Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 4   //    «    10    » 
PRÓBÁLJAM ÚJRA?
Levendel Júlia
Kézről kézre
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Orvosi köpenye zsebébe készítette a halálos adag morfiumot, s míg a műtő előtt járt le-föl, a lépései ritmusára számolta ki, hol végez magával: az otthoni hálóban vagy a nappaliban, itt, a kórházat környező erdőben, esetleg a saját orvosi szobájában. A helyszín nem sokat számít. Az öngyilkosságnak nincs ízléses fajtája, valakinek meg kell találni és elszállíttatni a tetemet – de hogy ki, mikor, honnan és miképpen, arról szigorúan tilos képzelődni. Elhatározta, hogy Betti nélkül nem él, és innentől a legegyszerűbb feladatmegoldásra szorítkozik: gyorsan és pátoszmentesen kivitelezi saját halálát. Megteheti. Nincs gyereke, senkiről sem kell gondoskodnia. Amint kijön a műtőből a sebészprofesszor – és nyilván nem az egyik asszisztens lesz a hírhozó, nem is hívják be őt felesége holttestéhez, hanem kijön a főnök, kedves kolléga, résztvevőn megöleli vagy csak a kezét szorongatja és asztmásan szuszog, a feszültségtől és fáradtságtól még görcsösebben és hangosabban lélegzik, kimondja vagy fejét ingatva ki sem mondja, hogy meghalt, talán mentegetőzik, „meg kellett próbálni“ –, kijön, tudatja vele, hogy minden erőfeszítés ellenére... aztán már megnézheti a még ki se hűlt testet, a halott arcát látja, a mellkasi műtét nyomait lepedő takarja, nem ér a vászonhoz, nem csókolja meg az asszony homlokát vagy a kezét. Bólint a professzornak, és elhagyja a kórházat... Faarccal, némán indul a lépcső felé, nem játszik színházat, nem köszöni meg a munkájukat, hogy a lehetetlent is... A fiatal, fekete hajú, szürke szemű műtősnő a markába gyűrt maszkkal törölgeti könnyes arcát, a többiek dermedten állnak.
Mégiscsak képzelgett.


Egyszer-egyszer megtántorodott, mintha szédülne vagy lökést védene ki a levegőbe kapkodó egyensúlyozással; az arcán – jobb felől, a halántékától a szájszögletig – rángás futott végig, egyébként lassítás nélkül lépdelt a folyosói előtérben. Senki emberfia nem láthat a gondolataiba, csúfondárosan nem piríthat rá, hogy gyerek módra képzelődik: múlatja az időt és mulattatja magát. Betegek és ápolónők, látogatók és szerelők jöttek-mentek, részvéttelenül, vagy csak másik pályán mozogva, mindenesetre bemutatták: így járkálnak majd itt Betti és az ő halálát követően is. Az újságárus szótlanul fordította feléje a legkelendőbb lapokat, pár pillanatig várt, ahogy később a koldusok a piros lámpánál: mind ugyanazzal a tompasággal ácsorog, négy-öt másodperc, míg megbizonyosodik a teljes közönyről, akkor tovább araszol a következő kocsihoz, és megint négy-öt másodperc...
A takarítónő kikerülte, aznap már nem is mossa fel a műtő előtti zöld-fehér, mozaikmintás követ, s amíg vizet löttyintett a terebélyes filodendron cserepébe és letörölgette az üveges lengőajtó egyik és másik oldalát, szeme sarkából figyelte a szorongva lépkedőt. Látta már többször – érthetetlen, hogy egy orvos miért várakozik a folyosón.


A professzor a megbeszéléskor ajánlotta, hogy végignézze a műtétet – talán több is volt az, mint ajánlat: magától értetődőnek tartotta jelenlétét –, ő nem utasította vissza, valahogy meghallatlanul hagyta a javaslatot vagy inkább feltételezést. A stáb aztán tudta, hogy ő odakint van és hírt vár.


Az operáció előtti éjszakán felesége mellett ült az egyágyas kórteremben. Nem kért engedélyt, hogy bent maradjon; ott volt. Az este vizitelő ügyeletes megkérdezte, kapott-e vacsorát, szüksége van-e valamire, és barátságosan kezet fogtak. A fiatal kolléga együttérzően úgy nézte, mint halálra ítéltet a gyóntató pap. Betti közönyösen figyelte a jelenetüket, az sem érdekelte, hogy orvos férje miatt mégiscsak jelentékenyek a kiváltságai. Hanyatt feküdt egész éjszaka, órákig mozdulatlanul, ő viszont nyugtalanul izgett-mozgott, pedig próbált elernyedni. Kibújt a cipőjéből, fehér zoknis lábát az ágy fémvázára tette, de az alacsony, szűköcske fotel háttámlája a válláig sem ért, és nem lehetett belesüllyedni. Már nem beszélgettek. Betti nem végrendelkezett, ő meg nem erőlködött, hogy bizonygassa a műtét veszélytelenségét. Az asszony homlokán mintha megvastagodott és elsötétült volna az évekkel korábban megjelent ránc, a szeme alja fekete és az orra hegyesebb – mint a haldoklóké. Csak gyenge, zöldes fényben látta.


A morfium akkor már a fogasra akasztott fehér köpeny zsebében lapult; még otthon előkészített mindent. A rövidke fecskendővel és tűvel együtt öblös szemüvegtokba dugta, így senkinek nem lehet gyanús a furcsán dudorodó zseb, jóindulatúan nem fogják elkobozni a halálos adagot.


Két nappal később az ampullákat visszacsempészte oda, ahonnan elvette: a saját kórházi osztálya készletébe, a fecskendőt a többi használt közé ejtette, a tokot azonban – körültekintően megsemmisítve így a nyomokat – kukába dobta. Vallomásos meséjét aztán, hogy egy napig sem élt volna Betti nélkül, az asszony ridegen fogadta; ne romantizálj!, dörmögte a betegség óta harákolóssá mélyült hangon – a hangja változott legelőbb és legfeltűnőbben: dallamtalan és nemtelen lett; felnőtt ember vagy, és józan, felnőtt ember nem tesz önként semmi visszafordíthatatlant.


De hiszen minden visszafordíthatatlan!


Közel két évtized múltán hallani is vélte Betti fojtott-rekedt hangját, és látta magában mély homlokráncát, amitől olyan szigorú lett az arca. Végül is az asszony maga tanácsolta, hogy ha magára marad, mielőbb kezdjen új életet; olyan nincs, hárította ő gyöngéden, de Betti nem is vitatkozott, csak rendelkezett róla: próbálja újra; igen, újra!, és mással. Meghalni sokkal könnyebb, mint újrakezdeni – így mondta, és ő hitetlenkedve ingatta a fejét: én? újra?


Másodéves egyetemista volt anyja halálakor. Orvos apja egyszer sem látogatta meg régen különvált feleségét, de sok pénzt adott, hogy otthon gondozzák a haldoklót – a reggeli és délutáni orvosi vizit mellett ápolónőt küldött, aki nyomban hozzájuk is költözött a nővérszállásról. A lány – Betti volt – napszaktól függetlenül egy-egy órára a nyitott hálószobaajtó elé tett matracra kuporodott, de minden zörejt meghallott, azonnal ugrott, és nemcsak a beteget gondozta, hanem az egész háztartást, s ami azzal együtt járt, őt is. Az első pillanattól otthonosan mozgott a lakásban, főzött, mosott, takarított, vasalt, és úgy rendezkedett a konyhaszekrényben, mintha sajátja volna. Anyáskodva megbízta őt a vásárlásokkal, kis cédulákra írt listát nyomott a kezébe, és mint egy tapasztalatlan gyereknek, elmagyarázta, mire figyeljen a boltban, ne hagyja magát becsapni fizetéskor és nézze meg az áruk szavatossági idejét.


Tucatnyi esztendővel később, de jóval az életüket felforgató szívműtét előtt, vacsoravendégeiknek mesélt anyja gyötrelmes haldoklásáról. A szenvedéseit, mondta az ovális asztal mellett ülőknek, mégiscsak enyhítette a tudat: van, aki majd gondoskodik őróla. Az utolsó napján még meg is áldotta kettőjüket, mert szegényben összezavarodott a világ, már nem tudta, mi a valóság és mi az, amit képzelt – talán a menyének vagy a lányának hitte Bettit. Míg beszélt, a vendégeit nézte, élvezte a figyelmüket, és jó színészként érezte, mikor tarthat hatásos szünetet a bűvölésükben. Ilyenkor a kezében tartott, félig töltött borospoharára bámult vagy merengve a semmibe, csak Betti tekintetét kerülte, mert érezte az asszony szúrósságát. Nem szólt, nem intette le. Régebben is csak akkor ripakodott rá – ne romantizálj! –, ha magukban voltak.


A legegyszerűbb kérdésekkel elkésett. Mindenki így van ezzel, legalábbis a jóhiszeműek. Sokáig, nagyon sokáig csak az éppen láthatóra figyelt, s míg Bettivel élt, eszébe se jutott például, hogyan ápolhatta anyját egy fiatal, pályakezdő nővér. Hogyan lehetett azt annak idején megszervezni? Fizetés nélküli szabadságot kapott? Vagy felvette a kórházi fizetését is? Valóságos munka nélkül? Mennyi pénzt adott az apja, és sok nővér közül miért éppen Bettit szemelte ki? Mi volt közöttük? Semmi. Miért nem beszéltek erről később se? Talán a szülei találkozás és szavak nélkül még akkor is értették egymást, és utoljára jónak látták eligazgatni az ő életét. Vagy minden véletlenül alakult? Létezik egyáltalán véletlen? Egész életében túl sokat képzelgett, de közben gyanította, hogy az élet-játékot rendező nélkül improvizálja minden résztvevő.


Nem emlékezett még arra sem, eljött-e apja a temetésre. Betti nem állt mellette, az biztos, ő egyedül ballagott az anyja koporsóját szállító autó után. A rokonok, ismerősök mind a háta mögött maradtak.


Apja nagyon magányos lehetett. Pár héttel a nyugdíjazása előtt szívrohamban halt meg egy értekezlet közben, a beosztottai szeme láttára – senkinek se kellett ápolni. Büszkén és mogorván soha senki segítségét nem kérte. A kitűnő diagnoszta lenézte kollégáit, a fiatalokkal és a nőkkel még fölényesebb volt, idősebb, tapasztalt orvos meg nem akadt mellette, aki saját pályakezdésére, egykori botlásaira és megalkuvásaira emlékeztette volna. Elégedett uralkodóként szó nélkül tudomásul vette, hogy fia a nyomdokaiba lép, orvosegyetemre készül – ő pedig mindig engedelmesen beváltotta a hozzá fűződő, még kimondatlan igényeket is. Hasonlított az apjára, valamivel nyúlánkabb és vékonyabb volt, de mintha éppen a különbségüket akarná eltüntetni, kamasz kora óta görbe háttal, előreejtett vállal járt.


Ha akkor a műtőasztalon meghal Betti, s erre nagyobb esély volt, mint az életben maradásra, ő csakugyan végez magával. Jól emlékezett arra a folyosói járkálásra, a kiszámolósdira, hogy hol adja be magának a morfiumot; elszántságára és a helyre is: az üveges lengőajtóra és a zöld-fehér, mozaikmintás kőre, a lift zúgására és hogy közömbösen vagy résztvevően nézték őt. Ha magában felidézi a jelenetet, önkéntelenül is elhúzza a száját: lesajnálja egykori énjét. Az ideáit, a mindennél többre tartott meggyőződését. Bettinek végül is igaza volt. Meghalni sokkal könnyebb, mint új életet kezdeni. Megpróbálni, hogy csak azért is...

 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Szára György mondta: 2012. április 24., 18:38
Végig olvastam.Az egésznek van sajnos egy borús kicsengése.Még ifjabb koromban, amikor vonaton utaztunk haza Csehszlovákián keresztű éjszaka az NDK-ból egy velem egykorú, akkor szintén ifjú zongoristával, akkor kaptam tőle egy azóta is mértékadó elvi útmutatást. Beszéltem a zongora tanulásomról és feltettem ha megvakulnék, akkor is tudnék nyújtani érdemi művészi teljesítményt . Ő viszont helytelenítette. Azt tanácsolta: ne tegyük fel ! Szomorú az élet, persze és azért szép a történet.
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 4   »   Kézről kézre
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911