Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 10   //    «    24    » 
VERBA MANENT
Kállay G. Katalin
Paul Verlaine: Őszi chanson
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! hullni már
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

 

A Verba manent sorozat versei közül talán ezt tanulhatjuk meg a legkönnyebben, dallama egyszeri hallás után is bennünk marad, alig lehet tőle szabadulni. Tizenhét éves koromban annyira elbűvölt a szöveg, hogy az első versszakot eredetiben is megtanultam anélkül, hogy értettem volna a szavakat. Hiszen Tóth Árpád fordításában magyarul is úgy hangzik, mint egy francia sanzon (pl. „ont monoton bút konokon”) – ez már-már nem is szöveg, inkább zenemű, ami belső akusztikai érzékünkre hat, lényege a hangzás és a visszhangzás. Egyetlen hangszer, az „ősz húrja” teremti meg a komplex zenei élményt, amire az egyetlen válasz a sírás. Az óra hangja lehet kíséret vagy aláfestés, de adhatja a metrumot is, ha a kétszer háromsoros versszakokat kétszer két ritmikai egységre bontva skandáljuk („Ősz HÚRja zsong, jajong busong a TÁJon – – / s ont MONoton bút konokon és FÁJón – –”). Bár így minden rövid sor után két szünetet is kell tartanuk, a vers egészében éppen tizenkétszer kapunk hangsúlyos szótagot, tehát a szövegen belül is „kong” az „éjfél”. A fordításban a három versszak tartalmilag is arányos: a gondolatmenet éppolyan logikus, mint a dallamvezetés. Az első versszak csak a természetről szól, a második csak az „én”-ről, és a harmadikban válik a kettő eggyé. Talán épp a számok eleganciája (mint egy matematika-példa szépsége) teszi slágerré a zeneszámot. És ahogy a matematikában minél elegánsabb egy megoldás, annál egyszerűbb, ez a szöveg is egyszerű, témája már-már közhelyes: ősz, bánat, elmúlás – mitől lesz ez mégis felejthetetlen?


A sanzon könnyűzenei műfaj – de az Őszi chanson muzsikája a könnyed hangzás, a tánclépéses ritmus ellenére sem könnyű zene. Nem engedi, hogy átadjuk magunkat a hangulatos és szentimentális borongásnak: a dallamos sorok között, úgy érzem, egy-két szó alattomosan és disszonánsan árasztja a szorongást. Talán olvasóként, sőt, olvasatonként változik, hogy pontosan melyik szavak ezek – számomra most a következők: „konokon”, „beteg”, „kong”, „eresszél”, „rossz szél”. Ezek a szavak súlyosan és kérlelhetetlenül rontják a levegőt – mintha feltartóztathatatlanul áradna a kinti egyetemes jajgatás az áporodott szagú betegszobába; nem frissít, hanem fojtogat. Amikor ráébredünk, hogy nem általános, hanem konkrét, hogy belülről is mennyire ismerős mindez, már nem is közhelyes. Milyen jó volna, ha metafizikailag „ki lehetne szellőztetni”, ha megoldatlan, megoldhatatlan gondjainkat saját magunkkal együtt rá lehetne bízni valami „jó szél”-re, hadd sodorjon, ragadjon magával, hogy életünk-halálunk feloldódhasson egy nagyszabású esztétikai élményben! Ezt a romantikus feloldást (feloldozást?) nem adja meg a versszöveg. A szél rossz, bánt, süvít, lökéseitől nem óv meg még a bravúros, már-már humoros, összhangzattanilag tökéletes utolsó rím („eresszél”–„a rossz szél”) sem.


Nem tehetünk mást: kétségbeesésünkben és a nagyon is komoly zenétől megérintve reflexszerűen tör ki belőlünk a zokogás. És maga a zokogás is lehet muzsika: Verlaine első sorában a többes számú „sanglots” szó erre utal – franciául a sírás és a zene eleve több szólamú. Mondhatnánk így is: az ősz hegedűi („violons de l’automne”) alkotják a klasszikus vonósnégyes első két tagját, amelyre a francia versben már az első szakaszban megjelenő egyes szám első személyű szív („mon coeur”) húrjai játsszák a mélyhegedű, a brácsa szólamát, és a második versszak végén belépő „je pleure” („sírok”) a csellóé: ez a negyedik szólam. Az eredeti szövegben nem találjuk azt az arányosságot, ami a magyar fordítás elegáns szerkezetét jellemzi: az „én” kezdettől összefonódik a „természet”-tel, sokkal több az enjambement: itt az elegancia épp a polifóniában rejlik. A Chanson d’automne már az első versszak negyedik sorában fizikai fájdalmat okoz, a sírások „blessent mon coeur” bántják /megsebzik a szívemet. A nyomasztó közérzet, a fojtogatás („tout suffocant”) ott van a második versszak első sorában, de az „é” hangokban gazdag „míg éjfél kong”, illetve „elém a sok tűnt kéj kél” helyén az eredeti jóval egyszerűbb: „quand sonne l’heure” („amíg szól az óra”), illetve „je me souviens des jours anciens” („emlékszem a régi napokra”). A tizenkettes szám oszthatóságának szépségével a francia versben nem lehet ritmikailag játszani – és kéjről még tovatűntében sem esik szó, legfeljebb a tiszta rímet („l’heure” – „pleure”) nevezhetjük zeneileg kéjesnek. A „rossz szél” („vent mauvais”) hamarabb fúj az eredetiben: a harmadik versszak második sorában. Franciául az egyszerű szavaknak nagyobb a súlyuk, az utolsó versszak a „morte” („halott”) jelzővel zárul. Az írásjelek is egyszerűbbek: Verlaine nem használ felkiáltójelet, kizárva ezzel minden érzelmeskedést, mindössze négy vessző (két sorközi és két sorvégi) és két pont van a versben (az első és a harmadik versszak végén). Ettől minden írásjel hangsúlyosabb, különösen az utolsó: Tóth Árpád sejtelmes három pontra futtatja ki a szöveget – de az eredeti pont jobban kiemeli a véglegességet.


A kétféle zenei hatás különbsége talán minden versfordításra érvényes: a fordító az eredeti zenekari műből meghallja és visszaadja a hegedűszólót. Ez a legtöbb, amire egy igazán jó fordító képes? Nem. Tóth Árpád fordításában a három versszakot lehet akár egymásra játszható szólamnak tekinteni, olyan vonóstriónak, ami invitálja az olvasót: akit megérint, maga válik negyedik hangszerré. Ha klasszikus vonósnégyest szeretnénk, a mi sírásunkban, a mi szívünk húrjain hangzik fel a cselló. Így Verlaine verse a mindenkori esztétikai élmény összetettségére is példa: a zenész, a hangszer és a hallgató szerepe folyamatosan változik. Ha az ősz, a szél, a költő, a fordító és az olvasó együtt muzsikál, talán olyan komoly zene jöhet létre, amely nem nyomja el a disszonáns felhangokat, erejével mégis felszabadít: szabad részt venni benne, szabad sírni.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 10   »   Paul Verlaine: Őszi chanson
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911