jön a hajnal

az ôsz rohadó leveleit

olvadó hó leve mossa a sárba

véres a reggel a takarók a párna

maradék álmaim körül szimatol

az elmúlás habzó szájú vedlô kutyája

rendet kellene rakni

összesöpörni az útról a leveleket

talán ha megérkezik a fény

bevilágít a fák ágai között

mintha lenne remény

de vissza kell menni a mûhelyekbe

oda is befújta a szél

az alvadtvérszínû lombot

nem akarok menni a háborúba

fel kell söpörnöm az erdei utat

kitakarítani a csarnokokat

valahol találtam egy seprût

visszahozom mondtam a nônek

aki valamit csomagolt

a végeláthatatlan sorban érkezô

tovadöcögô dobozokba

még mindig szürkeség volt

kezdtek visszaszállingózni az emberek

kevesen jöttek

rövid ujjú ingben

úgy tûnt mintha elmaradt volna a háború

a rogyadozó léptek meggyötört arcok

mégis iszonyatot árasztottak

mint akik nagy tüzek mellôl jönnek

tépettek voltak kormosak

egyikük odaszólt

nem lesz itt igazi harc sosem

csak szalonképessé kell tenni a halált

akkor már nem volt söprû a kezemben

félúton álom és apokalipszis között

ismételgettem

ez már akkor is tavasz

nézd nem találsz vérnyomokat

mindjárt besodródik a reggeli harangszó

elhalkul a tenger zúgása

mostanában így folytatódik

ha jön a nappal

s csak kushad

véres szemét rám szegezi

az elmúlás kutyája