Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 12   //    «    12    » 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Futott – olyan gyorsan, ahogyan csak álmában tud az ember.


Kisietett az ajtón, mintha félne, félúton leteríti egy kiáltás, hová s merre lesz a séta, Norbert, de nem szólt utána senki. A lépcsőház üres volt, akár a liftakna, amelyből paneltapintattal még a drótkötelet is kilopták. A sokemeletes ház [háta mögé vetett pillantással feltérképezte, követik-e] kissé berogyott a hőség súlya alatt, széles lépcsősorait szétterpesztette, hogy magabiztosan álljon, és ablakai, az üvegpupillák világoskéken mozogtak.


Mire eszébe jutott, hogy hónapok óta egyedül él a háromszobás lakásban, már messze járt, kerülte a helyeket, ahol a törvény egyenruhás őrei fehér arccal leskelődnek. Nekik aztán hiába magyarázza, hogy a látszat ellene szól; valójában nem üldöz senkit, mert őt üldözik… Kár a beszédért, minden perc számít, különben kikapcsolják a gázt, a villanyt, a végén őt is üzemen kívül helyezik. Készülékeik kimutatják, ha valaki lakbértartozással, hiteltörlesztéssel vagy [isten őrizz] befizetetlen közüzemi díjjal járkál.


Olyan utcákba szaladt be, amelyeket még sohasem látott. A jószerencsében bizakodva loholt, és a flip-flop papucs, amit pucér lábára húzott, hangosan klaffogott, bele akart harapni a lábszárába. Igyekezett elfeledkezni a papucsról, s hogy nem is olyan régen még felesége volt, barátai, sörnyitója és multifunkcionális távkapcsolója, amellyel kedvére kóborolhatott a távoli kontinenseken, függetlenítve magát tértől és időtől.


Fene a frankokat, gondolta, és sóvárgás fogta el egy félig nyitott ajtajú borkimérés előtt. Fittyet hányva a vörös képű meteorológusok figyelmeztetéseire, ő bizony ilyen szaharai hőségben is lehúzott volna egy házmestert, de mit tegyen, ha hétszámra nem akadt egy rongyos kétezres sem a zsebében. Az álláskeresői támogatás filléreit elnyelte a bank – készpénzt akkor látott, ha a konditeremben, ahol feketén dolgozott, zsebre vágta egy-két napijegy árát.


Lehajtott fejjel futott a szűk utcácskában. A kanyargó járda sebhelyes volt, csúf repedések torzították, kénytelen volt fékezni, majd normális sétára váltani, ha nem akarta gondjait balesettel tetézni. Fogalma sem volt, hova sodorta a véletlen. Mióta a dolgok rosszabbra fordultak, egyre sűrűbben esett meg vele, hogy agya csökkentett üzemmódba kapcsolt, és ismeretlen helyre kalauzolta.


Ezen a napon, amikor a viharfelhők város köré vont csapatai rohamra készültek, Norbert a szokottnál is messzebb kóborolt – hagyta, hadd vigye az áradat. Az összevissza hegesztett vaskerítések mögött poros udvarok vegetáltak. Néhány háztető olyan hullámos volt, akár a vidámparki vasút pályája, és majd minden második portáról hiányzott a kapu. Forró szél söpört végig az utcán: ébredőfélben lévő, éhes sárkány lehelete. Már bánta, hogy nem tért be a borkimérésbe. A csapos talán egy pohár szódavíz erejéig megszánja, esetleg egy spriccer… A papucs, miután több kísérletet tett az önállósodásra, egy különösen alattomos luk előtt felmondta a szolgálatot, és lerepült a lábáról. Talpa kemény tárgyba ütközött, ösztönösen az úttest közepére rúgta. Megkapaszkodott a keze ügyébe eső ablak rácsába, és ijedtében ordítva káromkodott, de senki sem jött elő a házból. Az égbolt nyugati felén könnyű rohamra indult a felhőlovasság, a városra felvert égi por szitált.


Megkereste a papucsot, és rábeszélte, hogy együtt folytassák az utat. Pólója elejével letörölte verítékes arcát, gyomra összerándult az érintéstől – tekintete a karambol okozója után kutatott. Arcvonásai ekkor már a napi devizaárfolyam szerint változtak; mintha szégyellnivalója lett volna a szeszélyes világpiac akciói miatt, amelyek a szakadék szélére sodorták. Mióta az asszony összecsomagolta a gyerekeket, és elment vidékre a szüleihez az eperfalombos faluba, minden reggel vad, esztelen reménnyel ébredt – ma talán történik valami, ami megváltoztatja az életét! Nem is megváltoztatja – helyrehozza.


A gondolatok villámgyorsan repesztettek – s lám, egy pénztárca hevert az úttest közepén. Barna, nagy darab, férfitárca, amelyben pénzen kívül mindenféle okmányoknak is van hely bőven.


Nem mert közelebb lépni. Csak a nyakát nyújtotta óvatosan. Pihegve vette a levegőt – nehogy felébredjen, mert akkor oda az álom! A homlokáról hulló veríték hangját a megállóba érkező metrószerelvénynek vélte. Egyszerre kifogyott a szuszból. Erőtlennek érezte magát, jelentéktelennek, csontvázembernek. Előrelépett, lehajolt, és megkaparintotta a tárcát. Félig felegyenesedve, félig görnyedten, majomszerűen futott a legközelebbi árnyékos kapualjba zsákmányával. A tárca téglányi súllyal nyomódott hozzá. Ujjai vitustáncot jártak, míg megtalálta a kapcsot, és felnyitotta az erszényt.


Elképzelhetetlenül vastag húszezres köteg volt begyömöszölve az első rekeszbe. Kihajtotta a tárcát, további tartalmát szemlélte inkább, nehogy rosszul legyen örömében, de furcsa szeméremérzet tartotta vissza, hogy meggyőződjön a tulajdonos pedigréjéről; a fényképre rá se pillantott. Egy VISA-kártyát húzott elő. Döbbenten látta, hogy a kártyatokon ott a PIN-kód is. Villámgyors fejszámolás után megállapította, hogy a talált pénz elegendő, hogy... a bankkártya pedig… legelőször vesz egy mobiltelefont, felhívja a feleségét… de mit mond neki? Drágám, találtam egy csomó pénzt a földön, minden problémánk meg van oldva, ne félj, nem jelölt pénz, tisztességes úton jutott hozzám… Valóban, kérdi majd a felesége. Ez a tisztességes út? Soha nem loptam, nem csaltam, nem raboltam, embert se zsinegeltem meg, védekezne, ezért kerültünk kutyaszorítóba, drágám, mi van veled?


A vállába hasító fájdalom térítette magához. A tárcát két kezében, előrenyújtva tartotta, akár a középkori vízkereső a varázsvesszőt, és még mindig ősemberi tartásban ment utána. Megállt, körülkémlelt. A vasat fa és alumínium váltotta fel. Egy száz évvel korábbi városrészre, palánkokkal takart területre ért. A deszkákat fehérre marta az idő, néhol kiszakadtak, másutt felpúposodtak. A levegő száraz volt és törékeny, akár a döglött madár kiterített szárnya. Most kapóra jött volna némi városismeret. Tengelye körül forgott – eleinte azt hitte, az árnyéka nem utána, hanem előtte jár –, míg el nem szédült. Akkor megkísérelte a tárcát begyömöszölni a nadrágzsebébe, de az erszény nem engedelmeskedett.


Lépésről-lépésre, egy lápon járó hanyistók türelmével lopódzott vissza a valóságba. Az ismeretlen kerület rejtőzködő házai felől gomolygó ellenszenv a nyári nappalok elmaradhatatlan lecsóillataként lengte körül. A napkorong tüzes kereke lefordult a kék bástyákról, egyenesen a felhősereg közepébe; a gyülevész had szétszóródott.


Visszafelé haladt, néhány perccel korábbi lábnyomai után. Kihúzta magát, s ha nem nyomja a bőrtárca, mosolyog is. A plakátgúnyájú villanyoszlop tövében félmeztelen, tízéves forma kisfiút hüvelykujját szopva tűrte a napsugarakat. Alaposan megbámulták egymást. A sarkon fiatal nő fordult be, pettyes babakocsiját úgy görgette maga előtt, mint katicabogarat a tengerhullám. A közeli ablaküveg a férfi szemébe szórt maréknyi napfényt, amikor lassan, szinte kéretve magát, kifelé nyílt – bent a szoba sötét volt, korhadt levegő áradt belőle, akár a hajófenékből.


Próbált visszatalálni a panel jóval semlegesebb vidékére, megszaporázta lépteit. Jobb tenyerével védte a pénztárcát.


A Góliát akkor csapódott elé, mikor kezdett ellazulni és legközelebbi tennivalóit latolgatta. Hatalmas szőrmók volt, csíkos pólóban, kinyújtott karjára terepasztal épülhetett volna. Az egyik udvarból lépett Norbert elé, és azonnal bodicsekelte.


A férfi a palánkhoz szorult, a pénztárca a gyomrának préselődött. Elfeketült előtte a világ.
– Ohó! Hová lesz a séta, Norbert?
– Ismerjük mi egymást?
– Szegről-végről, de majd csak összebarátkozunk. Tudod, én nagyon-nagyon alkalmazkodó természetű vagyok.
– Miért akarnánk mi összebarátkozni? – ellenkezett, és egyik tenyerét nekinyomta a csíkos pólónak, hogy kiszabaduljon.


Most csak ez érdekelte; helyre volt szüksége, hogy átgondolhassa új helyzetét.
A Góliátot mulattatta a meddő próbálkozás. Aztán egyik pillanatról a másikra elengedte a férfit, de szorosan mellette maradt.


– Mindenkinek vannak barátai. Legfeljebb nem tud róluk. De nem muszáj.
– Nem muszáj?
– Nem. Csak add ide a tárcát.
– A tárcát?
– Nézd – mondta a hatalmas ember lassan, finoman, mintha cukorkát szopogatna –, csinálhatjuk együtt és csinálhatjuk külön.
– Micsodát... micsodát csinálhatunk?


A Góliát a palánk mellé húzódott. A fa megreccsent, apró por- vagy légyfelhő szállt fel, és indult zúgva-zümmögve az ég felé. A férfi követte tekintetével, ameddig tudta, belé kapaszkodott, hogy addig se kelljen a pénztárcával foglalkoznia. És minél feljebb ért a felhővel, annál világosabban látta az utcát, amelybe a vakvéletlen vezette. A kisgyerek, a fiatal nő, a hallgatag udvarokon napozó tárgyak mind-mind kíméletlen részletességgel vésődtek agyába. Most már látta azt is, ami mellett idejövet elment: a rozsdás fürdőkádat, tele szeméttel; kihajított kartonokat; hamis fogsorként csillogó, törött üveget. Már értette, mit kíván tőle Góliát.


Az óriás megvárta, míg a tenyerébe pottyantja, és még akkor is várt.
– Most boldog vagy? – kérdezte a férfi.
– Nem. Te vagy boldog. Megkönnyebbültél, igaz?
Nevetett, és szabad kezével Norbert feje búbját csapkodta.
– Most már mehetek?
– Azt mondtam, csinálhatjuk együtt és külön. Melyiket választod?
– Attól függ, miről van szó.


Ott volt a félmeztelen kisfiú a lába mellett. Még mindig szopta az ujját. Tíz méterre a fiatal nő tolta feléjük a pettyes babakocsit. Az udvarból, ahonnan Góliát előkerült, három-négy kíváncsi ember kandikált ki, mint napraforgók a kerítés lécein. Az utca járdáján férfiak és nők közeledtek, fiatalok és öregek vegyesen; ki ruganyos léptekkel, ki fáradtan vonszolva magát. A férfi az útkereszteződésekre gondolt – ilyenkor persze sosincs rendőr a közelben –, azután a háromszobás lakásra, amit maga mögött hagyott, az asszonyra és a gyerekekre, s hogy miért nem rohant el a tárcával hanyatt-homlok, amíg tehette.


Góliát ismét megkocogtatta a feje búbját.


– Igazán megismerhetnél, Norbert – mondta, miközben belenyúlt az erszénybe, és a két ujja közé csippentett bankót odanyújtotta a konditeremből ismert babakocsis nőnek.
– A kondiból?
– Persze – bólogatott Góliát, és egyre adogatta-osztogatta a bankókat, amelyek csak nem akartak kifogyni a tárcából, akárhogy nőtt körülöttük a tömeg. – Gondoltam, hogy nem neked való az az állás, másfajtára van szükséged, s én tudok is egy éppen megfelelőt, és, lám – mosolyogva viszonzott egy üdvözletet –, igazam lett.
– Hogyan lett igazad? – kérdezte a férfi. Zúgó fejjel állt a forgatag közepén, izzadt, mégis fázott, pedig nem akarta senki bántani, néhányan kedvesen oldalba bökték, mások komolyan biccentettek neki, a félmeztelen kisgyerek kihúzta ujját a szájából. – Hogyan?
– Talán nem adtad oda a tárcát?
– Elvetted volna. Kétszer akkora vagy, mint én.
– Háromszor. De megtarthattad volna. Megtartottad volna?


A Góliát elindult a panel-utcán, s amerre ment, amerre mentek, morajlott, hullámzott a tömeg. Csak sétáltak, a férfi mégis úgy érezte, hogy fut – olyan gyorsan, ahogyan csak álmában képes az ember.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 12   »   Panel
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911