Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 5   //    «    4    » 
Bene Zoltán
Mór kapcsolat
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A napokban a szekrényem mélyéről előbányászott dobozból, régi borítékban őrzött családi fotók közül bukkant fel egy különös ősünk, mesélte Pósa valamelyik reménytelenül esős éjjelen a telefonba, messzi földrészre szakadt kedves kuzinjának. Elmerengett kissé, majd hozzátette: már ha valóban az volt. A lényeg, hogy az egyik sárgásbarna fényképen dédanyánkat ismertem föl egy szigorú tekintetű, fura pasas oldalán. Az ipse egyenruhát visel, a jobb vállától a dereka bal oldaláig antantszíj vágja ketté a felsőtestét, azon egy bajonett csüng. Fehérnek tűnő köpeny simul a hátára, legalábbis világos színű, az időette fotográfián a színekre csak következtetni lehet. Arcán viszont biztosan fekete, sűrű, szépen nyírott szakáll burjánzik, a fejét fehér turbán takarja. Bal kezét csípőre teszi, a jobbja a combja mellett, de úgy látom, a kisujjával azért hozzáér a dédanyánkhoz. A dédanyánk amúgy kicsit ijedt arccal néz a lencsébe (éppen úgy, ahogy én szoktam), jobb keze a csipején, a háta kissé görnyedt, fehér blúz, sötét szoknya rajta. Amikor megfordítottam a képet, a hátulján megtaláltam a dátumot: 1919. július 14. A helyet is föltüntették, ahol a felvétel készült − nem meglepően, itt, Szegeden. A fotográfus nevét már nem tudtam kisilabizálni, annyira elmosódott, pedig szívesen kikutatnám, a város melyik részén repült el a kismadár. Pósa lehunyta a szemét, hallotta, ahogyan a telefon túlsó végén egyenletesen lélegzik valaki, s az ablakon monotonul dobol az eső. 1919. július 14-én délelőtt, folytatta, miután a Szegedet megszálló francia erők fölött díszszemlét tartott Charpy tábornok, a dédanyánkat fényképészhez vitte ez a fekete szakállú vitéz. A díszszemle során a városban állomásozó valamennyi francia csapattest felvonult. Különösen nagy sikert arattak a polgárok körében a marokkói lovasok, és igazi szenzációt jelentettek a tankok, tudniillik akkor látott először páncélozott harci járműveket Szeged népe. A marokkóiak nemzeti viseletüket jelképező vörös, széles övvel a derekukon, díszesen szerszámozott, apró, tetszetős arab paripákon, magas kápájú fanyergeken, rövid kengyellel lovagoltak. Ha megpróbálom magam elé idézni őket, óhatatlanul a némafilmek élményvilága tolakodik az agyamba: vetítőgép egyenletes kattogása a fülemben, a szemem előtt a kistestű lovak természetellenes gyorsasággal kapkodják a lábaikat, és a hátukon feszítő marokkói legények mozdulatai is gyorsabbak a kelleténél, a körülöttük hömpölygő tömeg meg olyan, mintha festve volna. Még nehezebb elképzelnem, ahogy délután Újszegeden hangversennyel, valamint népünnepéllyel folytatódott a program. Az Európán kívüli gyarmatokon született katonák gyarmattartóik nemzeti ünnepén saját néptáncaikkal szórakoztatták egy újdonsült európai gyarmat közönségét. Na, hallod! Micsoda eset! Végül este táncmulatsággal és tűzijátékkal zárult a Bastille bevételének százharmincadik évfordulója Szegeden. Azon a napon, nyilván a díszszemle után, de még az újszegedi muri előtt, a dédanyánk és a francia megszálló erők kötelékébe tartozó lovagja elmentek, hogy levetessék magukat. Komolyan szerethették egymást, ha egyszer az utókorra is gondoltak. Mi több, talán az örökkévalóság járt a fejükben! Pósa megigazította szája előtt a telefont, megvakarta a füle tövét, megállapította, hogy az eső nem lankad odakinn, és a vonal túlsó végén sem szűntek meg az élet jelei. Én azt hiszem, kuzinom, lelkem, folytatta, én úgy vélem, a dédanyánk kedvese észak-afrikai arabus lehetett. A köpenye alapján vélhetően lovas katona. Ha a családi legendákból jól tudom, a dédanyánk valamelyik palánkbéli boltban dolgozott akkortájt, az apja elesett Isonzónál, az anyja egy esztendeje betegen, öntudatlanul feküdt. Egyedül érezhette magát szegény dédink, zavaros időkben, kiszámíthatatlan világban, árván. Hát, istenem, megszerették egymást ezzel a szaracénnal, na, ja. Nem tudom, milyen nyelven érintkeztek, dédanyánk nem beszélt franciául, arabusul még úgy se, az ápolt szakállú turbános meg valószínűleg nem sokat konyított a magyarhoz − hacsak nem magyarab volt az istenadta, ami azért elég valószínűtlen, valljuk be. Na, ja. Azon tűnődöm, lelkem, vajon hajnalig forgatta-e a dédanyánkat az a mór férfiú az újszegedi mulatságban a franciák nemzeti ünnepén? A tánc szünetében egymáshoz simulva nézték-e a tűzijátékot, csodálták-e az égre rajzolt alakzatokat? Miután kihunyt az ártalmatlan rakéták tüze, választottak-e maguknak csillagot? Utána lementek-e a Tiszához, hogy a parti fövenyen áldozzanak a szerelem oltárán? Esetleg nem is a parti bozótosba húzódtak, hanem dédanyánk egyenesen hazavitte a bakáját a nagybeteg anyja mellé, ott szerencsétlenkedtek a kicsike lakásban, kitéve a szomszéd asszonyok rosszindulatának? Vagy mindez (nemes áldozás a parti fövenyen-bozótosban, avagy a polgári otthon félhomályában) csak később történt meg? S megtörtént-e egyáltalán? Pósa hangyányi szünetet tartott, belehallgatott az eső szimfóniájába. A franciák 1920. március elején vonultak ki a városból, mondta, dédanyánknak és a mórjának tehát háromnegyed esztendeje maradt a beteljesülésre, ha azon a napon, amikor a fotómasina elé álltak, netán elmulasztották volna. És ha elmulasztották örökre? Pósa elhallgatott, a zsebéből előkotort egy cigarettát és az öngyújtóját, rágyújtott, figyelte, ahogyan a dohány felizzik a sötétben. Én azonban azt hiszem, kuzinom-lelkem, édes vérem, én azt hiszem, nem maradt el, jelentette ki végül diadalmasan. Találtam ugyanis egy másik fotót. Azon egy fekete képű gyereket tart kezében a dédanyánk. Annak a hátára valaki 1922. októberi dátumot firkantott. A hivatalos családi albumba pedig, erre mindketten jól emlékszünk, beragasztottak egy 1924. januári keltezésű fényképet, amelyen a dédanyánk a dédapánk mellett áll, mindketten kiöltözve, mindketten fényes mosollyal az ábrázatukon. Ahogy az dukál egy esküvőn. Ez így rendben is lenne, nemde, szép lelkecském, ott, a messzi távolban, idegenben, hatalmas óceánokon túl? Rendben is lenne, nem vitás. A mór megtette kötelességét, a mór elment, a dédanyánk meg férjhez. No, de hová tűnt a gyermek? Diftéria vitte el? A spanyolnátha egyik utófellángolásának esett áldozatul? Érte jött az apja és magával vitte Algériába, Marokkóba? Vagy Marseille-be, Párizsba, Nantes-ba? Netán az állam gondjaira bízta a dédanyánk, hogy ne legyen kerékkötője a házasságának? A dédapánk vajon tudott a szaracénról és a fekete képű porontyról? Netán olyannyira tudott, hogy magáénak tekintve nevelte fel, s valamelyik komoly, sötét hajú ősünkben eme zabigyereket tisztelhetjük? Aligha. Ez azért igen-igen valószerűtlen, ismerjük be… Egyáltalán, miként került a családi hagyatékba ez a két, bizonyos szempontból kompromittáló fotográfia? És hogyan keveredett pont hozzám az a boríték, amelyikben valaki elrejtette − ha elrejtette? Ezeket a válaszokat megtalálni valódi diadal, kuzinom! Érdemes és tanulságos volna tudnunk! Pósa elnyomta a cigarettát a fotel karfáján álló csészében. A családi albumban az esküvői fotót követő képek, mélázott, amelyeken a dédszüleink gyermekeik körében, joviálisan mosolyognak meglett emberekként, majd unokáikat lovagoltatják a térdükön őszbe csavarodó fejjel, mindezen felvételek mélyen hallgatnak a titokról, családunk arabus epizódjáról, a mór kapcsolatról. Na, ja. Sosem fogjuk megtudni, mi történt, ebbe bele kell törődnünk. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy a huszonkettes kép gyereke a dédanyánké, s nem egy cigánykölyköt ültetett az ölébe, a vicc kedvéért. Végképp kideríthetetlen ez az egész. Ám ha Észak-Afrikába vetődöm, én mégis másként nézem majd a velem szembejövőket. Hülyeség, életem, azt mondod? Na, ja, nem mondasz te semmit, hallom, hogy jóízűen hortyogsz. Neked van igazad, az is meglehet, nem vitatom… Pósa letette a telefont, hátradőlt a fotelben, hallgatta az esőt. Szomorú volt. Nem azért, hogy kérdéseire immár soha nem kaphat pontos és megbízható válaszokat, hiszen tudta jól, ha majd elérkezik az ideje, kiváló feleleteket gyárt ő saját magának. Az keserítette el, hogy ebben senki nem tart majd vele, hogy megint monológgá válik a dialógus. Sóhajtott, felállt, kinyitotta az ablakot, arcát az esőbe mártotta, s közben arra gondolt, milyen szokatlan lehetett ez az égi áldás annak a mórnak…

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 5   »   Mór kapcsolat
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911