Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 12   //    «    6    » 
Levendel Júlia
Az éjszínű vért egyszerre
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Előjáték


Nyálhabosan röhögtek és bele-belecsaptak a levegőbe. A mellékutca péntek esti pár járókelője félrehúzódott, volt, aki megállt, fejcsóválva a házfalhoz simult és utat adott nekik, ők meg sietősen, hadonászva elhúztak a kapuk és a kukák mellett. Mielőtt kiértek a főútra, az alacsony, kövér megbillent, válla a másik oldalához ütődött. A hosszú hajú, szakállas langaléta erre cselezve társa elé lépett, térdével még orrba is vágta a felbucskázót. S hirtelen, mintha részegségükön egyszerre villám cikázna át, mindketten szoborpózba dermedtek. Az egyik kutyaként az aszfaltra tenyerelt, lecsúszott nadrágja fölött kibuggyant a világítóan fehér derék körüli háj, rongyos alsójának széle is látszódott, a másik fohászkodva a holdtalan, csillagtalan ég felé nyújtotta tetovált karját. A vérző orrú árnyat látott a kátrányszagú, mocskos járdán. Nem a saját árnyékát, hanem tíz éve halott anyjáét: az aszott, kontyos nőalak kérlelve tartotta tenyerét az ő lecsöppenő vére alá. Nem tudott tiltakozva felpattanni. Nehézkesen fél könyökre dőlt, és világoskék pulóvere ujjába törölte az orrát – aztán továbbmaszatolta a vért az arcán, a homlokán. Ökrendezett, de visszanyelte a savanyú hányadékot. Az árny remegő kézzel várt. A sovány magas végül felsegítette az alacsony kövéret. Majdnem gyöngéden. Szó nélkül, egymást támogatva összeölelkeztek, állva ringatóztak kicsit, és sokkal józanabbul, lassan és csöndesen folytatták útjukat.


Fél órával később megpróbálták elvenni egy hajléktalan motyóját, de az alagsori ablakmélyedésbe kuporodott férfi kést rántott. A kisebb karját érte a penge, és dulakodás közben a másikat is megkarcolta, mire a szakállas langaléta a lopott borosüveggel fejbe ütötte a fektéből fölpattanót. A hajléktalan összecsuklott, a támadók meg elfutottak. Nem jutottak messzire. A leütött, de csak pillanatra elkábult ember a saját mobiltelefonján bejelentette, hogy önvédelemből késelt, rendőri segítséget kért, és ajánlkozott, beül a rendőrautóba, hogy segítsen támadói kézre kerítésében. Talán végzetesen szúrt, talán nem okozott nagy bajt. A járőrözők egymásra pillantottak – muszáj valamelyest komolyan venni a véres arcú, felrepedt szájú embert. Nincs igazolványa, vagy azt mondja, hogy nincs. Csapda is lehet. Belső ellenőrzés. Ha mégis hülyét csinál belőlük, csináljon, majd megbánja. De éppen az ilyen szarházival állíthatnak nekik csapdát. Pár perc múlva megtalálták a két sérültet. Ki tudja, egy kevés még igaz is lehet a kóválygó meséjéből, ám rajtuk senki nem talál fogást. A lefüleltek állították, hogy a hajléktalan őrült, ők nem csináltak semmit, elmentek volna mellette, úgy látszott, részegen alszik, kit érdekel, tele az utca velük, járni még szabad az utcán, nem igaz? A hosszú hajú magas replikázott, és fenyegetően hadonászott a hajléktalan felé. A véres pulóverű görnyedten nyüszített. Nincs kijárási tilalom, igaz? Ki hitte volna, hogy egy pince előtt alvó egyszerre késsel ront a békés járókelőkre? Őrült, nem vitás, de ők nem tettek panaszt, mit akar tőlük a rendőrség? Mit akarjon? Beparancsolják őket a kocsi hátsó ülésére? Préselődjenek csak. Nem, rendőrautóban nem szabad sebesülteket szállítani, összemocskolják. Mentőt hívtak, azok meg a legközelebbi ügyeletes kórházba vitték a zavaros és egyelőre igazolhatatlan társaságot.



Ügyelet


A mentősök kicselezték volna, hogy egyszerre három, a maga lábán járó sérültet terelgessenek a zsúfolt baleseti ambulanciára. Vagy csakugyan tévedésből kerültek a belosztály ügyeleteséhez. A háromemeletes pavilon hátsó, egyszárnyú, keskeny kapujánál parkoltak, a rendőrautó a nyomukban, és libasorban vonultak be, elöl a mentős, hátul az egyik rendőr. A földszint néptelen, ambuláns vizsgálók, röntgen, ultrahang, laboratórium, de az elhagyatott terepen a kitárt liftajtó mintha éppen őket várná. A mentős megnyomta az első emelet gombját, ő lépett ki elsőnek, és vezette a társaságot. Az ügyeletes orvos biccentett, jól van, megnézi, ellátja a betegeket. Jöjjön a leginkább rászoruló. A mentős csak a fejével intett: a kövér legyen az. A langaléta, mint aggódó szülő, mozdult, hogy bekísérje többszörösen sérült társát, de ijedten a rendőrre nézett, és inkább lefejtette magáról a csimpaszkodó kezét. Biztatóan paskolgatta, és tolta befelé. Mire az éjszakás nővér a kezelőbe érkezett, az orvos már levetkőztette a didergő embert. Melegvizes vattával lemosta az arcát és megvágott karját. A kés nem hatolt mélyre, mondta, elegendő bekötözni – nem kérdezte, ki vágta orrba és ki szúrt –, gyors mozdulattal leemelte a vizsgálóasztalról a lepedőt és a betegre terítette. A nővér később pokrócot hozott, és újabb keresgélés után flanelpizsamát meg kórházi pecsétes vászonköpenyt is. A véres pulóver és trikó a földön hevert – ki veszi fel és mit kezd vele? Motyóba kötve a beteg karjára akasztják majd, mielőtt világgá küldik, szerencsét próbálni?


Tíz óra elmúlt, ilyenkor a folyosón is takarékosabban világítanak, a neoncsövek felét lekapcsolják, a zúgás mégsem halt el, de semmi más zaj, csak monoton zúgás – kivételesen nem hallatszott a kórtermekből se jajgatás, se nyögés, se nehéz sóhaj.


A ritkás hajú, széles arcú, hájas ember összehúzódzkodva vacogott és a lepedő csücskével törölgette csepegő orrát. Az agyonmosott, elvékonyodott vásznon rózsaszínű csíkocskák futottak. Olyan döbbent undorral nézte az anyagot, mintha giliszták tekergőzését látná. A keze, a körme véres maradt. Az orvos hirtelen hátralépett, hogy meggyőződjön: ő az! Biztosan ő. Valamit tennie kellett volna akkor a rémülten rángatózó emberrel, de nem tett semmit.


Emlékszik erre a kórházra? Az osztályra?... Úgy reszketett, mint most... Ügyeletes voltam, amikor az édesanyja meghalt. A szomszédos szobában, a fal túlsó oldalán...


Pici kórterem volt akkor, meghalasztó szobának hívták. Már nem különítik el az eszméletlen haldoklókat, nincsen hely. Meg talán igény sincs erre. Spanyolfalat sem használnak. Minek finomkodni. Az ember egyszer úgyis meghal.


Az édesanyján nem lehetett segíteni, maga megértette... csak fájdalomcsillapítót adtunk... altattuk... nem titkoltuk, hogy inkább percekig, mint órákig lesz életben, de nem szenved... maga nagyon félt a haláltól, nem mert leülni a kórteremben... és reszketett... maga volt az egyetlen hozzátartozója... Jó régen volt... mikor is?... nem sokkal a szakvizsgám után... tíz esztendeje talán...


Az orvos türelmetlenül legyintett, magának. Úgy tűnt, a beteg nem figyel rá.


Akar most itt maradni éjszakára? Vegyem fel sürgősséggel? Ha elengedem magukat, fogdába kerülnek?... Nem tudom, mit csináltak... a kórház szusszanásnyi haladék lehet, több nem... Van lakása? Hol alszik?... Gondolja meg! Telepedjen át arra a székre... nem kell a folyosón várakoznia, míg vizsgálok, de gyorsan gondolja meg, mit akar!


A kuporgó mintha nem értené, nem is hallaná a szavakat, bambán, riadtan nézett, nem próbált felállni, de önerőből talán nem is sikerült volna. Az orvos hagyta. Résnyire nyitotta az ajtót, és kiszólt, hogy jöjjön a következő. A mentős dohogott. Minek ekkora díszkíséret ezeknek? Mentő, rendőrség... jó, hogy nem riasztják a tűzoltókat... Megtették a kötelességüket, igaz? Mi szükség itt mentősre. Semmi. A rendőr elköszönt tőle, neki meg kell várnia az orvosi papírt, mondta, ha már belecsúsztak, sajnos, ez a szabály. Az orvos ír majd valamit, de előállítani aztán – minek?


A langaléta felszólítás nélkül gatyára vetkőzött a kezelőben, és közben bizalmaskodva kérdezte az orvost, súlyos-e a barátja sebe. Szegény fiút mindig baj éri, fecsegett, jó gyerek különben, de málé... muszáj dédelgetni, mint egy kisbabát... mint egy anyátlan gyereket... mindig ilyen... ha az ember nem vigyázna rá, autó elé sétálna, gödörbe esne... már ezer balesete volt... muszáj vele lenni... De ez a szerencsétlen este!... sohasem volt ennél szerencsétlenebb...


A kövér magába zuhanva szipogott, pizsamában, köpenyben, a pokróc alatt is rázta a hideg, nem nyúlt társa keze felé, mióta lerogyott a fehér, támlás székre, csak eltűrt mindent: a vetkőztetést, a lemosást, az orvos emlékezését, a hosszú hajú panaszát. Mintha ismeretlen beszélne ismeretlenről.


Jól van, küldje be még azt az embert, mindjárt végzünk!


Az orvos telefonon újra a kezelőbe hívta az éjszakás nővért – maradt valami vacsoráról a tálalóban? Tudta, hogy nem maradhatott. A jégszekrényen a betegek osztoznak, ki-ki dobozba, még gyakrabban nejlonzacskóba teszi a maga felvágott-, sajt- vagy süteményadagját, de hiába írnak nevet és kórteremszámot a csomagocskákra, újra meg újra eltűnik valami, úgy emlékeznek, ott kell lennie, de nincs ott, tehát valaki ellopta, nem lehet másképpen: lopnak! Uramisten, manapság mindenütt lopnak! Képesek meglopni a betegtársukat! Máskor hetekig érintetlen az aszpikos sonka és a meghámozott trópusi gyümölcs, a nővér ágytól ágyig jár, nyomozni próbál, ki a megpenészesedett csemege tulajdonosa. Veszélyes körültekintő vizsgálat és feljegyzés nélkül kidobni a romlott ételt. Az éjjeliszekrényekben is hagynak fonnyadt almát, elmorzsolódott kekszet, csokoládémázas, ragadós piskótát.


Legalább egy forró teát hozzon!


A nővér szeme bepárásodott, a szája legörbült. Ez nem szálloda, és ő nem szobapincér. Miért ilyen dühös az orvos? Ha dühös is, miért vele gorombáskodik? Hát hibázott valamit? Legalább egy teát... Legalább ne utasítgassa éjszaka!


Nem lehet teát főzni? Akkor ez nem kórház! Ennél egy kripta is életszerűbb hely. Ezeknek az embereknek ennivaló kell! A pulzusszámlálás és vérnyomásmérés bohóckodás.


Ennivaló kell!


De szégyellte, hogy talán ingerülten szólt a vékonyka, törékeny, vörösesszőke nőhöz. Hiszen pokrócot, pizsamát és köpenyt is hozott. A pizsamafelsőről ugyan hiányoztak a gombok és a nadrágból a megtartó gumi, de gézcsíkokkal ügyesen pótolta. A legkészségesebb nővér.
Nem lehet elküldeni őket éhesen.


A rendőr is csak arra vár, hogy valaki intézkedjen helyette, és a legkényelmesebb, ha egy orvos dönt. Különben mindegy neki. Le kell papírozni. Valaki, valamit döntsön, adjon papírt, ezek meg menjenek isten hírével.


Egyik férfinál sincs igazolvány. Hiába hozta őket a mentő, annyira nem sérültek. Nem igényelnek belgyógyászati ápolást.


Maga tett panaszt? – kérdezte az orvos a hajléktalant. Ám a leütött már százszor megbánta, hogy rendőrt hívott.


Mi lesz most?


Mi legyen? Így-úgy átpasszolhatók, van hajléktalangondozó, szeretetszolgálat. Valahogy tegnap is megvoltak és holnap is meglesznek.


Visszavonja a bejelentést?


A rendőr felállt, mikor a hajléktalan után az orvos is kilépett. Tisztelettudóan hallgatta a szakvéleményt. Aki bent van a kezelőben, mindenképpen itt marad, máris bekötjük az infúziót, ők... nem szorulnak kórházi ellátásra... de enniük kell... leromlott állapotban vannak... sürgősen kell nekik ennivaló... vagy...


Nem, nem kell őket előállítani! Szép is volna, ha mindenkit előállítanánk, aki nem tudja igazolni magát. A rendőr megkönnyebbülten szabadult a verekedőktől. Nem is várt a liftre, csak mielőbb kint legyen. A kocsiban nagyot fújt és fintorogva legyintett. A sok hülye! Az istenverte sok hülyéje, velük megy el az ember élete.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 12   »   Az éjszínű vért egyszerre
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911