Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 1   //    «    3    » 
Michael Innes & Mesterházi Márton
A titokzatos helsingőri eset
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Új vizsgálat

[1949. június 26.]


I.

Köztudomású, hogy a helsingőri eset mindmáig megoldatlan, és csekély bármilyen sikeres fejlemény esélye. Nehezen oszlathatjuk el a gyanút, hogy mostanra a nyomozati anyag jó része eltűnt. Hol van, példának okáért, a kárpit, amely mögött Polonius lordkamarás megbújt? Nem tudom meggyőződéssel fogadni a fölvetést, hogy ezt a fontos bűnjelet a dán művészet nemrég bezárt kiállításán a Viktória és Albert Múzeumban bárki kedvére megszemlélhette. Sokkal valószerűbbnek érzem, hogy amit ott láttunk, az csak egy hasonló kárpit. Melynek bizonyára megvan a maga értéke – a bűneset rekonstrukciója során hasznát is vehetnénk –, ám bajosan bízhatnánk rá magunkat. Maga Polonius éppenséggel ezt tette – a végzetes következményeket ismerjük.


Az az igazság (jobb, ha becsületesen beismerjük), hogy a dolog kezdettől katasztrofálisan alakult, és a felelősséget egyértelműen Fortinbras norvég királyfira kell hárítanunk. „Vigyék tetemüket” – parancsolta ellentmondást nem tűrően. De, mint mindnyájan jól tudjuk, a tetemeket semmi szín alatt nem szabad elmozdítani. Valahányszor manapság a kétes múltú főrend teteme éjfélkor fölfedeztetik a könyvtárszobában (ilyesmi rendre megtörténik), s a szárnyas üvegajtó előtt (elképesztő, mennyire kedvelik a főrendek az üvegezett szárnyas ajtókat) érintetlenül fekszik a hó süppedős takarója, a hamuszürke arcú komornyik pedig elejti tálcáját, s rajta azt a remek whiskyt meg az összes poharat, míg a főrend neje budoárjában a zsaroló újabb kísérletét hárítja, s az Ausztráliából odakeveredett unokaöcs a biliárdszobában a titkos széfet babrálja; midőn tehát az angol birtokos nemesség életének eme szokott eseményei ismételten bekövetkeznek, az aranyszabályt kell szem előtt tartanunk: a tetemet senkinek nem szabad elmozdítania. Sőt, ha a komornyik sebtiben erőt merítvén egy telt palack brandyből, a ciánhidrogén fogyasztását szükségképpen követő halálos görcsökben vonaglik; ha a zsaroló szívrohamot kap és kompromittáló kecsességgel kizuhan a budoár ablakán; ha a titkos széf pokolgépnek bizonyulván levegőbe röpíti a pernahajder unokaöcsöt; a tetemeket – halmozódjanak bár az odakint terpeszkedő park hótorlaszainak módjára – semmi szín alatt nem szabad elmozdítani. Ám még az efféle bonyodalom is semmiség ahhoz képest, ami Helsingőrben a hatóságot fogadta – annál inkább sajnálatos tehát, hogy a hebehurgya parancs kiadatott, következésképpen négy százados Hamletet mint katonát a ravatalra emelte – micsoda tenyeres-talpas művelet, mintha egy szakasz helybéli közrendőrt küldenénk bóklászni a perdöntően fontos hótakaróra.


De lépjünk tovább. Semmiképpen nem lehetünk biztosak afelől, hogy a tüstént eltemetendő számos személy mindegyike már akkor halott volt. Tudott például, hogy Claudius király, miután Hamlet ledöfte, egyértelműen kijelentette, hogy csak seb ez, azt pedig lehetetlen elképzelnünk, hogy Hamlet sikeresen belédiktált annyi mérgezett bort, amennyi a megholt Hamlet király robusztus testalkatú öccsére azonnal hatott volna. Ráadásul a magam részéről meggyőződéssel vallom, hogy a gesztus, mellyel Hamlet a billikomot Claudius foga közé nyomja, alapjában véve szimbolikus, hogy ne mondjam, teátrális; és úgy gondolom, e magyarázat pontosan beleillik a képbe, amelyet a nyilvánvalóan izgékony és hóbortos alkatú ifjú emberről alkottunk. Igen valószerűnek tűnik, hogy Claudius halála nem azonnal következett be, s akár halálközeli vallomás is kiszakadt volna belőle, legalább a végsóhaj előtti suttogás formájában – amennyiben Fortinbras nem teszi tönkre ezt a lehetséges nyomozati adalékot is, midőn – egy ennyire kritikus pillanatban – elrendeli, hogy kövesse harci tisztelet, harsogjon a zene; beléfojtva ezzel a közlésnek még az esélyét is. Attól sem tekinthetek el, hogy az említett parancs egy további kedvezőtlen következményét fölemlegessem. Igen hasznos lehetett volna meghatározni, hogy a vívó-tusára előkészített billikomban miféle mérget alkalmaztak. Hiszen mindenki hallott a főrendek könyvtárszobájának tünékeny keserűmandula-illatáról, amely a helsingőri vár nagytermét is belenghette. Ám hogy valóban belengte vagy sem, soha nem tudjuk meg, mert a Fortinbras által elrendelt sorlövések puskaporbűzében az efféle pára mindenképpen észlelhetetlenné vált volna.


II.

És ezzel elérkeztünk a kapitális csalódáshoz, amelyet föl kell ismernünk, midőn annyi év múltán kísérletet teszünk a rejtély megfejtésére. Volt egy tanú – sőt, aktív szereplő –, akitől sokat vártunk. Hadd emlékeztessem Önöket a szavakra, amelyekkel a följegyzések szerint Horatio Marcellus katonának bizonyos (hagyományosan a karácsonyhoz társított) paranormális jelenségekkel kapcsolatos állításaira reagált. Hallottam én is, mondta Horatio, hiszek is belőle. Érzésünk szerint semmi nem utalhatna biztosabban a született detektív jellemalkatára. Bármit hallunk, egy keveset elhinni belőle, a többit elvetni: ez a sikeres bűnügyi nyomozás aranyszabálya.


Ennek alapján tehát nagy reményeket fűzhetnénk Horatióhoz, és nyilván jogos izgalommal értesülünk egy további tényről. A tiszta fejű ifjú embert maga Hamlet bízta meg, hogy teljességében kinyomozza az ügyet, s a halottkémi vizsgálat során jelentést tegyen róla. Föltételezem ugyanis, hogy a győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket szövegű utasításhoz vagy a haldokló Hamlet fűzte, hogy a halottkém és a bíróság előtt, s e szavak a lejegyzés során elsikkadtak, vagy ott rebegtek a haldokló ajkán, de a méregpohár után kapkodó Horatio hirtelen akciója megakadályozta kimondásukat. Akárhogyan is, itt áll előttünk Horatio a megbízatással, hogy tárja fel a titokzatos esetet. Remélte is, hogy fel tudja tárni: hisz az összes szálat a kezében tartotta! Mint emlékeznek rá, be is jelentette, hogy egyértelműen és szinte azonnal el fogja magyarázni az itt történteket. Hallgatói, mint mondta, majd hallanak


Vérbűn, erőszak, természettelen
Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés,
Ravasz, de kényszerült ölés felől;
És végre füstbement bal terveket,
A főre hullva, mely koholta...


Mert ő mindezt, ismételte józan önbizalommal, híven elmondhatja. Minél tovább tanulmányozzuk e beszédet, annál inkább szemünkbe ötlik analitikus fölépítése. Horatio nem azt ígérte, hogy homályosan célozgat majd rémtettekre, titkokra és csodákra; nyilvánvalóan úgy hitte, hatalmában áll, hogy az egész összetett ügyet logikusan megvilágítsa.


Még sincs nyoma cselekedeteinek. Remélem, ezt a rejtélyt hamarosan fel tudom oldani. Természetesen létezik egy általánosan elfogadott magyarázat, amely szerint Horatiót hirtelen óvatossá tette az írói hiúság. Szídd még e rossz világ kínos lehét, hogy elmondd esetem – buzdította őt Hamlet. S a királyfi ajkán formálódó végrendelkezés véletlen szófűzése folytán a könyvmoly wittenbergi diák úgy érezte, irodalmi alkotást kell létrehoznia. Következésképpen tartalékolta a kétségkívül birtokában lévő bizalmas értesüléseket, és egyelőre elzárkózott minden további magyarázattól. Ezt a teóriát bizonyos értelemben igazolják a tények – legalábbis látszólag. A Horatio keze alól idő múltán kikerült könyv ezt tanúsítja. Hadd vetek rá egy pillantást.


Hamlet dán Királyfi Élete és Művei, különféle Emlékezésektől és Elmélkedésektől kísérve, Horatio – Ő néhai Szent Felsége, Fortinbras dán Király Lordkamarása – tollából, hat kötetben. Általános vélekedés szerint kiábrándító munka. Ha őszinte lehetek, kétlem, hogy ígéretes tárgynak ennyire pokolian ostoba kidolgozása ismételten napvilágot látott volna, amíg Christopher Wordsworth püspök 1851-ben közre nem adta költő nagybátyjának életrajzát. A helsingőri esetre egyetlen új fénysugár sem vetül. Az elbeszélés kusza és homályos, az érvelés terjengős és gyakran önellentmondásos, Hamlet történetét pedig gyakorlatilag elmossa a féktelenül áradó, unalmas moralizálás, amely a jelek szerint a dán udvar lordkamarásainak szakmai betegsége volt.


Goromba szavak? Meglehet, ám ízelítőt adnak a dolgok nyomorú állapotán érzett ingerültségünkből. Tagadhatatlannak tűnik, hogy a szerzői hiúság bűvöletében Horatio addig kotolt a Hamlet-életrajzon, amíg a vénülés köde olyan végzetesen meg nem ülte emlékezetét és gondolkodását, mint a sűrű párák, amelyek Sir Laurence Olivier filmjében Helsingőr különösen vigasztalan várát borítják. Nos, itt nincs segítség, jobb, ha elfordítjuk tekintetünket tárgyunknak e meddő oldaláról. De figyelmeztetnem kell Önöket, hogy a Horatio-fiaskó egy pontjára hamarosan visszatérek.


III.

Úgy gondolom, általánosan elterjedt hiedelem, hogy Hamlet történetét – amely sajnálatos módon leginkább népszórakoztatásra szánt művekben jutott el hozzánk – reménytelenül összekuszálják a szenzációhajhász mesélés trükkjei. Mindezek között leghírhedtebb a szellem, amely állítólag megjelent az ifjú királyfinak a várfokon, bemutatkozott mint atyjának szelleme, és előadta a kertben megesett testvérgyilkosság történetét. Minket, akik Dr. Johnson csinos szava szerint a szilaj, való élettel kívánunk foglalkozni, kínos zavarba ejt, midőn a nyomozati anyagban felbukkan ez a színpadon ágáló káprázat. Oly sietve idomítjuk józan eszünkhöz a szellemet (ez egyébként természetes kötelességünk), hogy közben elhibázzuk a műveletet – mint azt az alábbiakban bizonyítani igyekszem.


Mások szerint a szellem Hamlet hallucinációja – valamiféle torzult belső látás kivetülése. Amennyiben ezt elfogadjuk, könnyen föltételezhetjük: Claudius valamiért ki nem állhatja a Gonzago megöletését – állítólag ezt a darabot prezentálták neki –, s ennek semmi köze a rossz lelkiismerethez; az egész eseménysor forrása nem Claudius bűne, hanem unokaöccse, Hamlet elmebeli aberrációja. Az anyag e meglehetősen színes olvasata ellen elsőre vajmi keveset tudnánk felhozni, leszámítva bizonyos töredékes beszámolókat, amelyek szerint Claudiusra időnként vallási jellegű depressziós rohamok törtek, amelyek során valami förtelmes bűnt vallott meg fennhangon. Ha föltesszük a kérdést, hogy miért kellene Hamletnek a szellemet és történetét elképzelnie, tüstént segítségünkre siet a modern pszichológia. Hamlet az Oidipusz-komplexus rabja volt, a szellem és története pedig saját gyermekkori és öntudatlan kívánságait megtestesítő álom, illetve fantáziálás. A szellem az archetipikus apafigura; egyike a káprázatoknak, amelyek oly gyakran előgomolyognak kísérteni ezer nemzedéknyi búvóhelyükről.


Rögtön bevallom: ez az értelmezés vonzónak tűnik; mert bár nem mentes a babonától, legalább a régóta forgalomban lévő babonákat mellőzi. Mégis kockázatosnak érzem, hogy könnyed mozdulattal erre a divatos, filogenetikus káprázatra cseréljük Hamlet atyjának jól bejáratott, régi szellemét, amellyel a dokumentumok oly makacsul szembesítenek bennünket. A szellem a legnagyobb mértékben kérdéses alak; ha szóba sem állunk vele, nem jelenthetjük ki, hogy tisztességesen kezeltük a bizonyíték-anyagot. Ugyanis több adat tanúsítja, hogy az eset korai szakaszában nemcsak maga Hamlet (akit, bevallom, némileg labilis idegalkatúnak tartok), hanem egy sor alapvetően elfogulatlan személy – akik, amennyire megállapítható, semminemű érdeklődést nem tanúsítottak a spiritizmus, a pszichológiai kutatások vagy bármi efféle iránt – szilárd meggyőződéssel tekintette a helsingőri éjszakai jelenést a holtak közül visszajáró, igazmondó kísértetnek. Ráadásul e kísértetet ezek az emberek hallották is; a tanúvallomások legnyomósabb eleme, hogy többször is hallották szájából az Esküdjetek szót – sőt, egy bizonyos beszámoló állítja, hogy a kísértet nemcsak ezt az egy szót ismételgette, hanem egy egész mondatot is kimondott, miszerint A kardjára esküdjetek – mely körülmény még nehezebben összeegyeztethető az egyszerű auditív hallucináció teóriájával.


Tehát nem áll módomban elfogadni a feltételezést, hogy a szellem nem létezett. De kénytelen vagyok föltételezni, hogy eme pontig bűn sem létezett. Mégpedig a következő okból. Akik jelen voltak a Gonzago megöletése előadásán, egy emberként vallják, hogy Claudius szinte szenvtelenül ülte végig az elővezetendő darab némajáték formájában előadott főpróbáját. De hogyan lehetett ennyire nyugodt, ha az előadás saját testvérgyilkosságát tárta elébe? Amikor csakugyan félbehagyatta a darabot, bőséges okot szolgáltatott rá unokaöccsének – nemcsak ővele, hanem az ifjú udvarhölggyel, Opheliával szemben is – durván sértő magaviselete. Így Hamlet „egérfogójáról” aligha állíthatjuk, hogy fogott volna bármit is; s a Claudius elleni bűnvád összeomlik.


Csakhogy több személy kijelenti: látta és hallotta az öreg Hamlet király szellemét; a jelenéstől Hamlet bőséges – és bosszúra biztató – tájékoztatást nyert nagybátyja bűnéről. Ezt hogyan magyarázzuk? Ha el akarunk érkezni az igazsághoz, a legszigorúbban föl kell tennünk magunknak a kérdést: a kinyilatkoztatás által elindított eseménysor végül is soron kinek vált hasznára?


Az öreg Hamlet király tehát meghalt, és Dánia trónjának utódlása megnyugtatóan megoldódott. A monarchia, mint tudják, szabad királyválasztáson alapult; s ez alkalommal az elhunyt király fiát, az ifjú Hamletet mellőzték az idősebb és tapasztaltabb Claudius kedvéért. Bár az ifjú Hamlet talán rosszkedvű volt emiatt, semmi okunk föltételezni, hogy tevőlegesen megtámadta volna a döntést. Úgy tűnik, ez idő tájt személyes jellegű gondok gyötörték, és elméjében anyjának második (vélekedése szerint kötelességszegő és szemérmetlenül elsietett) házassága foglalta el a fő helyet. Ez hajlamossá tette, hogy általánosságban ne sok jót gondoljon nagybátyjáról, Claudiusról. Ám az államügyek, mint mondtam, alapvetően megnyugtatóan rendeződtek. Mindenki úgy érezte, az ifjú Hamlet kellő idő múltán természetesen megörökli a trónt; Claudius pedig az udvar nyilvánossága előtt nevezte meg (mai szóval) várományos örökösét, kijelentvén: trónusához legközelb ő áll… mint első udvaronc, öccse s fia.


Meg kell jegyeznünk azonban, hogy Gertrud semmiképp nem öregedett ki a gyermekfoganó korból, s amennyiben fiút szül Claudiusnak, azonmód létrejött volna egy másik, éppoly erős trónutódlási igény. De ki másnak lehetett még megalapozott reménye? A szabad királyválasztás föltételei között nyilván a legnagyobb hatalmú s a politikában legtapasztaltabb udvari nemesnek – esetünkben Polonius lordkamarásnak. És amennyiben Poloniusnak, úgy másodfokon Polonius egyetlen fiának, Laertesnek – akit egy alkalommal, tudjuk, az ordító csőcselék csakugyan királyul követelt. Volt-e még más is? Valószínűnek tartom, hogy igen. Mint emlékezhetnek rá, amikor Polonius leányát, Opheliát (föltételezett öngyilkossága után) temetni vitték, a szertartásért felelős pap a halott leányt nyilvánvaló és különös ellenszenvvel kezelte. Vajon pusztán azért, mert az öngyilkosság akkoriban halálos bűnnek számított? Nem hiszem. Szükségképpen közrejátszott valami más is, hogy az a pap oly otrombán nekidühödjék. Több okból arra gyanakszom: nem sokkal korábban némi presszióval rávették, hogy sietősen lebonyolítson egy titkos házassági szertartást. Más szóval: ha Ophelia élve marad, szülhetett volna titkos férjének, Hamlet királyfinak fiúgyermeket, aki szintén erős utódlási igényt támaszthatott volna a dán trónra. Volt még, aki efféle igényt dédelgetett magában? Véssük emlékezetünkbe, hogy azokban a goromba régi időkben a fattyú-jogállás nem volt föltétlen akadálya sem az öröklésnek, sem az utódlásnak. Ha ezt elismerjük, rögtön látnunk kell, hogy Claudius két természetes fiának, Rosencrantznak és Guildensternnek is megvolt a maga nem sokkal gyatrább esélye. Valljuk meg, ékeskedtek apjuk minden fortélyával, karakterük voltaképpen remekül példázza az öröklés erejét. Nem hiszem, hogy a helsingőri udvarban bárki emberfia másnak nézte volna őket, mint amik.

IV.

Lássuk, mi a helyzet. Azok halnak erőszakos és többé-kevésbé titokzatos halált, és csakis azok, akik (1.) Dánia trónján ülnek (Claudius), vagy (2.) örökösei lehetnek e trónnak (Hamlet, Polonius, Laertes, Rosencrantz, Guildenstern) vagy (3.) trónörököst szülhetnek (Gertrud királyné, Ophelia). Így már csak egy kérdést kell föltennünk: ki kerülne a trónra, ha mindeme személyek likvidáltatnak? Egyszerű a válasz: az, aki csakugyan a trónra került, midőn amazok csakugyan likvidáltattak!


Én e szerencsét búsan ölelem.
E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:
Most alkalom hí föllépnem vele.


Kétségbe vonhatjuk-e, ha hideg fejjel fontolóra vettük az ügyet, hogy a norvég Fortinbras maga volt az építőmestere – ördögien ravasz építőmestere – az alkalomnak, amellyel föllépni oly váratlanul megjelent? Gondoljanak bele! Mihelyst szabad az út – mihelyst Claudius, Gertrud, Laertes, Hamlet holtan hever vagy haldoklik –, ott terem a fickó, aki hónapok óta rejtelmesen ólálkodott Helsingőr körül; ott terem, mondom, hadseregestül, rezesbandástul, ágyústul; és óriási lármát csap, és szónoklatot tart, miszerint ő az új király; az összes tetemet sundám-bundám kiviteti, míg az emberek elméje bódult – mint Horatio ártatlanul kikottyantja. Illetve oly igen ártatlanul-e, kérdezhetnénk. Netán Horatiót már jó előre megkenték, s így Fortinbras biztosra vehette, hogy jövendő lordkamarása semmi lényegbevágót nem mond a még nem tudó világnak? Azt hiszem, meg tudom mondani, mikortól lett részese Horatio a cselszövésnek. Mert ha mindezen új tudásunk fényében visszatekintünk a szellem dolgára, tüstént látnunk kell, hogy Horatio egész magaviselete fölöttébb gyanús. A szellem első dokumentált megjelenésekor azon kapjuk, hogy mellébeszél az őrt állóknak. De mi célból? Természetesen hogy meggyőzze őket: a föltételezett szellem csakugyan hasonlít a néhai Hamlet királyra!


Még harcmez is e volt királyomon,
Midőn a büszke norvégit legyőzte;
S bosszús vitában ily zord képe volt,
Midőn a szánas lengyelt a jegen
Megverte. Különös.


Hát, bizony különös. Mert rövid számvetés után úgy találjuk, Horatio azt állítja, hogy jelen volt egy olyan esetnél, amely nyilván pelenkás korában történt – hiszen az ifjú Hamlet, mint emlékezhetnek a Sírásó megbízható tanúvallomására, éppen aznap lett a világra, mikor a büszke norvég király vereséget szenvedett Hamlet király kezétől. Azt is tudjuk, hogy Horatio kicsivel később, mikor Hamletet igyekezett meggyőzni, hogy mennyire bizonyos a hasonlóság a föltételezett szellem és az elhunyt király között, kijelentette: Ismerém atyádat: A két kezem nem egyformább – mindezt alig pár perccel azután, hogy bevallotta: egyetlenegyszer látta Hamlet királyt élete során, méghozzá föltehetőleg kisded korában! Erre kár több szót vesztegetni. Kínosan nyilvánvaló, hogy mikor az öreg Hamlet király szellemének átabotában kiöltöztetett Fortinbras sétálgatni kezdett Helsingőr várfokán, Horatio már benne volt a cselszövésben. Nem csoda, hogy a könyve, mikor nagy soká közreadta, csak még tovább ködösítette a homályt!

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 1   »   A titokzatos helsingőri eset
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911