Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 3   //    «    8    » 
Kállay Géza
Forrásból ered a nagy folyó is“ – Shakespeare forrásainak tartománya
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Kenneth Muir Shakespeare színdarabjainak forrásai című könyvében a Macbeth keletkezéséről szóló fejezet így kezdődik: „Jó okkal feltételezhetjük, hogy Shakespeare azért választotta témájául Macbeth történetét, mert I. Jakab királyról úgy hírlett, Banquo leszármazottja. Shakespeare bizonyosan hallott arról is, a királyt mennyire érdekelte Matthew Gwinn maszkajátéka, amelyet 1605. augusztus 27-én mutattak be Oxfordban. Ebben a szórakoztató közjátékban három szibilla Banquo utódainak imperium sine fine-t jövendöl, azaz hogy birodalmuk örökké fennmarad.” Muir azt is valószínűnek tartja, Shakespeare a fenti időpontban fizikailag is Oxfordban tartózkodott. Szerinte az erre szolgáló egyik „bizonyíték”, hogy William Davenant keresztelője 1606. március 3-án volt, Davenant pedig nemcsak az angol restauráció (kb. 1660–1688) színház-csinálójaként szerzett később hírnevet, hanem azzal is kérkedett, hogy Shakespeare törvénytelen fia. Muir szemében érvként szolgál az „áthallás” is, amelyet a Macbeth és Samuel Daniel Arcadia Reformed [Megújított Árkádia], vagy The Queenes [sic!] Arcadia [A királynő Árkádiája] című színdarabja között vél felfedezni. Daniel – aki csónakosként kezdte a Temzén – korának jó nevű drámaírója és költője volt; nem kizárt, hogy Delia című szonettciklusa hatott Shakespeare-re: talán Daniel verseit olvasva adta Lear legkisebbik lányának a Cordelia nevet.


Nehezen látom be, hogyan bizonyítja a csecsemő Davenant 1606. március 3-i keresztelője, hogy Shakespeare az előző év késő augusztusában Oxfordba látogatott. Még ha ő is volt Davenant „biológiai” apja (egyik „forrása”), s ezért mindenképpen részt akart venni a ceremónián, a keresztelő időpontja – mely azt sugallja, hogy Davenant március 1-én született– inkább arra enged következtetni, hogy Shakespeare 1605 kora júniusában járt Oxfordban (amennyiben Davenant egyáltalán ott fogant meg, és a szokásos kilenc hónapos várandósági időben gondolkodunk). Természetesen fogalmam sincs, a kis William nem volt-e koraszülött, s ha az volt, hogyan maradt életben a Jakab-kori higiéniai viszonyok között, és így tovább. Még az is igaz, hogy Davenant keresztelési időpontjának puszta ténye logikai értelemben éppúgy nem bizonyítja, hogy Shakespeare nem volt Oxfordban, mint ahogy az ellenkezőjét sem.


Ami Daniel darabját illeti, kétségtelen: Jakab oxfordi látogatására készült – bár, mint később kiderült, a magát nagy tudósnak is képzelő király inkább az egyetemi könyvtárban tartózkodott, mintsem a színházban. Viszont Muir makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy „Shakespeare [a darabot] olvasta, vagy látta”. De még ha Shakespeare-nek be is „ugrott” néhány sor az Árkádiából a Macbeth írása közben, mi zárja ki, hogy – mint Muir maga is felveti – inkább olvasta (mondjuk Londonban), és nem látta-hallotta? Elképzelhető-e, hogy Shakespeare, akit – Oxfordban – mélyen megindítanak Daniel sorai, azonnal megfogadja, ezeket mindenképpen legközelebbi főhősének szájába adja? Muir azokra a sorokra gondol, amelyekben Macbeth az Orvost a megtébolyodott Lady Macbeth gyógyíthatósága felől faggatja: „Canst thou not […] with some sweet oblivious antidote // Cleanse the stuff’d bosom of that perilous stuff // Which weighs upon the heart?” (4, 3, 40–44); Szabó Lőrinc fordításában: „Nem tudod […] // a zsúfolt // Szívből valami édes feledés // Ellenmérgével elűzni a rosszat, // Amitől úgy szorong?” Szó szerint: „nem tudod […] valami édes feledtető ellenszerrel // megtisztítani a teletömött lelket attól a veszedelmes méregtől, // amely ránehezedik a szívre?” Daniel darabjában egy Daphne nevű szereplő ellátogat a kuruzsló Alconhoz, és azt kérdezi tőle: „O what // Can Physicke doe to cure that hideous wound // My lusts haue giuen my Conscience? Which I see // […] that it presents // Those onely formes of terror that affright // My broken sleepes, that layes vpon my heart // This heauy loade that weighes it downe with griefe”. Szó szerint: „Ó, mit // képes a természetbúvárlat tenni, hogy meggyógyítsa az undorító sebet, // Melyet kéjsóvárságom ütött a lelkiismeretemen (tudatomon)? Melyet látok [értsd: a sebet] // [és] a borzalom azon ritka formáit jeleníti meg, amelyek rémülettel töltik el töredezett alvásomat [álmaimat], [és] amelyek a szívemen fekszenek; // Ez a nehéz teher, mely [szívemet] búval húzza le”. Kétségtelen, hogy Daphne egy orvosfélével álmatlanságról beszél, s Macbeth – saját fájdalmát ecsetelve – az orvoslás illetékességi köréről kérdezősködik. De a figyelmesebb összehasonlítás könnyen kideríti, hogy a feltételezett – és ténylegesen szövegszerű – „áthallás” csupán néhány szó: „heart” [szív] és „weigh down” [ránehezedve lehúz] s ezek sem szokatlanságukkal, sem különösebb eredetiségükkel nem tűnnek ki a szövegkörnyezetből.

Még a Matthew Gwinn maszkajátékában ünnepelt „szibillák” sem bizonyítanak mást, mint hogy Gwinn-nek – ahogyan ezt A. R. Braunmuller megállapítja – „szintén rendelkezésére álltak Raphael Holinshed Krónikái”: bár ott Macbeth hírhedt vészbanyái nem jelennek meg, világosan benne van a széles körben használt és ünnepelt, igen alapos történelmi munkában, hogy Jakab király Banquo leszármazottja. Muir „forráskutatásának” egyik további – már-már megejtő – pillanata, amikor megjegyzi: „mielőtt a király a kijelölt időben távozott volna [Oxfordból], késő éjszakába nyúlóan imádkozott (ez sugallhatta Shakespeare-nek, hogy hangsúlyozza, Duncan mennyire szent ember)”. Mintha Shakespeare közvetlen közelből figyelte volna Jakab éjszakai tevékenységeit Oxfordban… Az ilyenfajta spekulációk nem újak; például Mark H. Lindell, a Macbeth egy 1903-ból származó kiadásában – azt bizonygatja, hogy Shakespeare George Buchanan Rerum Scoticarum historicáját (1585) is használta, és megállapítja: „Shakespeare, amikor Macbeth lelkének kínjait írja le, olyan szókincset használ, amely nagyon emlékeztet Buchanan latinjára; az ember szinte látja, hogyan olvassa Shakespeare a könyvet”.


Azt hiszem, a fenti példák néhány igazán jellegzetes viszonyulási módot mutatnak be, ha Shakespeare forrásai állnak a figyelem középpontjában. Amikor valaki – mint most én – arra vállalkozik, hogy – legjobb tudása szerint – Wittgensteintől ellesett módszerekkel értse meg, mit jelent, hogy valami egy másik mű „forrása”, rögtön több dologgal is számot kell vetnie. Eleve ellentmondana Wittgenstein szellemének, ha a forrásokról „általában”, valami „általános fogalmi definíció” kedvéért volna szó, és ha egy „minden forrásfajtában ott lappangó, s azokat szilárdan összefűző eszencia” megtalálása volna a cél. „Shakespeare forrásai” nehezen rögzíthető, szinte parttalan terület, ennek emeltem ki egy kicsiny darabját: a Macbeth néhány forrását. Amikor azt mondom, mindez „Wittgenstein szellemében” történik, a Filozófiai vizsgálódások Wittgensteinjére gondolok, és nem a Tractatuséra (bár sohasem gondoltam, hogy a szakirodalomban oly sokszor szembeállított „két” – „korai” és „késői” – Wittgenstein konfliktusban van egymással). Kezünkre játszik, hogy a Vizsgálódásokban igen kevés „elmélet” található; helyette gondolat- és képzeletkísérletek, illetve -gyakorlatok hemzsegnek, amelyek irtóznak a „definícióktól”, „kimerítő áttekintésektől”, és következetesen kerülik, hogy „leglényegeket” desztilláljanak ki szemünk elé idézett, első látásra „egyszerűnek” tűnő, „prózaian” hétköznapi helyzetekből. Wittgenstein filozófiai módszerét a legtömörebben talán akkor fogalmazta meg, amikor a Vizsgálódások II. részében azt mondja: „Engedd, hogy a szavak jelentésére a használatuk tanítson! (Hasonlóképpen lehet a matematikában mondani gyakran: hagyd, hogy a bizonyítás tanítson arra, amit bizonyított)”: arra összpontosítsd a figyelmed, egy-egy szót milyen helyzetekben hogyan használsz: ez tanít meg a szó jelentésére, és mintegy „add meg magad” ennek a használatnak, mert a használati szabály egyszer csak úgy áll előtted, mint egy matematikai bizonyítás; belátod, megvilágosodik előtted, hogy így és így van; úgy hat rád, mint egy „felmutatás”, s utána minden a „helyére kerül”, áttekinthetővé válik. A 90. paragrafus pedig így írja le ezt a módszert: „Olybá tűnik a számunkra, mintha keresztül kellene látnunk a jelenségeken [die Erscheinungen durchschauen]”: a német eredeti azt sugallja, azt érezzük, úgy kellene átlátnunk jelenségeken, hogy közben rögzítjük, ami csupán felvillan egy pillanatra, aminek a „sugara” egy pillanatra „ránk mosolyog”, ami csupán ilyennek és ilyennek tűnik, majd sötétségbe hullik. „Vizsgálódásunk azonban – folytatja Wittgenstein – nem jelenségekre irányul, hanem, mint mondani lehetne, a jelenségek ’lehetőségeire’. Ez azt jelenti, hogy ráeszmélünk [wir besinnen uns, szó szerint: ’megértelmesítjük, megjelentésesíttetjük magunkat arra’], milyen fajta kijelentéseket [die Art der Aussagen] teszünk a jelenségekről” (az Art der Aussagen úgy is fordítható: az önkifejezés módja, módszere).


Azt vizsgálom tehát, milyen módon használjuk, milyen jelentésekkel telítjük, milyen körülmények között mondjuk ki: „Shakespeare forrásai”? A használat vajon milyen, a forrásokhoz fűződő magatartást (vágyat, értékrendet) tükröz? A vizsgálódás célja semmiképpen sem az, hogy egy „mit”, egy „dolgot” találjunk; egy „végső és oszthatatlan” jelentést sem keresek. Azt tanulmányozom – pontosabban: arra szeretném emlékeztetni magunkat –, milyen feltételek, körülmények között, milyen kontextusokban mondjuk: „igen, még mindig Shakespeare forrásairól beszélünk”, s mikor érezzük, hogy már elhagytuk ezt a területet. Hamlettel szólva annak a „tartománynak” a határait keresem, amelyet úgy hívunk „Shakespeare forrásai”, de ahonnan – remélhetőleg – megtér az utazó.


A Muir-típusú eljárásának talán legjellemzőbb vonása a vágy, hogy növelje a Macbeth forrásainak számát. Holinshed nem elég, Shakespeare bizonyosan ismerte még Danielt, Gwinnt, Buchanant és másokat. A kétnyelvű angol–japán honlap „Bard of Avon: Shakespeare in Stratford-upon-Avon” [az avoni bárd: Shakespeare Stratford-upon-Avonban] igen alapos listája – amely Geoffrey Bullogh máig nélkülözhetetlen, 8 kötetes, a pozitivista történeti dokumentáció példaképének tekinthető műve alapján készült – 38 színdarab számára 83 forrást említ. Ez azonban inkább egy irodalomprofesszor, mintsem egy költő-drámaíró arcképe, aki a drámák mellett még elbeszélő költeményeket és verseket is írt, társulatának részvényese és színésze volt; sőt – mai fogalmak szerint „dramaturgként” – ő olvasta és javította a más szerzőktől érkező műveket. Hiszen a színtársulat egy darabot egymás után legfeljebb csak kétszer-háromszor játszhatott egy évadban: újabb és újabb darabokra, illetve aktualizáló felújításokra volt szükség. Emellett Shakespeare folyamatosan vásárolt birtokokat Stratford környékén; tudjuk, hogy (uzsorakamatra) pénzkölcsönzéssel is foglalkozott – vajon mikor volt ideje ennyi forrást átbúvárolni? Kenneth Muir professzor és társai mintha magukból indulnának ki: amikor a Shakespeare-ről író 18. századi és 19. század eleji esszéistákat (Dr. Samuel Johnson, Samuel Taylor Coleridge, Charles Lamb, William Hazlitt, és mások) a 19. század közepén-végén egyetemi tanárok váltották fel, és Shakespeare is hatalmas olvasottsággal rendelkező irodalomtudós lett, háttérolvasmányai érdekes „osztódásnak” indultak: Shakespeare-t műveltsége miatt is csodálni szerették volna, s azt kívánták bizonyítani, hogy még a források forrásait is ismerte. A 20. századi Shakespeare-professzorok, filológusból inkább történészeknek képezve magukat – különösen az 1980-as évek „új historikus” fordulata után – szintén a shakespeare-i források számát növelték, de úgy, hogy egyre több „eredeti” művet tettek a meglévő listához. Az új historikusok egyik legfőbb törekvése annak bemutatása volt, hogy Shakespeare nem „magányosan lángoló fáklya”, nem „kősziklaként korszakok fölött álló zseni” a 16–17. század fordulóján (ahogy szerintük még Coleridge generációja gondolta), hanem korának egyik gyermeke, akit éppúgy meghatároztak a társadalmi, történelmi és kulturális körülmények, vallási ideológiák, hiedelmek, hatalmi hierarchiák és struktúrák, mint bárki mást. A források nem annyira a kölcsönzés „közvetlen eszközeiként” jelentek meg, bár Shakespeare korában egy másik műből szó szerint (akár fordításban) átvenni nem számított plágiumnak. Az ilyen átvétel inkább azt jelentette: a forrás olyan jó minőségű, hogy vendégszövegként minden változtatás nélkül az illető saját szövegébe emelhető; legfeljebb egy-egy csavarral kell megtoldani, és mehet, s a szerző személye is mellékes: a lényeg a jó szöveg. Az új historikusok épp abból indultak ki, hogy a „szerző” mai fogalma a 18. század folyamán, de leginkább a coleridge-i romantika idején alakult ki: kreatív ember, lehetőleg „zseni”, aki – egymaga – nem „összeállítja”, innen-onnan „összemásolja” művét, hanem szinte minden előzmény nélkül megalkotja olyannak, amilyen még sohasem volt; a műnek eredetinek és egyéninek kell lennie; nem „kollektív” alkotás. Az új historizmus Shakespeare-re vetített képe ezért mutat a „kollektíva” költői-szellemi forrásaiból bőségesen merítő alkotót, aki nemcsak összefüggő vendégszövegeket emel át, hanem sok drámáját másokkal kollaborálva írja meg, és drámáiban, verseiben temérdek olyan hatás, utalás, allúzió és „ihlető forrás” mutatható ki, amelynek valószínűleg nem is volt tudatában. Ezért lett kulcs-szó az „intertextualitás”: mindegy volt, Shakespeare nekiveselkedett-e pl. Holinshed Krónikáinak, és elolvasta-e (talán hangosan – akkor sokan még hangosan olvastak) elejétől végéig. A fontos a rokonság, a „családi hasonlóság”  lett a „nyers történelmi valóságban” (krónikákban, levelekben, emlékkönyvekben, filozófiai értekezésekben, orvosi könyvekben stb.) felbukkanó fogalmak, „életérzések”, megfogalmazások, események, személyiségek és bizonyos shakespeare-i színpadi helyzetek, elhangzó szövegek, karakterek között. A még mindig velünk élő új historizmus igyekszik a korszak történetét éppúgy újraírni, mint Shakespeare szövegeinek történetét: „korai újangol” időszakról, és nem „reneszánszról” beszél, mert nem szereti az „újjászületés” szerinte szintén 19. századi gondolatát, s inkább folytonosságot hirdet a középkorral. Az érdekli, mi kerülhetett a kor „szelleméből” a „levegőben úszó” „eszméiből”, értékrendjéből Shakespeare – persze kétségtelenül kivételesen kreatív – képzelet- és gondolatvilágába (valóban színészi emlékezőtehetséggel rendelkezhetett, mely bizonyára saját és mások darabjainak több ezer sorát őrizte).

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 3   »   Forrásból ered a nagy folyó is“ – Shakespeare forrásainak tartománya
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911