Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 1   //    «    5    » 
Szentgyörgyi Zsolt
A néma hajtó
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A gyermek- és ifjúkorom letűnt világát benépesítő szereplők közül valóságos világítótoronyként magasodik elő bácsikám, Pavel Antonovics legendás alakja. Korán (már 4 éves koromban) árvaságra jutottam, és drága szüleim váratlan halála után az ő kovinjelói birtokán találtam otthonra, ezen a külvilágtól meglehetősen elzárt, békés szigeten, ahol semmi sem zavarta a mindennapok meghitt idilljét.


Bácsikám ugyanis nemigen kedvelte a városi élet tolakodó zűrzavarát, így provinciánk azon félreeső szegletében ütötte fel székhelyét, és ideje javát a legfőbb büszkesége tárgyát képező mintagazdaság irányításának szentelte. Persze ez egyáltalán nem jelenti, hogy afféle valóságtól elrugaszkodott álmodozó vagy megrögzött remete volt, hiszen jelentős vagyonnal rendelkező, befolyásos személyként gondosan ápolgatta kiterjedt kapcsolatait, és szerényen a háttérbe húzódva ügyesen a kezében tartotta a fontos események szálait. Számtalan bizalmasa, magas posztot betöltő, hűséges barátja révén mindig elsőként értesült a legfontosabb fejleményekről, és közvetett módon tevékenyen részt vett ezek irányításában. Szervezőképességéről valóságos csodákat meséltek, és akkurátus, megfontolt emberként az esetlegesen felmerülő problémák egyetlen szóba jöhető aspektusa sem kerülte el figyelmét, így csaknem minden vállalkozását siker koronázta.


A legkorszerűbb technikával felszerelt, óramű pontossággal működő kovinjelói mintagazdaságnak messze földön híre ment, és mihelyt a gyámsága alá kerültem, bácsikám hasonló alapossággal látott hozzá szellemi fejlődésem megszervezéséhez is. „Az edukáció haván könnyedén siklik az élet szánja” – mondogatta, és amellett, hogy az anyagiakkal cseppet sem fukarkodva a környék legrátermettebb nevelőit fogadta mellém, maga is aktív szerepet vállalt nyiladozó értelmem formálásában. Gyakran karon fogott, és miközben fel-alá sétálgattunk a kúriát övező kiterjedt parkban, hosszú előadásokat tartott Descartes (1596–1650), Locke (1632–1704), Hegel (1770–1831) tanairól, hazánk geográfiájáról vagy a természettudományok legújabb felfedezéseiről, telente pedig, amikor a zord időjárás foglyaiként a kandalló lángja mellett töltöttük estéink javát, a világirodalom legkitűnőbb alkotóinak műveit elemezgettük.


Valahányszor eszembe jutnak gyermekkorom boldog esztendői, mindig hálatelt szívvel gondolok drága bácsikámra, akinek jóvoltából minden szempontból alaposan felkészülve léphettem ki aztán a nagybetűs életbe, miután tanulmányaim megkoronázásaként végül diplomát szereztem S nagy hírű egyetemén. Most is tisztán látom magam előtt arcvonásait, fülemben csengenek jellegzetes szófordulatai, és természetesen sohasem felejtem meghatározó jellegű, első találkozásunkat, azt a régmúlt téli délutánt, amikor Pavel Antonovics egyszer csak belépett az irodámba.


Előrehaladott kora ellenére magas, robusztus ember volt, valóságos medve, egyszóval olyan valaki, akin mindenhol megakadnak a tekintetek, és mihelyt bemutatkozott, rögtön felrémlett bennem, hogy fél füllel már hallottam is róla egyet-mást. Azt beszélték, befolyásos, vagyonos személy, és kíváncsian vártam, hogy megtudjam, miben állhatok rendelkezésére, ám legnagyobb meglepetésemre rövid látogatása alatt mindvégig apró-cseprő, hétköznapi témákról csevegett, mintha régi ismerősök lennénk. Többek között megemlítette, hogy van egy kisebb birtoka a közeli Kovinjelóban, ahol alkalomadtán egyszer szívesen vendégül látna ebédre.


Az udvariasság kedvéért elfogadtam ugyan a meghívást, de eszem ágában sem volt eleget tenni ígéretemnek, hiszen az említett hely jókora távolságra fekszik városunktól, szerencsés esetben is legalább egy hétig tart az út. „Még hogy Kovinjelóba, ráadásul télvíz idején, amikor mindenféle farkashordák garázdálkodnak a fagyos pusztán!” – dohogtam, és mihelyt Pavel Antonovics távozott, nyomban el is felejtettem az egész ügyet.


Ha ugyanis az embernek saját irodája van, nap mint nap rengeteg olyan elintéznivaló akad, amit aligha bízhat másra, és bár sokan irigykedve figyelték sikereimet, az összkép jóval árnyaltabb volt, és gyakorta sötét gondok felhőzték kedélyemet. Felelősségteljes munkát végző, háromgyermekes családapaként egyszerre több vasat is tartottam a tűzben, és az általános tisztelet, megbecsülés ellenére néha mégis határozottan úgy tűnt, hogy lelki nyugalmam árán vásároltam meg ezt az elismerést, és nem éppen előnyös üzletet kötöttem. Ráadásul egy idő után még a társasági élet örömei is kínos kötelességgé váltak, halálosan untam a színházat, a hangversenyeket, a fogadásokat, a végeérhetetlen kártyapartikat, és éjszakánként gyakran álmatlanul forgolódtam az ágyban. Egyre nyilvánvalóbbnak tetszett, hogy sokszor elhibázott döntéseket hoztam, melyeknek talán örökre viselnem kell majd a következményeit, és mindössze remélni mertem, hogy lesz elég erőm szembenézni a fenyegető jövővel.


Sikerül-e majd valami szilárd fogódzót találnom vagy az eluralkodó kétségek végleg átveszik az irányítást? Meg tudok-e felelni az előttem álló, nehéz feladatoknak? Aznap este is (néhány héttel első találkozásunk után) éppen ilyen és ehhez hasonló, megválaszolatlan kérdéseken rágódtam, amikor Pjotr váratlanul jelentette, hogy Pavel Antonovics hajtója, egy bizonyos Nyikolaj sürgős levelet hozott gazdájától.


Persze rögtön sejtettem, honnan fúj a szél, és még a levél felbontása előtt szilárdan eltökéltem, hogy ha sejtelmem beigazolódik és valóban az ebédmeghívásról lesz szó, udvarias formában, mégis határozottan kitérek meggondolatlan ígéretem teljesítése alól. Számos olyan kifogástalan indok akad, amire ilyen esetekben minden további nélkül hivatkozni lehet, így egy pillanatra sem veszítettem el hidegvéremet, és szinte még át sem futottam Pavel Antonovics sorait, magamban nagy vonalakban már meg is fogalmaztam a választ. „Mélyen tisztelt Pavel Antonovics! Rendkívüli örömömre szolgált, megtisztelő invitációja, a körülmények balszerencsés összejátszása folytán, legnagyobb sajnálatomra, az Ön őszinte híve stb.”, és azon nyomban asztalhoz is ültem, hogy papírra vessem mindezeket, becses hitvesem azonban, mint afféle előrelátó, megfontolt asszony, miután röviden megtudakolta, miről van szó, arra kért, ne tegyek elhamarkodott lépéseket.
„Lehet, hogy ez az ebédmeghívás nem a legjobbkor jött, ám azt beszélik, Pavel Antonovics vagyonos, befolyásos ember, és ha valóban így áll a helyzet, igazán kár lenne elszalasztani ezt a nagyszerű alkalmat az ismeretség elmélyítésére, hiszen ezekben a nehéz, sokak szerint már-már válságos időkben bizony bármikor jól jöhet egy ilyen pártfogó, akinek messzire elérnek karjai, és kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik. Megeshet, hogy szakmai tanácsra van szüksége egy életbevágó fontosságú, bonyolult ügyben, vagy egyszerűen csak emberi szóra vágyik ott a lélekölő, vidéki magányban, és akár az egyik, akár a másik eset áll fenn, szívtelenség volna megtagadni kérését, mereven elzárkózni egy olyan kapcsolat elől, amely feltehetőleg mindkét fél javára szolgálna, és kedvezően befolyásolhatná egyes eljövendő események alakulását. Igazán nem olyan nagy dolog egy ebéd, és ha úgy vesszük, Kovinjeló nincs is olyan rettentő messze. Egy hét oda, egy hét vissza, és ha isten is úgy akarja, a hónap végére itthon leszel megint” – fejtegette, így végül kénytelen-kelletlen meghajoltam érvei súlya alatt.


Másnap tehát fájó szívvel búcsút vettem feleségemtől, gyermekeimtől (2 fiú, 1 lány) és még jóval pirkadat előtt útra keltem az értem küldött szánon. Hamarosan elmaradtak mögöttünk a város sötéten derengő házai, és fogvacogva, álmosan, rosszkedvűen gondoltam az előttem álló napokra, hetekre, miközben Nyikolaj szótlanul, egykedvűen hajtotta a lovakat a körülöttünk elterülő hósivatag Kovinjelónak nevezett távoli szeglete felé.


Mire kivilágosodott, már messze jártunk, és az ólomszínű, fagyos égbolt körös-körül sűrű szemfedőként takarta az egyhangú tájat. Komoran hallgattam a száncsengők csilingelését, és csakhamar úgy éreztem, mind szülővárosomtól, mind Kovinjelótól egyformán végtelen távolság választ el. A környező vidék csaknem teljesen lakatlannak tetszett, mindössze egy-egy délibábszerű, magányos vendégfogadó tűnt fel olykor a láthatár peremén, és a kéményből felszálló, lomha füstgomolyag nyomban beleolvadt a vastag felhőtakaróba, amely csupán karnyújtásnyi távolságra lebegett a háztető felett. Bár látszólag egy helyben álltunk, sebesen siklott a szán, és miközben teltek-múltak az órák, sorra végigjártuk a szürkület különböző stációit, hogy alkonyat tájékán végül meghúzódjunk egy-egy rozoga lebujban és másnap újult erővel folytassuk a kimerítő utazást.


Mióta elindultunk a városból, Nyikolaj egy árva szót sem ejtett ki a száján, így joggal feltételezhettem, hogy születése óta néma, sőt, bizonyos jelekből arra következtettem, hogy emellett valószínűleg süket is, akár az ágyú, ám mindez cseppet sem volt ellenemre. Egyrészt az efféle személyek indiszkrét fecsegése gyakran önmagában is elég, hogy jó néhány árnyalattal sötétebbnek lássuk a helyzetet a valóságosnál, másrészt a hosszú, kényszerű kontempláció eredményeként, kezdeti viszolygásom ellenére fokozatosan feltárult előttem és levett lábamról a hatalmas, hófödte síkság szépsége. Városi léptékhez és viszonyokhoz szokott tekintetünknek kétségkívül szüksége van egy hosszabb-rövidebb intervallumra, hogy hozzászokjon ezekhez az új perspektívákhoz, de végül mégis rádöbbenünk, mennyi harmóniát, mennyi finoman kidolgozott, megejtő részletet halmozott fel nagylelkűen a természet ezen a felületes szemlélő előtt ellenségesnek, ridegnek tűnő vidéken.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 1   »   A néma hajtó
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911