.


Végső soron azért nem jó kérdés, hogy a folyót kell-e igazítani vagy a hajót, mert nem dialektikus. Leegyszerűsíti a leegyszerűsíthetetlent. A valós helyzetekben elkerülhetetlenül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Komplementáris viszony van a két – látszólag ellentmondó – igazság között. Elmúlt évszázadainkból milliónyi példánk van arra, hogy élővizek szélességét, mélységét, kanyargósságát stb. megváltoztattuk a saját emberi igényeinknek megfelelően. Bonyolult, sok szempontú mérlegelés kérdése, hogy most mi volna a Duna „átszabásának” elfogadható, optimális módja, mértéke.


Ne felejtsük el azt sem, hogy az egész fővárosi „rakodópart” (amelynek alsó kövén József Attila üldögélt) ember-alkotta képződmény. A Dunának a városon belül ma már alig van természetes partszakasza. Talán a Római-part az utolsó, amely viszonylag természetes. A többi helyen – az árvízvédelem, a kikötés biztonsága és más szempontok miatt – az 1870-es években a magunk igényeihez „igazítottuk” a Dunát; rakpartokat építettünk ki. A Gellért-hegy alatt szűkebbre szabtuk és az eredetihez képest több méterrel mélyítettük a medret, a Margit-sziget fölött az eredetileg 680 méter széles folyót összeszorítottuk 490 méterre. Elvettünk a Dunától 2 millió m2 területet!


Mindezzel együtt soha nem szabad megfeledkeznünk a „mit kell a másikhoz igazítani” kérdésről, mert csak annak bölcs, sok szempontú, mérlegelő eldöntésével juthatunk jó megoldáshoz.


7) „A nagymarosi gát tönkretette volna a Duna-kanyar pazar látképét.” Ez is olyan állítás, amely egyszerre igaz is, nem is. Bonyolult kérdés ugyanis, hogy mit látunk szépnek. Hol az emberi hatásoktól mentes természetet, hol az ember és természet együttélését jelentő tájat. Elrontja-e vajon a visegrádi hegy szépségét a rajta lévő vár? Az én számomra nem rontja el, mert megszoktam, hogy ott van; azzal együtt látom szépnek. De ettől még általánosságban érvényes lehet a kérdés, hogy egy hegytetőn meredező vár tájba illő-e vagy sem.


Látvány szempontjából nem feltétlenül káros, ha egy folyón átnyúlik valami. A budapesti hidakat (pontosabban azok egy részét) kifejezetten szépnek látjuk. Pedig megépítésükkor igencsak megváltoztatták a természetes táj addigi jellegét. Budapest Duna-parti látképe – a folyó vonalát keresztező hidakkal együtt! – 1987 óta a világörökség része. Tehát nemcsak nekünk tetszik, hanem a fél világ csodálja.


Milyen lett volna a Duna-kanyar és Visegrád látképe egy Dunát átívelő gáttal? Nem tudom. És lelkem mélyén én is a minél természetesebb állapotra voksolok. Mégis azt gondolom, hogyha olyanra(!) építik, akkor egy folyót keresztező gát nem feltétlenül csúfítja el a látképet. Hogy másmilyenné teszi, az kétségtelen, de nem biztos, hogy csúnyává.

8) „Védjük meg az Öreg-Dunát!” A Duna szlovákok általi „elterelése” óta az Öreg-Dunába az eredeti vízmennyiségnek csak töredéke jut. Valóban meghökkentő látvány a Szigetközből – kikászálódva a kenuból és felkapaszkodva a gát tetejére – letekinteni a több méterrel alattunk folyó Öreg-Dunára. Szinte érezhető, mennyire mesterséges és kiszolgáltatott képződménnyé vált. Nem jó, hogy így alakult. De tudjuk, hogy a Duna valamilyen mértékben az elterelés előtt is mesterséges, ember alkotta képződmény volt. Igazából ezen a szakaszon (Pozsony és Győr között) nem is létezett „a Duna”. Duna-ágak voltak. S most nem a Csallóközt északról határoló Kis-Dunára meg a Szigetközt délről határoló Mosoni-Dunára gondolok, hanem arra, hogy a „középső” Duna is a síkságra kiérkezve, saját kavics-hordalékán szétterülve több ágra szakadt, amelyek egymással szövevényes hálózatot alkottak.


1890 környékén végezték el a Duna Dévénytől Komáromig tartó szabályozását, amikor a számtalan mellékág elzárásával és átvágásával kiegyenesítették és egységes mederbe szorították a folyót. Azóta létezik „Öreg-Duna”. Ami most igen rossz állapotban van.

Egyre bonyolultabb korunkban nagyon veszélyes az összetett kérdéseket leegyszerűsítve látni. Veszélyes egy szempontra redukálni, ami sok tényezős. Könnyen zsákutcába futhatunk vele. Mint például ezzel a Bős-Nagymaros üggyel is.

 
Kommentek (3)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Hoffmann Miklós mondta: 2011. október 19., 15:43
Teljesen egyetértek a fenti nézőponttal, mint gondolkodó ember. Ha döntéshozó lennék, már nem biztos, hogy üdvözölném a fenti elveket, kivéve, ha kifejezetten a kihívások vonzanának. Lényeg, hogy tényleg szélesebb volumenben kéne gondolkoznunk, mint a saját kis létünk, nézőpontunk, személyesnek látszó érdekünk. Viszont ez szinte lehetetlenné teszi a jó döntést pusztán tudati alapon. Én döntéshelyzetben az imához nyúlok először (persze nem kizárólag), abban bízva, hogy a legszélesebb emberi nézőpontnál is van magasabb rendű, felülről szemlélő, jó indulatú intelligencia. Szerintem nem új gondolat ez (és talán nem is off topic), csak néhány évszázada háttérbe szorult az ateista tudománnyal és politizálással szemben.
2. Kakas Kristóf mondta: 2011. november 1., 19:51

1. A cikk alapállása (az ugyanis, hogy egy ilyen bonyolult kérdést nem lehet egyértelműen eldönteni még értelmes embereknek sem), nekem nagyon rokonszenves és támogatandó.
2. Egy kissé ismerem a Bős-Nagymaros per problematikáját, és annak politikai hátterét. Egyetértek a szerzővel.

3. Tresz Csaba mondta: 2011. november 3., 8:58
Mi a véleménye vajon az élőláncnak a vélemény-nyílvánítás szabadságáról? Kiváló helyzetkép volt.
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 10   »   Bős-Nagymaros színe és fonákja
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911