Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 5   //    «    12    » 
KÉPMOZGATÓ
Kapitány Máté
Hajóavatás
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Újra felépítjük a hajót, magyarázta lelkesen a madárálarcot viselő befektető, aki valószínűleg az utolsó pillanatban érkezett, és már nem volt ideje eldönteni, hogy pillangónak vagy kolibrinek öltözzön-e.

 

A csőrén keresztül gyengén csoszogott felém a hangja, összegörnyedtem, hogy jobban halljam. A legénység a fedélzeten már csak magára várakozik, krákogta a madárfejű, remélem, sikeresebb lesz, mint az elődje. Sokatmondóan intett a fejével, akkor vettem csak észre, hogy az elődöm hatalmas kulcskarikán átvetve lóg, lábával meg szerencsétlenül kalimpál, a fém nyilván nyomta a hasát. Ő is a testszínű kapitányi öltözéket viselte, akárcsak én. Jól megleckéztettük, annyi szent, röhögött a befektető, műanyag csőre közben meg-megrázkódott. Aztán újra hideg lett a hangja, és pinceszagú a lehelete. Nem keveset fektettünk a hajó megépítésébe, sziszegte, úgyhogy gondolhatja, nem örülnénk, ha az új kapitány is olyan felelőtlenül bánna vele, mint a régi. Bólintottam, mert beszélgetni nem akartam. De ő folytatta. A hajó orrára emberi fejet ábrázoló szobor kerül, a feleségem mondta – és ő ért az ilyesmihez –, hogy ez szerencsét hoz. Az istennek állítólag így kedves, de mit tudom én, mindenesetre jobb a biztonság. A kapitányi kabin a fej feletti karimán kerül megépítésre, onnan beláthatja majd az egész parkot. És hangosbeszélője is lesz, az a duda forma rettenet. A befektető újra elröhögte magát, de nevetése köhögésbe, majd hörgésbe váltott, kis híján megfulladt.

 

A mellettem álló hórihorgas nő rosszul leplezett viszolygással hajolt félre, még kék szoknyáját is megemelte kicsit. Én udvariasan megvártam, míg a madárálarcos befektető befejezi a fuldoklást, s mielőtt tovább fontoskodhatott volna, jeleztem, hogy mindent értek, és szeretnék felmászni a fedélzetre. Egy pocakos munkás megelőzött, rengett a hasa, és rengett a létra is léptei nyomán. Valaki kettétört nyílvessző csonkját ragasztotta a nadrágjára. Hiába, gondoltam, ez ilyen hely, ide szórakozni jönnek. Nekem is kellett a pénz, de eldöntöttem, hogy hülyét azért nem csinálok magamból. Mikor a munkás végre felért a félkész hajóra, én is felmásztam a létrán. Odafent együtt érző mosollyal intettem a korábbi kapitánynak, aki lábával tovább kalimpálva köszönt vissza, hogy több szerencsét, kolléga, nem babra megy itt a játék! Láttam, próbál derűs maradni. A hajó gyomrában leendő legénységem egy asztalnál ücsörgött a félhomályban. Félvállról üdvözöltek, és kérdezték, van-e nálam cigi. Mondtam, nincs, és kértem, hogy a látszat kedvéért igyekezzenek majd nagyobb tisztelettel beszélni velem. Sokáig sötét tekintettel méregettek – de csak melóidőben, mondta aztán az egyik, és oldalra köpött. Oké, feleltem, és kezdtem körbejárkálni új munkahelyemet. A sarokban a takarítónő egy antikolt hordót törölgetett, lopva üveget tartott a hordó csapja alá, hátha van benne valami. Úgy tettem, mintha nem venném észre. A takarítónő folytatta a törölgetést, férje, a park legmogorvább jegyszedője pedig unott pofával támaszkodott a nyitott hajótest másik szegletében. Minden rendben, főnök?, kérdeztem tőle, mert úgy gondoltam, nem árt, ha mindenkivel jóban vagyok, főleg így az elején, de válaszra sem méltatott, csak vakkantott, mint egy vén kutya, amelyiknek por ment az orrába. Vállat vontam, felkapaszkodtam a karimára, egyenesen a gigászi fej búbjára. Innen tényleg beláttam az egész parkot, igaza volt a mélynövésű befektetőnek, akinek a bátyja éppen pucér unokaöccsét vezette körbe a karimán. Nem túl nagy ez a gyerek a meztelenkedéshez?, kérdeztem tréfálkozva, ő meg rosszallóan rám förmedt, hogy ne üssem bele az orromat az ő unokaöccsének a péniszébe. Mondtam, ezt nem terveztem, de ő csak legyintett, és húzta tovább a pucér srácot, aki közben, mintha szavaim hatására történt volna, szégyenlősen eltakarta magát. Micsoda fantasztikus emberek, sóhajtottam, és végigpásztáztam a parkot. Volt itt minden, nem spóroltak, az kétségtelen. Óriás fülek viaszból, fröccsöntött műanyag vadászbaleset, meghitt kivégzés, még egy mesterséges folyó is. A távolban statiszták csatajelenetet gyakoroltak, és nekem úgy tűnt, módfelett élvezik. Sötét volt már, bekapcsolták a reflektorokat. Letelepedtem a karimára, hátamat nekivetettem a duda formájú hangosbeszélőnek, és elővettem a szövegemet. Holnap kezdek – szerettem volna jól előadni a mondókát. Üdvözlet a hajómon, kedves emberek, szavaltam. Én fogom körbevezetni Önöket, velem együtt ismerik meg a sötétséget, ahol hátralévő napjaikat töltik majd. Abbahagytam, és felnéztem. Az embereknek ma már ez kell: hátborzongató szavak. Jókat mulatnak, esetleg egy-két gyerek sírva fakad. Ha én lennék a befektető, korhatáros belépőt szedetnék. Mindegy, nem az én dolgom. Ekkor dobhártyaszaggató üvöltés hallatszott, felerősítve és visszhangot verve, végig az egész parkon, mint egy mennydörgés. A szívem is belesajdult. Valaki félszegen bocsánatot kért. Hátrafordultam, a hagymának öltözött technikus a hangosbeszélőt bütykölte. Előkerült a befektető másik pucér gyereke, aki csínytevésből, vagy inkább gonoszságból, hátulról meglökte a technikust. Ahogy néztem az aljaskodó puttót, és ahogy aztán újra a távolba révedtem, felfigyeltem a sok ruhátlan alakra. Nemcsak ez a két srác, a felnőttek is kelletlenül viselték meztelenségüket. Micsoda különös hely, gondoltam, és már nem voltam biztos benne, hogy rajtam valóban van-e testszínű ruha. Amikor állást kerestem, megígértem a barátnőmnek, hogy nem vállalok szexmunkát. Kapitányi öltözéket hordok, mondtam aztán fennhangon, és igyekeztem példát venni ernyedten lógó elődömről, aki szorult helyzetében is kedélyes maradt. Holnapra felöltöznek, biztattam magam, elvégre nem fogadhatják így a látogatókat. Ma este még farsangféle mulatság van, önfeledt hajóavatás, a befektető és a bátyja is azért visel jelmezt. Hogy elhessegessem borús gondolataimat, folytattam a szövegtanulást. Megtekinthetik a kutyák lakomáját, bekukucskálhatnak az átdöfött férfi belsőjébe, libikókázhatnak az óriás két levágott füle között. Csónakkal kelhetnek át a folyón, és közelről nézhetik a két sereg összecsapását. Szokjanak hozzá a környékhez – ez itt az utolsó állomásuk. A szövegkönyvben itt zárójelbe odabiggyesztették az instrukciót, hogy fenyegetően és gonoszan kell kacagnom. Gyakoroltam azt is, becsületesen akartam végezni a munkát. Ekkor szuszogást hallottam a hátam mögött, valaki nyögött. A befektető volt az, nehézkesen leült mellém a karimán. Letettem a szöveget, gondoltam, nem kelt jó benyomást, hogy még nem vagyok készen. A köpcös kis férfi lehúzta fejéről a madárálarcot, fekete haja izzadtan tapadt a homlokára. Egy ideig csak figyeltük szótlanul a távoli csatát, a reflektorok nyugtalan fénycsóváit, az egyik fülben ücsörgő sötét ruhás férfi szöszmötölését. Rossz volt a befektető mellett ülni és érezni gyomorforgató kipárolgását. Ráadásul megint megszólalt, azon a krákogó hangján. Na igen, mondta, gyönyörű, annyi szent, nem kis munka mindezt megszervezni. Reméljük, nagy lesz a látogatottságunk. Elhallgatott és rám nézett, ebből tudtam, hogy nem úszhatom meg válasz nélkül. Megköszörültem a torkomat, és azt mondtam, biztos vagyok benne, hogy sokan eljönnek, emiatt ne aggódjon. Elégedetten bólintott, tetszett neki a válasz, kéjesen hátradőlt, pillangószárnyait maga alá gyűrve kinyújtózott – elterült, mint egy lusta kandúr. Azt, ugye, tudja, szólalt meg aztán a földön fekve, hogy ha beválik mint munkaerő, jó sokáig itt marad velünk. Ezúttal nem nézett rám. A gyomrom még jobban összeszorult, alig vártam, hogy elmenjen. Tudom, uram, feleltem, elvégre ezért jelentkeztem az állásra. Előredőlt, megveregette a vállamat, felröhögött. Meghiszem azt, meghiszem azt. Elhivatottság, az kell ide. Pucér fiai vihogva szaladtak át előttünk, a befektető bátyja lihegve üldözte őket. Megálljatok, rosszcsontok, kaptok a seggetekre! A befektető már nem nevetett, komor arccal figyelte rohanó gyerekeit. Egyre nagyobbak és egyre pimaszabbak, mondta, ahogy ügyetlenül feltápászkodott. Még egyszer végigjáratta tekintetét a parkon, odaszólt a munkásoknak, hogy leszedhetik a kulcs karikájában lógó szerencsétlent, majd összecsapta tenyerét és felkiáltott, hogy gyerünk, nincs lazsálás, még ma be kell fejezni a hajót. Megkönnyebbültem, amikor lemászott a létrán. Igazából hálásnak kellene lennem, hogy felvettek, gondoltam, nem is tudom, mi ütött belém. Talán elkényeztetett az élet. Sokáig üldögéltem még a karimán, figyeltem, hogyan helyezik rá az üvegburát, hogyan készül el a kapitányi kabin. Később, a hajó gyomrába visszaérve láttam, hogy vörösbe öltözött legénységem még mindig az asztalnál tétlenkedik. Mégis, mi az istenre várnak?, kérdeztem, de nem tudták megmondani, inkább gorombán visszaszóltak, hogy ma még nem parancsolok nekik, törődjek a magam dolgával. Annyi baj legyen, gondoltam, nem ragaszkodom a barátságotokhoz. Lemásztam a létrán. A takarítónő a férjével veszekedett, a munkások karba tett kézzel hallgatták, láthatóan remekül szórakoztak. Kikerültem őket, és elindultam a park kijáratához. Halkultak a statiszták eljátszott jajgatásai, és a hajót építők serény kalapácsütései. Már majdnem elértem a kaput, amikor észrevettem egy sápadt, sovány alakot. A földön hevert, kiterítve. Közelebbről felismertem: az elődöm volt, a korábbi kapitány. Ő is észrevett, mosolyogva köszönt, hogy szervusz, kolléga. Leguggoltam mellé, és megkérdeztem, minden rendben van-e, meg hogy hozzak-e egy pohár vizet. Megcsóválta fejét. Még mindig fájlalhatta a hasát, mert rátapasztotta a tenyerét. Meglehetősen ostobán éreztem magam, ahogy ott guggoltam mellette – nem az én dolgom segíteni. Feküdt a hátán, az eget bámulta. Nem szólt egy büdös szót sem. Felálltam, már idegesített a fickó. Ha pihenni akar, hát pihenjen egyedül. Jobb volt, amíg a kulcsban függött. Nekem van otthon barátnőm, holnap meg kezdődik a meló. Elindultam megint a kapu felé. Utánam szólt, vagy inkább csak úgy utánam nyögött, hogy várj egy kicsit, kolléga. Megtorpantam, de nem fordultam vissza, időpocsékolásnak tűnt a további beszélgetés. Összetörtem a hajót, mondta, és holnap összetöröm újra, nem érdekel, mit csinálnak velem. Fellógathatnak, kutyák elé vethetnek, felnyársalhatnak, mindegy! Összetöröm, ha kell, puszta kézzel! Ezt már erősebb hangon, nekibuzdulva mondta. Néhány pillanatig eltöprengtem a hallottakon, aztán tovább sétáltam, és már a kapun áthaladva kiáltottam vissza, hogy hála istennek, némelyekben maradt még akarat! Csak így tovább, kolléga! Nevetni akartam, de a nevetésem fuldokló köhögésbe váltott.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 5   »   Hajóavatás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911