Cirokseprűre pattant az álom,
a redőnyt vihogó szél verte:
az idő
(ez itt a halálom?)
mintha megállt volna egy percre.

Ma éjjel
megszaladt a szívem.
Éreztem,
nem üt a kezemre,
csak riadt bohócarcot kiken,
hát maradtam:
próba, szerencse….

Olcsó puzzle,
színhibás szóhalmaz,
vajon meddig tolhatom félre –
tálon hámozatlan alma, az
elmúlás még nem esik kézre.

Ecc-pecc,
beletörhet a bicskám,
málé gyereket,
tarkón legyint:
nem látom a helyzetet tisztán,
veselkedjek neki tán megint?

Van szemem,
van fülem,
de nincs szám.
A mondat (utolsó?) itt kereng,
ha volna kinek,
még megírnám:
a Hold helye mély kút idebent.