Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 5   //    «    10    » 
Szentgyörgyi Zsolt
Lehetünk-e boldogok a víz alatt?
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A szálloda teraszán elfogyasztott bőséges és ízletes vacsorát követően, doktor Knöffel indítványára nyomban felkerekedtünk, hogy a nyaralóvendégek bevett szokása szerint, az est megkoronázásaként hosszasan andalogjunk a vízparti promenádon.

 

Addigra már meggyújtották a lámpákat, és az ünnepélyes komolysággal álldogáló, megtermett vadgesztenyefák káposztafejszerű, sűrű lombkoronájának árnyéka halkan csikorgott a lépteink alatt. Herr Knöffel haladt középen, jobbján Knöffel kisasszony, a másik oldalon pedig jómagam, és a nappali hőségtől fellélegző tájat könnyű lepelként borította a küszöbönálló éjszaka.

 

Időről időre teleszívtam tüdőmet az efféle nyaralóhelyekre jellemző, balzsamos levegővel, és egyáltalán, igyekeztem a hőn áhított kikapcsolódás gyakorlati aspektusaira koncentrálni, ám a felhőtlen nyugalmat némiképp mégis megzavarták a fejemben kavargó gondolatok. „És minő különös véletlen, hogy már rögtön megérkezésem napján rég látott ismerősömbe, Herr Knöffelbe, valamint a mérsékelten bájos Knöffel kisasszonyba botlok, amikor hazánk annyi divatos nyaralóhellyel büszkélkedhet, és mindegyikben tucatnyi elegáns szálloda található” – elmélkedtem, és éppen arra készültem, hogy megpróbáljam számba venni e váratlan találkozás lehetséges következményeit, amikor Herr Knöffel, aki mindaddig szintén gondolatokba merülve hallgatott, hirtelen megragadta a karom, és a már huzamosabb ideje a környéken tartózkodó bennfentesek magabiztosságával a kikötő mólója előtt elterülő, csendes víztükör felé bökött sétapálcájával.

 

– Pihenjen, kapcsolódjon ki, töltődjön fel, hiszen ahogy mondani szokták, olykor-olykor a léleknek is meg kell mosni a fogát, de nagyon kérem, fiatal barátom, legyen rendkívül elővigyázatos ezzel a laikusok számára csaknem kiismerhetetlen szubsztanciával, a vízzel, mert bár a felületes szemlélő számára hatalmas teherbírásúnak tűnik és várkastély nagyságú, kevély hajókat is könnyűszerrel elhordoz a hátán, mindez korántsem jogosít fel, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjunk le és túlzott önbizalomtól sarkallva úgy véljük, maradéktalanul feltárultak előttünk természetének alapvonásai, hiszen ha engedünk a csábításnak, és váratlanul úgy döntünk, hogy némileg megváltoztatjuk szokásos esti sétánk útvonalát és magunk mögött hagyjuk a biztonságot jelentő szárazföldet, hogy kisebb kitérőt tegyünk a hívogató vízfelszínen, meglepően rövid időn belül elsüllyedünk, és azt hiszem, nem szükséges különösebben ecsetelni az ezzel járó kellemetlenségeket.

 

– Nem, valóban nem – hagytam helyben sietve.

 

– Nem is arra gondolok elsősorban, hogy vizes lesz a ruhánk – folytatta Herr Knöffel – , hiszen például egy kiadós zápor is hasonló következményekkel járhat, ha megfeledkezünk az esernyőről, vagy elsodorják kalapunkat a csalfa áramlatok, a legnagyobb problémát abban látom, hogy a süllyedést követően addig soha nem tapasztalt, rendkívüli veszéllyel kell szembenéznünk, hiszen egy percre se feledjük, és ezt most több évtizedes tapasztalattal rendelkező orvosként mondom, hogy az evolúció mai állása szerint, a különféle halakkal, rákokkal vagy az úgynevezett lábasfejűekkel ellentétben, az emberi faj egyedei a víz alatt még arra a viszonylag egyszerű és jól begyakorolt műveletre sem képesek, hogy levegőt vegyenek, így aztán miután kifogynak a tüdőben felhalmozott tartalékaink, teljes egészében le kell mondanunk az oxigén által nyújtott komfortról, és az hiszem, mindnyájunk előtt világos, hogy ez mekkora érvágást jelent.

 

– Hogyne, hogyne – bólogattam.

 

– De tegyük fel – fejtegette Herr Knöffel –, hogy akaraterőnk megfeszítésével mégis megpróbálunk levegő nélkül élni, és az első másodpercek sikerén felbuzdulva fényes terveket szövünk a jövőt illetően, szerény véleményem szerint így sem lehetnénk maradéktalanul boldogok, hiszen a gyarló emberi természet rabjaként még egy kellemesnek ígérkező vacsoráról vagy operalátogatásról sem mondunk le szívesen, hosszú távon pedig el sem tudjuk képzelni mindennapjainkat a megszokott élvezetek nélkül, így egy idő után valószínűleg hiába titkolnánk önmagunk előtt a levegő utáni mélyreható vágyat, és ha még ezután is makacsul kitartanánk eredeti elhatározásunk mellett, hamarosan be kellene látnunk, hogy koncepciónk kivitelezése messzemenően meghaladja képességeinket, és kidülledt szemmel, keserűen töprenghetünk a sorson, amely fenekestül felforgatta életünket, ha az élet szerves részének tekinthetők még egyáltalán ezek az utolsó, elkeseredett pillanatok.

 

– Teljes mértékben igaza van. Szívből köszönöm figyelmeztetését! – feleltem, azzal folytattuk a sétát, ám alig tettünk néhány lépést, amikor doktor Knöffel ismét megtorpant. Összeráncolt homloka arról árulkodott, hogy erősen gondolkodik, és esküdni mertem volna, hogy régi szokásához híven, mintegy appendix gyanánt, a nagy Fichtétől (1762–1814) kölcsönzött velős idézettel kívánja kiegészíteni az elhangzottakat, ám ehelyett fürkészően körbekémlelt, röviden exkuzálta magát, majd sietve távozott a park távolabbi fertályát övező, sűrű bozótos irányában, és csupán találgatni lehetett, mi késztethette erre a váratlan tettre. A szállodák éttermeiben és más efféle vendéglátóhelyeken felszolgált ételek frissességével kapcsolatos gyakori gyanú a későbbiekben, sajnos, teljes mértékben beigazolódik, és a baljós előjel láttán mindössze remélni mertem, hogy aznap este, úgymond, nem kopogtat be hozzám is hasonló balszerencse.

 

Knöffel kisasszony nyilván szintén hasonló gondolatokat forgatott a fejében, és néhány percig mindketten némileg feszélyezetten, csendesen hallgattuk a lágy szellő által felébresztett fák titokzatos sugdolózását, majd a mérsékelten bájos teremtés, aki sem a vacsora, sem a séta közben egyetlen szót sem ejtett ki a száján, hirtelen nagyot sóhajtott, és Herr Knöffel távollététől felbátorodva rám vetette ábrándos tekintetét.

 

– Sokan naivul még mindig úgy tartják, hogy a magunkfajta fiatal lányoknak éppen az a titkuk, hogy nincsenek titkaik, holott mindnyájunk fejében egy csaknem végeláthatatlan kiterjedésű, sűrű rengeteg található, amelyben medveként bitangol a képzelet, és nem létezik olyan vadász – bármennyire elszánt legyen is –, akinek a golyója leteríthetné. Ha a körülmények kedvezőtlenné fordulnak, legfeljebb ideiglenesen visszahúzódik barlangjának rejtekébe, de soha nem alszik téli álmot, csupán a megfelelő alakalomra vár, hogy tovább folytassa kóborlásit, így aztán nem csoda, hogy gyakran olyan szituációba kerülünk, amelyről aligha beszélhetnénk anélkül, hogy csorbát ne szenvedjen makulátlan hírnevünk. A képzelet által életre keltett, hiú vágyak ugyanis – melyeket bűntudatosan sokáig önmagunk előtt is titkolni próbálunk – napról napra erősödnek, és gyakorlatba ültetésük első, bátortalan kísérleteit követően gyakran leküzdhetetlen szenvedéllyé válnak, amely fokozatosan átveszi az irányítást énünk józanul gondolkodó, pragmatikus szegmense felett. Érdekes és felettébb hasznos tanulmány tárgyát képezné annak vizsgálata, hogy mindebben mennyire hibáztatható a korszak atmoszférája vagy a romantikus regények széleskörű elterjedése, de úgy vélem, az ilyesmit helyesebb a szakértőkre bízni, hiszen nyilvánvalóan elhamarkodottság lenne általános megállapításokat levonni szubjektív észrevételeim alapján, ezért szigorúan a saját esetem diagnosztikájára szorítkozva pusztán annyit mondok: egyszerűen nem tudok ellenállni a sütemények csábításának.

 

– Csak nem! – hüledeztem a váratlan vallomás hallatán.

 

– De igen – folytatta Knöffel kisasszony. – Számtalanszor megtörténik, hogy miközben földig érő, habkönnyű ruhában, szárított virágokkal és színes szalagokkal díszített, malomkerék nagyságú kalappal a fejemen gyanútlanul sétálgatok városunk impozáns sugárútjain, lábam automatikusan a legközelebbi cukrászda felé veszi az irányt és mire felocsúdok, már ott állok a bejárat előtt, és a kirakatban elhelyezett díszes torták, sütemények meg más efféle nyalánkságok látványa nyomban felébreszti a kiirthatatlan pavlovi reflexet, holott pontosan tudom, milyen következményekkel járnak ezek a cukrászdába tett, rövid kis kiruccanások, és ahogy mondani szokták, már előre feláll a szőr a hátamon.

 

– Tökéletesen megértem. Tökéletesen megértem – feleltem együtt érzően, és éppen a hasonló helyzetekben már jól bevált, vigasztaló szavak után kutattam memóriám mélyén, amikor talányos mosollyal ajkán visszatért körünkbe Herr Knöffel, és néma fejbólintással jelezte, hogy folytathatjuk a sétát.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 5   »   Lehetünk-e boldogok a víz alatt?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911