Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 1   //    «    1    » 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


LJ: Talán csak az évszázadnál régebbi, mindig önmeghatottan szóló kételyt hallom egyre szaporábban ismételgetni: miért és kinek. Türelmetlenül hárítanék, hogy aki sokat kérdezi – például az író –, minek-kinek ír és publikál, hisz érzékelhető az érdeklődés minimalizálódása, jobb, ha egyáltalán nem ír. Legalábbis verset vagy költői prózát. A klasszikusan értelmezett művészettől (és művészetteremtőtől) ugyanis idegen a kifelé leselkedés, a szorongó mustra, hogy van-e közönség, és idegen a lehetséges közönség kegyeit kereső, kalmárkodó összekacsintgatás is. De kétségtelenül nehéz „klasszikusan“ értelmezni a művészetet, amikor az égvilágon minden, még a különböző szemléletű és ízlésű esztétikák is az üzleti vonatkozásokkal átitatott jelentéshez terelnek, és mindjárt bele is zárnak a cáfolhatatlan ténynek deklarált „realitásba“.


Nehéz egyeztetni a más-más szerepkör – nekem például az író-szerkesztő-kiadó – állítólag különböző szemléletét. A „nehéz“ a napi konkrétumokban azonban csak vesződséges, fárasztó, csüggesztő, idegőrlő – de nem lehetetlen. Aggályosan ügyelek is, hogy ne mossam össze a kettőt, hisz számtalanszor tapasztaltam, milyen könnyen okoz egy rossz mozdulat, egy kis logikai ficam végzetes zagyválódást. Végül is mindenféle „állítólag“-gal szemben úgy gondolom, a művészetnek – így a kételyeknek és erkölcsi szövődményeiknek – nincs közük a számokhoz. Semmiféle fizikai méréshez.


Ez a bölcseleti-esztétikai tézis – nekem törvény-gyanús – talán alkalmas kiindulópontunk lehet.


A pozitivizmus idején született-alakult tudományok és filozófiai rendszerek gyakran csúsztattak, mert a szelleminek-lelkinek mondott tartományokat mégiscsak anyagilag-mennyiségileg létezőként kezelték. Az egykori materializáló hevületre – innen odapillantva – még csak-csak akad mentség; ma egyértelműbb, hogy a téves hozzáállást üzleti számítás irányítja. A sikeres térhódításhoz mindenekelőtt el kell feledtetni szellemi és anyagi különbségét.


Lehet, hogy az elfeledtetés már meg is történt, s a mentális hanyatlás tünetei ebből adódnak – ezt érzékeljük? Hisz a legderűsebb-fiatalosabb szemlélődő sem tagadhatja, hogy a különböző művészeti területen alkotók jószerivel behódoltak a „piac törvényeinek“: elfogadták, hogy van szellemi piac. A közkeletű érvelések és önigazolások a részleteket is összekutyulják: attól még, hogy a műalkotások áru-formában vagy szolgáltatások révén jutnak el az emberekhez (folyóiratok, könyvek, színházi előadások, hangversenyek, tárlatok stb.), tartalmuk nem lesz materiális. Igaz, egyetlen médiaszervező, egyetlen kultúrmenedzser sem mondja, hogy a katarzis például mérhető, mennyiségileg kifejezhető, statisztikailag megragadható – de a katarzis jelenségének megértése nem is tartozik a kultúraforgalmazók szakmai követelményei közé. S miután csak az anyagilag létező és anyagiként kezelt dolog, az egyetemleges piacosítás számít (azzal lehet számolni), nem csupán a megkülönböztetés, de maga a szellemi jelenség, például a katarzis, elfelejtődik, kiiktatódik, vagy – és ez a legveszélyesebb – ráfogják valami egészen másra.
A tudatipar könyörtelenül elbánik a szellemtörténet alapfogalmaival.


A megkülönböztetésben segíthet néhány jellegzetes tünet, mindenekelőtt, hogy a szellem világában van játék, de nincs verseny (mert a teljesítmény nem fejezhető ki számokkal). És a szellemi nem mérkőzik az anyagival. A marketingesek toplistái (a nézettség, olvasottság, hallgatottság, tetszés, hivatkozás stb. számai) a sziklaszilárd piacuralom kínos dokumentumai, s még az elemi tájékozódást is akadályozzák – közhely, hogy a számokban, statisztikai adatokban bővelkedő információ-özön az egykori tiltásoknál-elhallgattatásoknál is hatékonyabban dezinformál.


A 19. századra beérett nagy művészeti sorsforduló – aminek feltétele volt, hogy az alkotók legalább elvileg kiszabadulhatnak a hűbéri viszonyokból és polgári életformát teremthetnek maguknak –, mint a többi világfordító terv, gyakorlatban nem érvényesülhetett. A piac a ma is használt primitivizáló erőszakkal nem engedte érvényesülni. Még a stratégia sem változott az idők során: legelőbb a meghatározást és differenciálást kell kiiktatni. Szellemi és anyagi, eszme és gyakorlat különbözőségét. Olyan egyszerű tény is elsikkadt így, mint hogy eszmék nem bukhatnak meg – egy eszme teljes egészében vagy részleteiben lehet vitatható, elhibázott, gondolatmenetek azonban csak más gondolatokkal szembesíthetők, kritizálhatók és cáfolhatók –, de ez már inkább adalék a történeti érzék és érdeklődés eltűnésének magyarázatához.


Amit mindannyian érzékelünk: a művészet kultúriparrá válása. Hogy a legköltségkímélőbb művészet, a filmnél, színháznál, képzőművészetnél összehasonlíthatatlanul olcsóbb költészet is pénzfüggő lett, és az alkotók maguk, olykor önsajnálkozóan, fanyalogva vagy hőzöngve, de végül is önként igazodtak a piac szellemtelenségéhez. Ráadásul megint csak megkerülve a „függés“ fogalmának meghatározását. A hűbéri viszonyok közt élő művész – ha nem volt kiváltságos arisztokrata – nagyurak eltartottjaként egzisztált. A polgári korral beköszöntő felszabadulás után is legfeljebb ki-ki saját családját tudta ellátni a tanításért, szerkesztésért, hivatali munkáért kapott bérből, de színházat vagy folyóiratot nem tarthatott fenn. A szellemi műhelyek nyilvánvalóan nem létezhetnek valamilyen támogatás, a központi intézmények (állam, önkormányzat) vagy nagyvállalatok, tőkések szponzorációja nélkül. Millió szociológiai-politikai elemzés készült a mindenkori elosztás vagy az úri kegy anomáliáiról, valószínűleg sehol a világon nem volt még pályáztatás-döntés, amelyhez nem tapadt súlyos igazságtalanság és megalázás. A legriasztóbb következményről azonban kevés szó esik: a szponzorációipar technikája egyedül a kultúripar kezelésére használható, a pénzért tülekedés, lobbizás is ipari méretekben történik és hat. Alternatíva hiányában a szponzoráció a kultúrát is beszippantotta, magához idomította. S mert nincs különbség anyagi és szellemi között, a kultúripar demokratikusnak hirdetheti működését. A szellemi hierarchiát valóban nem jelzik számok, a személyesség, az értékrend fogalmai pedig elitistának, antidemokratikusnak bélyegezhetők.


Kivételes elszánás és egyedi szerencse kell hát a szellemi tartalom őrzéséhez? Lehet ezt minél kevesebb pátosszal?


HJ: A szellemi és társadalmi folyamatok elemzői hajlamosak saját korukat minden korábbinál sötétebb színekkel festeni: mintha régen, valami meghatározhatatlan aranykorban kultúra, szeretet és egyenlőség uralkodott volna mindenek felett. Érdemes felidézni, hogy bő száz évvel ezelőtt miről levelezett Bartók Béla és Kodály Zoltán. 1906 végén húsz magyar népdalt jelentettek meg, de a kiadvány a kutyát sem érdekelte. Kodály így vigasztalta Bartókot: „…..legcélszerűbb a magyar közönségre egy nagy, általános, és állandó ménkű vágja meg-et ereszteni, és nyugodtan tovább nem törődni vele. Végre is nem lehet a szamárba fácánpecsenyét tömni, ha megeszi is, megárt neki.” S Bartók máshol így írt: „Hagyjuk a szamarat szamarakkal lenni, és menjünk minden komoly szellemi produkcióval külföldre. Fúljanak az itteniek a jánosvitézbe meg a vígözvegybe, semmi közöm hozzá.“


Belegondolok, milyen következményei lennének ma egy ilyen bartóki mondat nyilvánosságra kerülésének – eltávolítanák az állásából? nemzetgyalázónak neveznék? tüntetnének ellene? visszavonnák díjait? ó, igen! –, és bár savanyúan vigyorgok indulatán, azonosulni nem tudok vele. Indulatos meggondolatlanságban sem mondanék ilyet, mert – közöm van hozzá. Egyedül alkotó művész – még ha költő, író is, és így a magyar nyelvi közeghez kötött – talán boldogulhat külföldön, de szellemi műhelyt, folyóiratot működtetni csak sok-sok társsal lehet, az események tapintható közelében élve, együtt lélegezve. A szellemi tartalom őrzéséhez ugyanis kevés a szerkesztők elszánása, kevés, ha egyedi szerencsével vagy kitartó munkával rátalálnak a játszótársakra – a műhelymunka csak úgy alakulhat ki, ha a különálló gondolatok összekapaszkodva valami egységet formálnak, ha – megkockáztatom a patetikus szót – világképet mutatnak az olvasónak.


Aztán azt hallom a kormányzásra készülő szélsőjobboldali fővezértől, hogy aki nem tud beilleszkedni, aki nem fogadja el az általuk diktált értékrendet, távozzon külföldre vagy menjen börtönbe – és savanyú vigyorgásomból torz grimasz lesz. Menni vagy nem menni? A történelem valamelyes ismerete arra tanít, hogy semmi sem elképzelhetetlen. De zsigeri reflexem diktálja: ha elzavarnának a balkörmű gazok, juszt sem megyek.


Aztán az egyetemi hallgatók tiltakozásáról olvasok a „röghöz kötés“ ellen: a kormány pillanatnyi tervei szerint az ingyenes állami oktatásban résztvevőket köteleznék, hogy a diplomaszerzés után meghatározott ideig itthon maradjanak, azaz nem költözhetnek külföldre, ahol idegenek aratnák le a magyar oktatás tiszta búzáját. Ez ugyan sérti az Európai Unió egyik alapszabályát, és lehetetlenné teszi, hogy a fiatalok külföldi tapasztalatokhoz jussanak, de jól illeszkedik a nacionalizmustól fűtött értelmiség-ellenes intézkedéscsomagba. Az elképzelés a nemzetgazdaság védelmének nevében fittyet hány a személyes szabadságra éppúgy, mint a szellem szabadságára, amely a földrajzi korlátokkal mit sem törődve köti össze az egyik embert a másikkal.


Az újabb és újabb aktuálpolitikai események felvetik a kérdést, vajon a világ gazdagabb tájain más-e a kultúra szerepe, megítélése. Mit nyer a művész és a befogadó, ha a kultúripar korruptan és igazságtalanul, de viszonylag zökkenőmentesen működik, ha több az anyagi lehetőség, szélesebb a befogadóréteg, magasabb színvonalú a művészeti képzés, profibb a marketing? Szigorú különbséget akarunk tenni anyagi és szellemi között, tehát pontosan kell látnunk a kettő viszonyát. Ha lemondóan úgy hisszük, a szellemi értékek ritkán vagy sosem befolyásolják a piaci logikát, fel kell tennünk a kérdést: a kedvezőbb anyagi lehetőségek hogyan hatnak a szellemi teljesítmények színvonalára?


Ellenpéldákat könnyű mondani: hány nyomorgó művész alkotott maradandót – gondoljunk csak Petőfire, amint aprócska szobájában fel-alá járkálva írja a János vitézt (aminek operettizált változatára Bartók oly undorodva utal). Olykor úgy tűnik, a szorongató külső körülmények elől az alkotásba menekülő művésznek éppen a dacos „kivételes elszánás“ biztosítja a szükséges muníciót, ihletet. Sőt, néha a közönséget is. Ahol zsarnokság van – legyen az politikai, gazdasági vagy szellemi, bár a három többnyire együtt jár –, ott összekapaszkodnak az ellenálló kevesek, és különös jelentőséget kap minden szabad megnyilvánulás. Ami nem pusztít el, az megerősít?


HB: Ami nem pusztít el, még erősíthet is alkalomadtán, mert összekapaszkodásra és a szembefordulás révén markáns alkotásra serkentheti a művészeket, de az esztétikai érték teremtéséhez nem ideális – tapasztalhattuk a szamizdatok idején, amelyekben (érthetően) a politikai ellenállás lett az értékelés kiemelt tényezője. Ugyanez vélhető a kedvezőbb anyagi lehetőségek felszabadító hatásáról is, bár ez csak a képzeletet foglalkoztathatja – itt és ma ez merő fikció, a realitás pedig nyomorúságos. Ráadásul roppant kétséges, hogy a kultúripar, aminek csakugyan vannak a szellemi értékek őrzését, terjesztését és teremtését segítő elemei, következményei, de – mert egészében és lényegében üzleti alapozású és materializáló jellegű –, még differenciált működés esetén is segíti-e az ember szellemi életét.


Nem azt kell-e kimondani, hogy: ellenkezőleg? S minél simábban, technicizál-tabban jár a szerkezet, annál inkább szükséges rámutatni a működés árára. Nálunk ugyan ez a jelenség még nem fenyeget, s a kritikai intelem, hogy ha nincs pénz a kultúrára, a pénznek sincs kultúrája, ma igazabb, mint valaha. Vagy a másik találó, még régebbi megállapítás: korunkban nem az érték érvényesül, hanem az érvényesülés válik értékké. Igen, ez így van, de annyira így, hogy idézni sem érdemes a közhelyessé hűlt szövegeket, kritikájuk elkopott, ma már inkább a rendszer elfogadását segítik, szinte reklámozzák.


Hogyan létezhet ebben a helyzetben bármilyen szellemi értéket teremtő (és nem  termelő) műhely – konkrétan: a Liget?

A folyóiratot a létező szocializmus cenzúrája nem engedte megjelenni, a létező demokrácia szabadságában viszont csak szigetként képes létezni. Kicsi szigetként – s bár tudom, hogy az ökológiai világérzés szerint a kicsi szép, azt sem feledtem el, hogy nem ez volt (ez nem volt) cél. A szigetesség élhető létforma, de kényszerű állapot, alakzat, következmény. A műhely valóra vált (szinte a cenzúra megszűnésének másnapján). Nem mi harcoltuk ki a lehetőséget, de mi éltünk és élünk vele, és látjuk, hogy nem értéke szerint érvényesül.
Nem a lap szellemi értékéről van szó, természetesen, mert az nem mérhető a megjelent példányok számával. Az az érték viszont, ami az egyes olvasatok összeadódásaként keletkezik, bármilyen bizonytalan is ez a tartomány: mérhető. Ezért aránytalan a lap példányszámokkal jelzett érvényesülése. Nem tényező a kultúra egészében, nem futtatja a kultúripar; szerkesztői a terjesztői is, mindenesei: ez melengetően ökologikus, takarékos, de nem elég hatékony. A műhely lelkes munkásai a mai társadalmi közegben nem tudják eljuttatni azokhoz az olvasókhoz, akik szellemi érdeklődésük szerint bízvást szívesen fogadnák hónapról hónapra – ha tudnák, hogy miféle, ha fölismerhetnék, hogy nekik való. Nincsenek eszközeink, hogy ezeket az olvasókat megtaláljuk, nincs pénzünk reklámra, és ízlésünk, világnézetünk szerint nem is szeretnénk bulváros híreléseket, óriásplakátot vagy tv-jelenetet, bármi ilyesfélét, mert az eleve hiteltelenné tenne. És azt sem tudom elképzelni, hogy a „profi marketing“ mit kezdene velünk, milyen terjesztési módot, propagáló szöveget találna ki, ami a Liget szellemiségének mégis megfelelne, s a menedzsernek is „megérné“, ha csak azt nem, hogy „tessék, nézzék, vigyék, ez a kevesek lapja, tartozzanak önök is a megértés luxusát birtoklók közé“ – de így meg a tájékoztató bemutatás is elmarad.
Nincs menekvés a korszakból? A mechanizmusok ugyanazok? Mindegy, hogy a politika vagy a piac diktál? Vagy ezek nem jó kérdések, és a történet mára oda érkezett, hogy túl kell lépni a párhuzamok keresésén, a viszonyítás csalóka érzetén, amelyben még ma is euforikus húrokat pendít (bennem legalábbis), hogy nincs cenzúra, mert annyit hadakoztunk ellene, hogy lerázása céllá változott? S ha minderre igen a válasz, és hajlok rá erősen, akkor mit lehet itt mondani, azon túl, hogy József Attilát idézi az ember: a harc ma más, a hős a kardot ki se rántja, bankó a bomba, fillér a robbanása?


LJ: „Túl kell lépni“, de azért mi is belecsúszunk, hogy különböző történelmi korszakokhoz hasonlítsuk a magunk jelenét, noha tudjuk, az összevillantások veszélyes tévedéseket, gyakran hamisításokat eredményeznek. Csábító, hogy az ember a saját tapasztalatait, érzéki benyomásait, élményeit összevesse – mérje? – korábbi társadalmi, szellemi-lelki jelenségekkel (olykor a saját régebbi élményeivel), hisz így látványosan számot adhat reflektáló képességéről. Az analógiákban, ha nem is közvetlenül és nyíltan, mégis hangsúlyosan szól az egyszerű állítás: vagyok (az életévek szaporodásával pedig a bizonyítási kényszer, hogy voltam). A hasonlítás mit sem ér személyesség nélkül, noha éppen a személyesség-elfogultság miatt kockázatos. Makacsul remélem, hogy ameddig ámulni tudok, mennyire másféle, eddig nem is sejtett kérdésekkel szorongat a jelen, nem költöm át a múltbeli történeteket, hangulatom hatására sem csúsztatok.


A cenzúra és a piacuralom elleni hadakozás stratégiája például nagyon eltérő, mert a szellem fenyegetettsége is egészen más természetű. Kétségtelen, az alapfogalmak sem használhatók a húsz évvel ezelőtti értelmezés szerint – a sajtószabadság, sőt, a szabadság jelentése is megváltozott –, de csak a gazemberek változnak a változásokkal egy ütemben, gyorsan és gondtalanul.


A „kivételes elszánás“ a régi reflexek őrzésén és működtetésén túl ugyanezeknek a reflexeknek (zsigeri erkölcs?) a megújítását is feltételezi.


A szocialista népköztársaság józan állampolgárának meg kellett érteni, hogy a diktatúra, és azon belül a cenzúra individuálisan és kis csoportban megdönthetetlen, áttörhetetlen – furfangosan olykor, apróságokban azért átejthető, kicselezhető, hiszen emberek szolgálják és szenvedik. Rémisztő tudatlanság és ostobaság falanszterként megjeleníteni a Kádár-kort – a sunyiság és árulás, de a szolidaritás millió változata ugyancsak színesítette az életet. Ám ha mégsem sikerült a szelíd ellenállás – és mi tagadás, többnyire nem sikerült –, ha lecsupaszodott, voltaképpen kétpólusúvá egyszerűsödött a választás, az alkalmazkodást akkor is meg lehetett tagadni. A kecsegtetésre és fenyegetésre mondott „nem“-eknek kellemetlen egzisztenciális következményei voltak, de nem hatottak önmegsemmisítésként. Számtalanszor láttam, hogy a diktátumok vagy alkuk elutasítása nem csupán indulatos bosszút generál; a megdöbbenéstől a tiszteletig sokféle megfért egy-egy tekintetben.


A harmadik magyar köztársaság polgáraként naponta szembesülök a ténnyel, hogy a piacuralomnak nem lehet ellenállni. Az ellenállás ugyanis drámai helyzetet és szereptudatot feltételez. A szellemit nem elnyomó, hanem bekebelező és egyúttal leglényegét megszüntető piacosítás azonban okafogyottnak állítja a drámát. A hősi pózok jól mutatnak a kosztümös kalandfilmekben – egyébként a „szemben“ vagy „ellen“ pozíció-meghatározás is avítt.


Az MSZMP 88-as pártértekezlete utáni héten, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala által adott lapengedély birtokában is még szinte régimódian kellett viaskodni a cenzúra utóhatásaival, de már tombolt az inkább el-, mint felszabadított piac. A felnőtt olvasókhoz forduló Liget folyóirat – tőke és állami támogatás nélkül – tízezer példányban jelent meg (és kelt el), sőt, Liget-könyvek is napvilágot láttak, de a Szitakötő gyereklap makettje sok-sok eredménytelen pénzszerzési akció után az ágy alá került – s porosodott tizennyolc évig.
Nem tiltotta senki, hogy legyen.


HJ: De nem is mondta ki senki a teremtő szót közel két évtizeden át, amíg 2007 egy kora őszi napján L. J. a felnőtté avatás gesztusával kezembe nem nyomta a (csakugyan poros) makettet. És amikor kimondtuk, hogy igen, legyen, egyben azt is tudtuk, hogy olyat kell kitalálnunk, ami bár rendszeridegen, a rendszer számára mégis elviselhető, sőt, támogatható.


A szocialista népköztársaság polgáraiból időközben a vadkapitalista köztársaság polgárai lettünk, és nem tartott túl sokáig felismerni: bár a rendszer éppoly megdönthetetlennek tűnik, mint az előző, kellő furfanggal itt is meg kell találnunk az apró cseleket, amelyek lehetővé teszik, hogy működjünk – valahogy mégis a rendszer keretein belül. Olyanok akartunk lenni, mint a mesebeli okos lány, aki hoz is ajándékot a királynak, meg nem is. Ellenállók akartunk lenni egy olyan rendszerben, amiben mindent szabad. Ellenállni is.


Aztán újra és újra azzal találkoztunk (olykor szó szerint, jóindulatú tanácsként vagy balsejtelmű fenyegetésként megfogalmazva), hogy a játszmában csak az maradhat, aki elfogadja a játékszabályokat, professzionálisan űzi a lobbizás és tenyérkenegetés mesterségét, és persze hajlandó alkalmazkodni és kiszolgálni az eluralkodó bulvárigényt. Reálisan felmértük hát alkalmatlanságunkat, és az egyetlen elfogadható megoldást választottuk: leléptünk a kőbe vésett játéktábláról a fűbe.


Így lett a Szitakötő ingyenes közel 300 hazai és határon túli magyar tannyelvű általános iskola mintegy 10 000 diákja számára. Kidolgoztuk a folyóiratra alapuló oktatási programot, megszerveztük a hálózatot, beindítottuk a honlapot. Négy év alatt megjelent tizenhat szám, két mesekönyv, két CD, 125 pedagógusképzést tartottunk, másfél ezer segédanyag került fel a honlapra. Jó volna azt hinni, hogy sikerült: elegánsan távol tartottuk magunkat a piaci küzdelem mocskától, felülemelkedtünk az anyagi gondokon, hiszen nem hajhásztuk a profitot, a kínkeservvel összekoldult támogatások soha nem fedezték a valós költségeket. De a nyomdaszámla nagyon is rögös valósága ettől nem kevésbé nyomasztó, és mesebeli naivitásunk sem védett meg a piacon maradtak reakcióitól. Akadt köztük baráti és elismerő is, a többi meg a döbbent értetlenségtől a hideg közönyön át a gunyoros dühig széles skálát ölel fel. Amikor egy hírhedt televíziós műsorvezetőnek élő adásban magyaráztam az oktatási program működését, pár pillanatig gondolkozott, aztán feltette a számára egyedül értelmes kérdést: „És akkor ebben mi az üzlet?“ Hát ez az.


LJ: Tetszetős és valóban eredeti döntés volt (van) lelépni a játéktábláról. Páratlan a szabadságunk is itt a fűben. S mert az ötvenes évek eleje óta nem érzékeltem a magyar társadalomban olyan sűrű egzisztenciális félelmet, mint manapság (1956 után sem, mikor sorra tartóztatták le közeli ismerőseimet) – ebben a közegben még rendhagyóbb, hogy elveinknek, világképünknek megfelelő a gyakorlatunk. Kizárólag kíváncsiságunk és képzeletünk vezet a szerkesztésben – a lapok, a könyvek, a blogok szerkesztésében –, és nem motiválnak vélt-kreált piaci szempontok. A szellemi produktumok többsége világszerte a megszerzett vagy megszerezhető pénzre alapozva készül; művészek és tudósok így azzal foglalkoznak, ami dotálható. Azt hiszem, ezzel a tendenciával fordultunk szembe – inkább ösztönösen, mint eltökélten –, amikor például a kezdet kezdetén saját törvénnyé tettük, hogy csakis olyan könyvet jelentetünk meg, amely a „műhelymunka terméke“. Alapvető sorrendről döntöttünk: a mű kiadásához kell pénzt szerezni, s nem a pénzt könyvbe fektetni.


Belső leltározásaim során, még a legcsüggedtebb pillanatokban is tudom, hogy a fűbe lépés a maga módján ügyes volt és sikeres lett. A maga módján. Hiszen a szellemi tényleg nem konvertálható. Tényleg: nem.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 1   »   Játék a fűben
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911