Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 5   //    «    13    » 
Nacsinák Gergely András
A mesebeli szél
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Egy harang, egy erdő,

egy női torzó, egy darab ég.

Egy függöny, egy kéz, egy hegy,

egy kiáltvány csendjének közepén.

És mesebeli szél támad;

a kísérlet indulni kész.

(Paul Nougé: Tiszteletadás René Magritte-nek. Déva Mária fordítása)

 

Olyan sokáig küzdöttünk, hogy kiszámítható univerzumban éljünk, hogy csaknem hálásak lennénk már egy csipetnyi káoszért. Nem többért: csak annyiért, ami még biztosan nem szabadul el, hogy összezúzza aggályosan megszerkesztett életünket. Ha háború, éhínség vagy földindulás épp nem fenyeget, az ember hamar úgy érzi, képtelenül rutinos világban él. A gondolkodás valami kényszerneurózistól hajtva örökös nagytakarítást végez maga körül, és legszívesebben nap mint nap elsimítaná a csillagködök kócos és rendetlen rojtjait. Csak a sablonok változnak némileg: a platonisták archetipikus rendjében egyre halványabb kópiák mentén szerveződik az élet; a kereszténység liturgikus rendje minden angyalt és szörnyszülöttet egyazon kozmikus katedrális részévé tesz; Descartes mechanikus rendje, amely tükröződik Spinoza geometrikus etikájában, a természettudósok végtelenségig ismételhető kísérleteinek laboratóriuma – egytől-egyig az ész kicsinyes kísérletei, hogy az univerzumot felcímkézett fiókokba és tégelyekbe zárva lehessen tárolni. Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni, ha növekvő kereslet mutatkozik a lehetetlen iránt azok részéről, akik nem kívánnak egy felpolírozott tömlöcben élni, és kizárólag a nyelv rácsain át szemlélni a külvilágot; akik ösztönösen érzik a szubatomi káoszt, és sejtik, hogy a csillagok sem épp órarugóra járnak odafönt. El tudom képzelni, hogy ők különös gyönyörűséget lelnek abban, ha a dolgok közti szigorúan oksági kapcsolat egy pillanatra megszakad, és váratlan kombinációkban mutatkozik meg a szépség.

 

A szavak és dolgok ilyenkor megpihennek: már nem a szorgos világegyetem hasznos munkatársai, hanem színes kövek egy végtelen tengerparton, melyeket partra mosott a dagály; vagy a világgal megegyező méretű, óriás kaleidoszkóp szemcséi.

 

Mint szokatlan hasonlatok egy költeményben, úgy állnak egymás mellett, de egymástól mégis külön a tárgyak Magritte képein. Egy harang, egy női torzó, egy darab ég. Éles körvonalakkal megfestve, súlyosan, a titokzatosság légkörében. És mindenütt néma csend. A figyelem áhítatos csendje, amíg a varázsló türelmes mutatványa során kicseréli a világ dolgait: az eget díszletté változtatja, az embert bábuvá vagy épp lezárt koporsóvá, a tájat tájképpé. Mint egy színdarabban, ahol történetesen csupa beugró lép fel: minden helyettesít valamit, minden más helyett áll: szavak a képek, levelek a fák, tojások a madarak helyett. A világnak nyilván épp más dolga akadt, ezért most a szokásos, unalomig ismételt dráma helyett csupa rögtönzés és tréfa az előadás, mely épp ezért csak egy lépésre van attól, hogy tragédiába forduljon. Minden és mindenki úgy van ott, mintha csak jobb híján; mintha úton lenne egy ismeretlen cél, egy meghatározhatatlan valahol felé; mindenki a csatlakozásra vár ebben az ég alatti üres váróteremben, és e várakozás alakul át a képeken titokzatos jelenlétté. És épp olyan furcsa találkozásoknak vagyunk szemtanúi, mint télvíz idején a pályaudvaron, amikor boldog-boldogtalan kerül egymás mellé a hideg csarnokban, míg a vonat egyre csak késik. Ennyi furcsa szerzetet hordana hátán a föld? Éppen ezt csinálja Magritte, ehhez van szeme: hogy észrevegye, a világegyetem nem mindig kínosan precíz, hanem esendő és esetleges is, a jelenségek mindössze jelenségek, megfejthetetlen hieroglifák, minden különösebb magyarázat nélkül – egy elvarázsolt birodalom részei, melyhez sem térképet rajzolni, sem leírást mellékelni nem lehet. Még leginkább a titokzatos Sir John Mandeville útirajzai illenének ide, aki egzotikus vidékek báránytermő fáiról, gigászi hangyáiról és kétarcú őslakosairól számolt be 14. századi olvasóinak. Ebben a magritte-i birodalomban minden egyszerre végleges és változékony, mint a homokdűnék alkotta sivatag. A kőoszlopok szavakká dermednek, a női test a csöndes égbe olvad. A csodálatos átalakulások pedig, Dali metamorfózisaival ellentétben, minden hűhó nélkül mennek végbe, csak úgy, ahogy ősszel elsárgulnak, tavasszal meg kihajtanak a levelek. A keveréktárgyak és -lények sohasem szerveződnek önálló, és a mienktől kényelmesen elkülöníthető képzeletbeli univerzummá, épp ellenkezőleg: mintha azért jöttek volna, hogy ráébresszenek, hogy ők is a mi világunk részei, ha félreértett és letagadott páriái is. Egy ilyen világban nemcsak a térképek és a térképekként használt szavak válnak feleslegessé, de legvégül a festészet is értelmét veszti: a képek nemritkán saját témájukat számolják föl, magát az ábrázolt tárgyat tüntetve el. Kitakarások, kivágások, függönyök, csalóka körvonalak. Néhány kép az utolsó, még látható pillanatokat mutatja: az embernek az az érzése támad, hogy mire visszafordul, a jelenetnek nyoma vész, és nem marad más, mint a felhők és az égbolt. Mégis, megmarad valahogyan: a látás vigasza.

 

Látványt elmagyarázni elég nehéz. Magritte-nek pedig külön gondja is van rá, hogy az legyen. Nem lehetne azt mondani, hogy A csábítónak nevezett kép egy hajót ábrázol, amely a nyílt tengeren siklik. A nyílt tenger még csak-csak biztos, ilyen hullámok csak a parttól távolabb vannak, és különben is, part sehol sem látszik.

 

A láthatáron felhők tolulnak – valahol vihar készül. Jó széllel mintha egy kétárbocos hasítaná a vizet: a hullámok fehér tajtékká porlanak a hajótest alatt. Ahol azonban hajótestnek és vitorláknak kellene lenniük, ott sincs más, mint hullámok, a tenger. A víz hajó formájában folytatódik: a deszkák, kötelek, árbocrudak és vitorlavásznak csak a tenger meghosszabbításai, avagy a tenger a hajó kiterjesztése – attól függ, honnan nézzük. Így nem mondható, hogy a hajó ott van, de azt sem, hogy nincsen. Ott is van, meg nincs is. A hajó, mely legyőzi a tengert, maga is tengerből van: itt a tenger győzi le a hajót. Mert minden azon múlik, a dolgot melyik oldaláról nézzük. Ahol a tárgyaknak kellene lenniük, melyek kirekesztik a vizet, csak formák vannak, amelyek épphogy átengedik azt, hullámveréssé és fehér tajtékká változva. Nincsenek lehatárolt dolgok, csak a mindent átható végtelen: hullámzás és felhők, hullámzás és felhők. Egy hajó nyoma. Mert a bárka sem volna más, mint a közeg, amely körülveszi és amely a hátán hordja, mint ahogy egyikünk sem más, mint a közeg, amely körülvesz bennünket, mint az út, amit megteszünk, és a mélység, melyet átszelünk. „Anyagod az idő, a szakadatlan. Az vagy, ami ő, minden pillanatban.”  Milyen szerencsés valami is egy hajó, mert vízből áll és sós szélből, ringatásból és sirályok vijjogásából, előrehaladásból és megérkezésekből – nem pedig aszfalt és benzingőz keverékéből, lökdösődésből és lemondásból. Végül is miért kellene bárminek is megtörnie a víz és az ég, a hullámzó idő és kifeszülő tér végtelenjét? Vagy: megtörheti-e bármi a víz és az ég végtelenségét? Minden struktúra felszívódik lassan, talán annyi nyomot hagyva maga után, hogy valaki azt mondhassa egyszer: íme, egy hajó. De a szavak, amelyek elvihetnének bennünket a túlpartra, nemlétezőnek bizonyulnak: nincs komp, mellyel átkelhetnénk az idő és a dolgok lomha óceánján. Fáradságosan összetákolt eszközeink nemcsak mulandónak bizonyulnak, mint amiket állandó hajótörés fenyeget, hanem egyszerűen eltűnnek: felszívódnak és köddé válnak a kezeink között. A drámai hajótörésben még volna valami heroikus dac és vereség, csapra vert hordók, segélykiáltások és elhaló vezényszavak – de itt arról van szó, hogy minden áttetszővé válik, amibe kapaszkodhatnánk. Nincs, és nem is volt ott semmi más, mint a hullámok és a szél.

­

 

Ha minden, ami csak létezik: jel, és minden jel – legyenek bár szavak, dolgok vagy lények – egyformán megfejthetetlen, csakugyan nem támaszkodhatunk másra, mint a titokzatosra és megnevezhetetlenre, amelyhez azonban nem lehet másképp közelíteni, mint magritte-i precizitással és végtelenül akkurátusan. Milyen szárazak ezek a képek, milyen fénytelenek: sehol egy felesleges vonal, sehol egy ciráda. Házsorok, kőtömbök, dísztelen szobák. Seszínű ég. És néha, nagy néha: a tenger. Szemünk előtt emberek, tárgyak, létezők és nemlétezők várakoznak. Kifeszül mögöttük a tér, mint egy vitorla, amelybe váratlan szél kap. Valahol a festett horizont mögött, ábrázolhatatlan kikötőkben várakoznak tucatjával a hajók, hogy kifuthassanak, vízzé meg éggé válni lassan. És mesebeli szél támad: a kísérlet indulni kész.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 5   »   A mesebeli szél
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911