Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 3   //    «    2    » 
Kapitány Máté
Ajándék
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Bemutatták a filmet, elkészültek a rólam mintázott akciófigurák, teleragasztgatták a plakátokkal az egész várost, az újságok meg olyanokat írogattak, hogy megszületett a magyar Bruce Willis. Felesleges szépíteni, a legnagyobb isten voltam a világon. Vettem egy új autót, vettem egy házat a hegy tetején, vettem egy borpincét, vettem szteroidokat is, hátha elhízom a féktelen zabálásban, és újra gyúrnom kell majd. Naphosszat hevertem a kanapémon, időnként végighallgattam az új pajtásaim seggnyalását és a régiek féltékeny bókjait, közben pedig arra gondoltam, hogy az igazán nagy embereknek úgysincsenek barátai, így néhány hét elteltével már kikapcsolva hagytam a mobilomat. Történt aztán, hogy az egyik ilyen kanapén fetrengős napon valaki becsengetett hozzám. Egy ideig fel sem keltem, úgy gondoltam, majdcsak megunja, s nem lehet annyira fontos a dolog, ha előtte nem írt nekem. De ez csak csengetett, szabályos időközönként, és olyan kimérten, röviden, mintha ezzel is idegesíteni akarna. A kurvaanyád, ordítottam ki neki, erre egy ideig nem csengetett, de aztán újra rákezdett a nyomorult. Nehézkesen feltápászkodtam, kis híján hasra vágódtam, mert ráléptem egy üres üvegre. Félrerúgtam az üveget, és a gatyámat gombolva az ajtóhoz ballagtam, de közben majd szétvetett az ideg. Tovább csengetett, pedig hallhatta, hogy már recseg a parketta, ahogy jövök. Vennem kell egy még nagyobb villát, kerítéssel, meg valami vérengző kutyát, hogy távol tartsa az ilyen suttyókat.

 

Leakasztottam a láncot, és kinyitottam az ajtót, hogy az arcába üvöltsek az idegennek. De amint megláttam, torkomba hátrált a harag. Magas, inas, finom, fehér bőrű, beretvált képű, szürke szemű, kopasz férfi állt a küszöbön, olyan öltönyben, amit még én sem engedhettem meg magamnak, és olyan cipőben, ami úgy fénylett, mintha húsz utcagyerek sikálta volna az élet teremtésétől kezdve. Lenyűgözve vettem szemügyre minden egyes porcikáját, majd némileg szégyenkezve pillantottam saját melegítőnadrágomra, elsárgult nyakú pólómra és fekete sportpapucsomra. Mélyen a szemembe nézett, és mosolygott, mikor végre tréfásan megszólalt, hogy üdvözlöm, kedves Willis úr, ajándékot hoztam Önnek. Abban a pillanatban a hangját is megirigyeltem. Mert miközben beszélt, én úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, aki hatalmas apja mellkasán fekve hallgatja annak békés dörmögését, és imádkozik, hogy az apa még levegőt se vegyen. Üdvözlöm, mondtam aztán én is, és próbáltam minél férfiasabban, minél mélyebb hangon szólni. Álltam fémes tekintetét is. Nagy hatással volt rám a filmje, folytatta az idegen, nagy-nagy hatással. Ezt akarom meghálálni ezzel a kis semmiséggel. Közelebb lépett, de a szemét nem vette le rólam. Kezében fényes papírba csomagolt ajándékot tartott. Nahát, hebegtem esetlenül, nem is tudom, mit mondjak. Mi ez? Szélesebbre húzódott a mosolya. Ajándék. Nem bomba, nem vírus, nem kell félnie.

 

Bosszantott a magabiztossága, bosszantott, hogy egy pillanat alatt elérte, felnézzek rá, bosszantott, hogy most nem éreztem magam akkora istennek, és legfőképpen bosszantott, hogy további kérdezősködés nélkül átvettem tőle azt az ajándékot. Felemelte a kezét, lassan, hogy ne rémüljek meg tőle, majd óvatosan a vállamra helyezte a forró tenyerét. Megtántorodtam, de bizonyára csak a piától. Remélem, tetszeni fog, suttogta, remélem, örömét leli benne. Ó, mondtam. Derűsen felkacagott, a szája belülről fekete volt, mint a szén, és fekete, mint egy számítógépes játék rosszul kidolgozott karakteréé. Levette rólam a tenyerét, viszkető érzést hagyott maga után. Bízom benne, hogy újabb és újabb sikereket ér el az életben, köszönt el az idegen, én mindenesetre kíváncsian várom a folytatást.

 

Valahogy nem akartam azt mondani neki, hogy köszönöm, így aztán inkább nem is mondtam semmit, csak álltam az ajtóban, a kezemben a csomaggal, úgy figyeltem bambán, hogyan sétál el megfizethetetlen öltönyében a kopasz idegen. Nem volt jó idő, szemerkélt az eső és hűvös szél fújt. Becsaptam hát az ajtót, visszacsoszogtam a kanapémhoz, és lerogytam rá. Álmosnak éreztem magam, embertelenül álmosnak, azt hiszem, erre mondják, hogy rám telepedett az ólmos álmosság. El is aludtam nyomban, mihelyst lehunytam duzzadt szememet, de a kezemből nem esett ki a csomag.


Mikor felébredtem és kidörzsöltem szememből az álmot, észrevettem, hogy a másik kezemben még mindig ott van az ajándék. Rádobtam a dohányzóasztalra, kinyújtóztam, majd hozzáláttam, hogy kibontsam a csomagot. Az elmúlt időszakban unalomig halmoztak el ajándékokkal, most mégis izgatottan téptem a papírt, közben bele-belesandítottam, hogy meggyőződjem róla, mit is rejt valójában. Nem akar nekem rosszat az a kopasz, biztattam magam, egy dúsgazdag rajongó, az ilyennek örülni kell, nem tartani tőle. Nem is bomba volt, nem is vírus, nem hazudott. Egy videójáték elegáns díszdoboza simult a tenyerembe, fekete, csillogóan új, és címoldalán bizony én feszítettem, lezserül a vállamra vetve egy túlméretezett puska csövét. A fegyver még füstölgött, a pofám meg tiszta korom, a mellkasomon a ruha szétvagdalva, véresen és izzadtan tapadt a bőrömhöz. Látszott rajtam, hogy pár perccel ezelőtt mészároltam le egy egész hadsereget. Lenyűgözve forgattam a dobozt, még meg is szagoltam, friss nyomdaszaga volt, egészen betöltötte az orrüregemet, szinte az ízét is éreztem. A doboz belsejében a játék lemeze, arra is rányomtatva a fotóm.

 

Éhes voltam, már fájt a hasam, de nem bírtam megállni, hogy azonnal kipróbáljam a játékot. Benyomtam a konzolba, kezembe kaptam az irányítót, és vártam, hogy betöltsön. Rövidesen felcsendült a film főcímdala, látványos jelenetek montázsai úsztak át a képernyőn, majd megjelent a menüsor, a háttérben félmeztelen alakmásom az égbe emelte fegyverét, és néma üvöltéssel átkozta a világot. Istenem, szuszogtam száraz ajakkal, a legboldogabb ember vagyok e földön. Kattintottam, miközben kedvem lett volna színpadiasan felrikoltani, hogy kezdődjön a játék.


Az első néhány percben kissé szokatlan volt magamat hátulról látni, és úgy irányítani, de ehhez hamar hozzászoktam, elképzelve, hogy engem is így látnak hátulról az emberek. A film történetéhez hűen a játék is úgy kezdődött, hogy lemészárolták a szeretteimet, rajtam pedig kis híján halálos sebet ejtettek, majd otthagytak egy elhagyatott és félig lerombolt gyár gazzal benőtt hangárában. Ennek értelmében eléggé nehézkesen mozgott a karakterem, jobbra-balra dülöngélt, mint aki rendesen benyomott, és meg-megtámaszkodott az útjába eső oszlopokon, targoncákon, rácsokon és kilincseken. Fegyvert és életerőt kellett szereznem, hát fegyvert és életerőt szereztem. Egy doboz alá voltak elrejtve. Máris könnyedebbé vált a mozgásom, máris pisztoly lógott az oldalamon. Eljött a bosszú ideje. Elhagytam a gyártelepet, elkötöttem egy fickó motorját, azzal keltem útra. Egyre több és több emberen tudtam kiélni féktelen haragomat. Hiába rimánkodtak, hiába bizonygatták, hogy ők azt se tudják, ki vagyok, én azért csak ütöttem és lőttem. Este volt már, mire az első pályát befejeztem, és addigra annyira megéheztem, hogy mikor letettem az irányítót, a földre zuhantam. Fáradtan, mint akit megvertek, kivonszoltam magam a konyhába, gyorsan magamba tömtem mindent, amit a hűtőben találtam, csak úgy hidegen, a melegítéssel nem vesződtem. Kibotorkáltam a fürdőszobába, és mikor belenéztem a tükörbe, elhatároztam, ma már nem játszom többet. Vár az ágy, kisfiam, dünnyögtem magamnak, és elindultam a hálószoba felé, de utam a konzol előtt vezetett el, ahol megtorpantam. Körülnéztem, mintha azt az énemet keresném, aki megtiltotta a további játékot, majd levetettem magam a kanapéra, és mint az iskolás, aki izgatott örömmel szegi meg a tanár utasítását, újra bekapcsoltam a gépet.


A második pályán egy végeláthatatlan pusztán bandukoltam, sehol egy ellenség, sehol egy barát, sehol egy fa, sehol egy épület. Próbáltam visszaemlékezni, hogy a filmben is volt-e ilyen jelenet, de mivel az agyam nem fogott, egy idő után már nem is foglalkoztam vele. Bizonyára most haladunk a minket eláruló mostohatestvér otthona felé, gondoltam. De a puszta csak nem fogyott, a horizonton nem emelkedtek gyárkémények, tévétornyok, és mindeközben olyan szúrósan fényes lett a képernyő a vakítóan fehér égtől, hogy az bizony komoly hőségre utalt. Izzadtan meneteltem, a tarkómra tapadt a haj, és rohamosan fogyott az életerőm. Aztán egyszer csak megálltam. Hiába nyomkodtam az irányítót, nem léptem tovább. Legyőzött volna a puszta? Vagy vírus támadta meg a játék programját, amitől lefagyott az egész? De nem, nem fagyott le, mert ekkor a földre telepedtem, és szépen lassan, mint aki rádöbben valamire, szembefordultam magammal. Nagyon jó volt a játék grafikája, talán túlzottan is jó, a hasonlóság megdöbbentett. És ekkor megszólalt, én pedig kiejtettem a kezemből az irányítót. Nem megyek tovább, mondta. Eszembe jutott a Nirvána című film, ahol a játék virtuális karaktere öntudatra ébred, de nem volt erőm nevetni. Jobb híján válaszoltam neki, hogy márpedig továbbmész, bazdmeg, különben ott döglesz meg a pusztában. De nem hallotta a hangomat. Csak ült a földön, dacosan, még a karját is keresztbe fonta a mellkasán. Még egy kísérletet tettem, hogy megszólítsam, kelj fel, mondtam neki, igyekezvén minél határozottabbnak, minél erősebbnek tűnni, nem vagy te hülyegyerek, hogy itt játszd az agyad, kelj fel, és folytasd az utat, hamarosan kerítünk neked életerőt is. Most sem reagált, tapodtat sem mozdult. Rápillantottam az órámra, hajnali négy múlt. Elöntött a düh. Meg akartam büntetni ezt az önérzeteskedő kis senkit, aki csak az időmet rabolta, azt akartam, hogy száradjon ki, hogy öntse el az árvíz, hogy elevenen falják fel a sáskák, de hiába vettem fel újra az irányítót, és hiába nyomkodtam rajta a gombokat, nem történt semmi. Sokáig várakoztam, sokáig meredtem a képernyőre, kis híján el is bóbiskoltam. Aztán végre feltápászkodott, gúnyosan rám kacsintott, majd hátat fordított nekem, és újra útnak indult. Úgy döntöttem, nem harcolok tovább. Ha így akarja, a segítségem nélkül, hát legyen így. Nélkülem úgysem húzza sokáig. Kényelmesen elhevertem a kanapén, párnát tettem a fejem alá, úgy figyeltem, hogyan boldogul egyedül. A kövér álom néha-néha belecsimpaszkodott a szemhéjamba, de én nem hagytam magam, pedig odakint már egész világos volt.


Kitartóan menetelt a pusztán, kitartóan és végül eredményesen, mert itt-ott már fű sarjadt, és kékké szelídült a jégfehér ég. És ment tovább, és ahogy néztem az izzadt hátát és a makacs lépteit, a harag szép lassan elpárolgott belőlem a kanapén. Büszke voltam rá, hogy ilyen kitartó, hogy keményfejűbb, mint én, és már nem akartam, hogy elpusztuljon. A pusztából aztán mező lett, a mezőből erdő. Amikor beért a magas fák közé, a játékban beesteledett, a rengeteg kiengedte karmait. A lakásomba ekkor meleg napfény kúszott be. Le kellene húznom a redőnyt, gondoltam hunyorogva, de nem mertem felállni, nem mertem szem elől téveszteni őt. Az erdőben már lassabban lépdelt, alighanem megrémült kicsit a sötéttől, a különös árnyaktól, a ki tudja miből előtörő hangoktól. A filmben nem volt erdő, puszta még csak-csak, de erdő nem, ebben egészen biztos voltam. Felültem a kanapén, a kialvatlanságtól hangosabbnak hallottam minden zajt, és éreztem, hogy hideg a belsőm.

 

Előhúzta fegyverét, úgy araszolgatott tovább, fától fáig osonva. Tedd azt el, mondtam neki, nem lesz rá szükséged. Megrándult kicsit a válla, de a fegyvert nem rakta el. Megzörrent egy bokor, összerezzent ő is, és belelőtt a sötétségbe. A dördülésre fekete madarak röppentek elő a fák lombjaiból, és veszett ricsajjal köröztek odafent. Rájuk emelte fegyverét, készen arra, hogy lelője őket, de ekkor egy ismerős, mély hang szólította meg. Nyugodj meg, Bruce, ne bántsd azokat a szegény flótásokat. Megperdült, de a kezében már nem volt ott a pisztoly, hiába kereste, én sem láttam. Az egyik fa mögül a kopasz férfi lépett elő, a kopasz férfi, aki ezt a játékot ajándékozta nekem. Ugyanolyan szikár volt, ugyanolyan jól öltözött, ugyanolyan hatalmas. Ő sem tudott ellenállni a hangjának, leeresztette karját, és görnyedtté dermedt az idegen előtt. Szörnyű szorongás ragadott el, éreztem, hogy valami nem stimmel. Ez a kopasz, világosodott meg a tudatom, valami rosszmájú programozó lehet, aki az egész játékot úgy tervezte meg, hogy engem felbosszantson.

 

Hagyd ott ezt a szarházit, kiáltottam izgatottan, ne hagyd, hogy beszéljen hozzád! De ő nem hallotta a hangomat, de hallotta a kopasz hangját, aki mintha kutyához közelítene, felé fordította tenyerét, úgy sétált hozzá. Bizony fenyegető ez a rengeteg, mondta, és sötét, mint az ördög szeme, de én szívesen kivezetlek innen, végtére is ezért vagyok itt. Menekülj, ordítottam, most már felállva a kanapéról, véletlenül se kövesd ezt az alakot, nem tudom, hová akar vinni, de biztos, hogy hazudik neked! Mintha megütötte volna fülét egy távoli zaj, lopva felém sandított, majd vissza a kopaszra. Kétségbeesetten kaptam fel a földről az irányítót, és vadul nyomkodtam a gombokat, remélve, hogy talán most újra működik. Nem működött. Ki maga, és hogy kerül ide, kérdezte ő, én pedig visszazuhantam a kanapéra. Legalább bizalmatlan vele, gondoltam magamat nyugtatva, ez jó jel. A kopasz elmosolyodott, és sokáig nem válaszolt. Aztán – és ettől fagyos göbbé zsugorodott a gyomrom – csókot dobott felém, ráhelyezte tenyerét az ő vállára, mélyen a szemébe nézett, és súlyos hangján azt mondta, itt még a falnak is füle van, ahogy mondani szokás, de ha velem tartasz, elmondok mindent. Ócska trükk, suttogtam, és próbáltam röhögni is, úgysem dől be neki! Ő lehajtotta fejét, aztán felemelte, körbekémlelte az éjjeli erdőt, az egymásba kapaszkodó fákat, tekintete végül megállapodott a kopaszon. Induljunk, nyögte, nem tetszik ez a hely, és még meg kell találnom a mostohatestvéremet, aki elárult engem, aki miatt lemészárolták a szeretteimet. Bosszút kell állnom rajta. Úgy mondta ezt, olyan szánalmasan, mint a kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre, és most próbál mindenben megfelelni a felnőttnek, mint a dolgozó, aki rátermettségét akarja bizonyítani szigorú főnökének, hogy igenis, ott a helye a cégnél, vagy mint az apa, aki cseperedő gyermeke előtt kíván villogni.

 

Ocsmány mosoly jelent meg a kopasz arcán, és kéjesen vigyorgott, ó, hát persze, a mostohatestvér, elvezetlek hozzá is, ne félj! Átkarolta a kimerült hős derekát, és együtt indultak tovább. Forgott velem a szoba, tehetetlenül bámultam a képernyőt, és csak néztem, ahogy a kopasz a sűrűn szőtt sötétbe vezette őt. Mikor elvesztek a szemem elől, és a monitor már nem mutatott mást, csak a finoman hajladozó fákat, a fáradtságtól gyengévé váltan szégyenszemre majdnem elsírtam magam. Kikapcsoltam a készüléket, elfeküdtem újra a kanapén, arcomat a párnába temettem, és azt mondogattam magamnak, hogy na, nehogy már itt kiakadj egy ilyen ostoba játékon, rossz vicc az egész, az alvás majd segít, meglásd. A párna átvette leheletem szagát, és egészen bemelegedett, olyan volt, mintha puha, emberi archoz nyomtam volna a sajátomat. A belsőm azonban hideg volt, hideg, mint az üresen kongó, elhagyott templom, és nem maradt bennem más, csak az újbóli éhség. Aludni kell, és majd enni, aludni és enni, és.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 3   »   Ajándék
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911