Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 1   //    «    11    » 
Farkas Attila Márton
„Holtak voltunk, mégis lélegeztünk“
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Istenkísértés

A demokrácia kiüresedése, háttérhatalmak háttéralkui, látszattársadalom, hamis ideológiák hazug dogmái, szakértelemnek eladott propaganda, cinikus néphülyítés, manipuláció, kísérletezgetés a társadalommal, a pénz diktátuma, az elitek végtelen mohósága, a finánctőke uralma, rablógazdaság, a természeti környezet pusztítása, kiszipolyozás, újrabszolgaság, elembertelenedés, világkrízis és lokális válságok mesterséges generálása, nemzetek leigázása, közösségek szétrombolása, világállami hagymázak, az ember és a társadalom elgépiesedése, az autonóm gondolkodás megszüntetése, eltömegesedés, gyökértelenség, értékvesztés, elidegenedés, mentális sivárság, a kultúra hanyatlása, újbarbárság, összeomlás - nagyjából ezekkel a címszavakkal lehetne összegezni Ács József esszékötetének explicit tartalmát, melynek műfajára talán a politikafilozófiai horror a legjobb megnevezés. Míg a nagyvilágban számos ilyen munka lát napvilágot igen magas színvonalon, nálunk egy-két kivételtől eltekintve főként idült összeesküvés-elméletesdiben és középkor-nosztalgiában szenvedő ún. „jobboldali” szerzők irományai képviselik ezt az amúgy többre hivatott műfajt. (Ami egyébként a gyarmati lét szimptómája.) A megértés luxusa a kivételek közé sorolható, részint a ragyogó stílus, a kesernyés humor (az ilyen könyvek általában komolykodnak), de még inkább az implicit tartalom miatt, s így a kötet túlnő az említett műfajon és bölcseleti-teológiai művé finomodik. A továbbiakban ez utóbbival foglalkoznék, már csak azért is, mivel a felsorolásban vázolt explicit tartalomról a szerzőnél sem többet, sem jobbat nem tudnék mondani.


Az implicit tartalmat az önreflexió adja, ami hol különféle kételyek és e kételyek fölötti további kételyek formájában, hol a feltáró és értelmező tevékenységre, írástudói kompetenciára történő (általában burkolt) rákérdezésekben nyilvánul meg. Szemben a politikafilozófiai horror fővonulatával, a praktikus megoldási javaslatoktól (talán az alternatív pénzügyi szisztémára utalás kivételével) éppúgy megkímél, mint az átfogó és kielégítő magyarázatoktól. Se megoldás, se feloldás – ám épp ez adja hitelét. Az egyetlen épkézláb ötlet, ami a legvégén merül fel, hogy faggassuk ki a megkísértett Jézust. Amit jómagam úgy értelmeznék, hogy kísértsük meg mi is őt.


Kezdetben vala az ige


Kezdjük a könyv talán leglényegesebb megállapításával: „Ha a cikkek és jelentések, televíziós beszélgetések és kommentelők ártatlannak tetsző nyelve mélyére hatolunk, különös felfedezésre jutunk: ebben az értelmezési térben a történelem alanya már nem az ember, hanem a tőke. Számtalan példáját találhatjuk a tőke és a belőle származtatott absztrakció organikus, sőt, antropomorf ábrázolásának.


A tömegmédia tálalásában a tőzsde szárnyal, a pénz dolgozik, az indexek magukhoz térnek. Az ember ezzel szemben, ha egyáltalán megjelenik a képben, csakis dezantropomorfizáltan, mint humán erőforrás, emberi tőke, amivel bizonyos képletekben már egyszerűsíteni is lehet.” (115–116. o.) A példák sorát folytathatnánk: emberanyag biztosítása, munkaerő kölcsönzés, a gazdaság vagy az ország (valójában a tőke) érdeke, a piac aggódik, megnyugszik, eldönti stb.


Ugyanakkor a szerző maga is beleesik ebbe a csapdába, például amikor azt írja: „Az 1944-ben Bretton Woodsban elfogadott szabályozásoktól néhány évtized alatt megszabadult tőke a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot és más nemzetközi szervezeteket saját érdekeinek szolgálatába állította, hogy egyfajta vértelen háborút vívjon a nemzetállamok ellen. Szaktanácsadásnak álcázott trükkökkel, előre kész neoliberális forgatókönyvek szerint (…) foszthatja ki és ültetheti sorban adósságcsapdába a periféria és a félperiféria országait, így Magyarországot is, ha a lokális közösségek képtelenek hatékonyan védekezni maradék javaik és jövedelmük elszivattyúzása ellen – vagy mert gyanútlanok, vagy mert a pénztőke által támogatott elit birtokolja az országban a gazdasági-politikai hatalmat.” (71. o.) Vagyis a tőke megszabadul, a maga szolgálatába állít szervezeteket és eliteket, kifoszt, csapdába csal, és így tovább. A tőke a rendszerkritikában is személy marad: ember  vagy isteni lény, illetve démon.


Tanulságos, hogy Marx és Engels hogyan fogalmazták meg nagyjából ugyanezt több mint másfél évszázada: „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. (…) A burzsoázia az összes termelési szerszámok gyors tökéletesítése, a végtelenül megkönnyített közlekedés révén valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbakat is, belerántja a civilizációba. Áruinak alacsony ára az a nehéztüzérség, amellyel rommá lő minden kínai falat, amellyel kapitulációra bírja a barbárok legmakacsabb idegengyűlöletét is. Minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját. Rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzsoázia a saját képmására formált világot teremt magának.” A Kommunista Kiáltványban nem egy megfoghatatlan absztraktum, hanem egy körülhatárolható csoport: a burzsoázia teszi ugyanazt, amit nálunk a „tőke” vagy a „rendszer”. Azóta talán más a kapitalizmus? Olvasva a fenti sorokat, inkább kísérteties a hasonlóság azzal a folyamattal, amit szemérmes neutralitással „globalizációnak” neveztek el valakik.


Talán akkor esünk először (és leginkább) csapdába, amikor perszonifikáljuk a „tőke”, a „rendszer” és a többi absztrakt fogalmat, s ennek groteszk ellenpontozásaként absztraháljuk az embert. Varázsigék ezek, amelyek elkenik a felelősség kérdését és lebénítanak. Láthatatlan erőket, kiszámíthatatlan folyamatokat, arctalan mechanizmusokat ugyanis nem lehet megragadni, ergo: nem lehet mit tenni. Pedig a szerző jól tudja, a „fogalmakat aligha nélkülözhetjük, fogságukból megszabadulni mégis létérdek. Régen ezt úgy nevezték: a szellem örök szabadságharca.” (35. o.)


A megragadhatók


De ki a burzsoá? Egyfajta szenvedélybeteg, aki a profit iránti kielégíthetetlen vágyban szenved. Szerencsejátékos, aki akkor is tovább játszik, ha nyer, akkor is, ha veszít. Szenvedélye a mennyiség szenvedélye, mivel „mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja.”  Betegségének egyik velejárója a mentális proletarizálódás: mivel a játékszenvedély minden idejét és energiáját leköti, szabad ideje alig, életformája nemcsak mások, hanem önmaga kizsákmányolására is alapul, így életminősége hatalmas vagyona dacára is egyre romlik. Többségüknél patológiás tünetek észlelhetők. Robert D. Hare kanadai kriminálpszichológus az Enron és más amerikai óriáscégek összeomlásával kapcsolatos bűnügyeknél kimutatta, hogy a csúcsmenedzserek egy része pszichopata. Narcisztikus személy és kóros munkamegszállott, ami a bizonyítási kényszer egyik megnyilvánulási formája, a kisebbrendűségi érzés, az önértékelési problémák ismert kompenzációja. Kíméletlen, antiszociális, de megnyerő személyiség, aki képes odaadó híveket szerezni. Lelkiismeret nélküli karizma – summázta a jelenséget a szakember, aki arra figyelmeztetett, hogy a válságok idején ezek a figurák nagy hatású politikai szereplőkként is fölbukkanhatnak.


Ez az elit a maga képére alakítja – vagyis megfertőzi - a társadalmat, melynek aztán ugyanezek lesznek a jellemzői: kielégíthetetlenség, az önkontroll, a tudatosság, a tervezés, a holnapra gondolás hiánya, s nem utolsósorban az önpusztítási hajlam. Tulajdonképpen az történik, ami Poe novellájában, a Doktor Kátrány és Toll professzor módszerében: fellázadt elmebetegek igazgatják az elmegyógyintézetet és „kezelik” a korábbi személyzetet. (A különbség csak annyi, hogy ennek a mi zárt osztályunknak korábban se valódi orvosok voltak a vezetői és ápolói, csupán másfajta elmebetegségekben szenvedők.)


Egyszóval, ha folyton absztrahálunk, hajlamosak leszünk megfeledkezni róluk, s helyettük absztrakt fogalmakra, esetleg intézményekre neheztelünk. A tehetetlenség tudattalan megfogalmazása ez. Ráadásul infantilis animizmus, mint amikor szidjuk a számítógépünket, vagy belerúgunk a székbe.

Az uroborosz

Ha viszont mindent konkretizálunk, és az embert állítjuk a középpontba, onnan már csak egy lépés az összeesküvés-elméletekig. Itt kizárólag emberek okoznak mindent, és ők felelősek mindenért. Ezek az elmekonstrukciók azonban hasznavehetetlenek, mert a valóságot képtelenek a maga komplexitásában és személytelenségében látni és láttatni, és mindent leegyszerűsítenek. Az elvont és átfogó gondolkodásra képtelen elmék mítoszai. Ráadásul bűnbakokat kreálnak, ami nem csupán erkölcsileg aggályos, hanem azért is, mert egy adott embercsoport fókuszba helyezésével negligálják magának a rendszernek a kritikáját, s ezzel óhatatlanul erősítik a szisztémát, amit elvileg leleplezni és aláásni szeretnének.


Ezért aztán zsigerből tagadjuk az összeesküvés-elméleteket, ezzel viszont megint elkendőzzük a valóságot. Gyermeteg és veszélyes képzelgésnek titulálunk minden gondolatot, ami a rejtett hatalomgyakorlás, az elnyomás finomabb formáinak témáját érinti, noha még az iskolai történelemórákon is hallunk titkos megállapodásokról, háborúkat kirobbantó provokációkról, inváziós tervekről, válságok generálásáról, titkosszolgálatok és titkos társaságok ténykedéseiről és hasonlókról. Aztán lassacskán rádöbbenünk, hogy az összeesküvés-elmélet-vádaskodás általában a jelenlegi hatalom egyik kedvelt eszköze. Ezzel a belátással azonban újabb összeesküvés-elméletig jutunk.


Az összeesküvés-elmélet a rendszer megszemélyesítésének és az ember dezantropomorfizálásának visszája. Pszichológiai szempontból menekülés a tehetetlenségből az őrületbe. Pontosabban: az egyik kóros elmeállapotból (a depresszióból és a skizoidiából) egy másikba (a paranoiába). A paranoia mindenre kielégítő magyarázatot ad, mindent világossá és egyértelművé tesz. Nélküle a szembesülés a rendszerrel bénító hatású lehet. Homályos, irracionális, félelmetes, szakadékos világba taszít. A „megértés” élményének ez az ára. Valóban luxus.


Mert semmi vagy

Miért is olyan szörnyű ez a világ? A „kommunizmus” alatt szarabbul éltünk, csak ezt sokan elfelejtik. A múlt mindig megszépül, és amúgy is szeretünk mindig siránkozni. Vagy talán kizsigerelt és röghöz kötött jobbágynak jobb volt lenni? Egyáltalán: bármikor is jobb volt?


Milyen elnyűtt narratívákban, mennyi ócska közhelyben képes gondolkodni a rendszer kritikusa! Láthatatlan uralom, erkölcsök romlása, kultúra halála, általános hanyatlás stb., stb. Sőt, nemhogy ezek közhelyek, de már ennek metanarratívája is az, hogy ti. minden kornak megvolt a maga apokalipszise és aranykora, mely utóbbi mindig régen volt, a vaskor pedig mindig az adott jelen. Görögök, rómaiak, keresztények, hinduk – mind ezt vallották. És ebből éppúgy nem tanulunk, mint a forradalmak szüntelenül ismétlődő fiaskóiból.
Ugyanakkor pontosan tudjuk (már ha tudni akarjuk), hogy az ilyesféle válaszok mindig arra valók, hogy ideológiai támpillérei legyenek a jelenlegi zsarnokságnak és az ellene lázadni rest gyávaságnak, konformizmusnak, megalkuvásnak. Az aranykor vagy vaskor mitologéma visszája éppúgy érvényes: a jelen a maga hitelét a múlt vélt vagy valós hitványságából meríti, mert máshonnan nem tudja.


Hogy a jelenlegi pénzhatalom a fenti érveléssel legitimálja magát, végső soron érthető. Ismerjük ezeket a dumákat: a „történelmi tapasztalatok” azt „tanítják nekünk”, hogy az „utópiák” „veszélyesek”, a „demokrácia” (értsd: plutokrácia) „az egyedül járható út”, sabalaba. Jól van ez így, ez a dolga az udvari történésznek, társadalomtudósnak, közgazdásznak és újságírónak. Ám amikor magunkat érjük tetten, hogy ugyanezt az érvelést használjuk, annál nincs szomorúbb. Mert könnyen ezt teszi az emberrel a letargia, a nyomasztó tehetetlenség érzése, vagy az ebből fakadó lelkifurdalás és elfojtott szégyen. Magamentegetés. Mint amikor félrefordítjuk a fejünket és elsietünk, ha épp balhé van a közelben. Ilyenkor persze az ember szégyelli magát, ahogy jómagam is röviddel ezelőtt, mikor leírtam a fenti sorokat. (Még fiatal koromban ismertem egy nyugdíjas levéltári kezelőt, aki folyton azt mondogatta, hogy van fedél a feje fölött, minden hétvégén megvan a tortácskája, és hogy nem verik, neki ez az aranykor. Az intézmény legbeszaribb dolgozója volt, amúgy kedvelték. Együtt élt Léderernével, a hírhedt Kodelka-gyilkosság másodrendű vádlottjával, aki több mint húsz év után szabadult, akkor jöttek össze, az isten tudja, milyen körülmények között. Az öreg dicsekedett vele, hogy az egyetlen nő volt életében, aki leszopta.)

 

Ács József: A megértés luxusa

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 1   »   „Holtak voltunk, mégis lélegeztünk“
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911