A versírásban,

mióta belebotlottam-sodródtam,

ugyanaz a szellem

bújócskázik velem-bennem (azt hiszem),

szolgál engem és uralkodik rajtam;

birkózom és tangózom vele,

le-letaglóz,

kényszerít, hogy kukába dobjam egyik-másik testesültjét,

(ezt a piszkos munkát mindig nekem kell elvégezni),

de elég már ebből;

miből?

és ne mondd, hogy, elég, mert a vers nem ég el,

és ne tegeződj magaddal,

énjeid között ne pörögj föl,

azt sem tudod, hányan vagytok,

eltévedsz;

(ó, ohó, tangóra hajló, kanyargó jelentés-árnyalatok, segítsetek!),

ha nincs rendszere, megeshet akármi;

pontosvesszőkre várni,

előtolongó hangzatokra,

míg csak ki nem tisztul és elém

nem jön rejtekéről az, amit keresek,

tudom, mennyire hasztalan; az-e?

Most már rálátok?

Ha nem akarok is, rá,

de akarok,

s ha belegondolok,

állványzatokat barkácsolhatok a versírás és a vers,

a szülés és a szülött köré;

és akkor a fogantatás rejtélyeiről még nem is beszéltem;

akárki-mi lehet verskezdet,

de csak visszafelé állítható róla,

mikor már múlt lett és folytatása van,

hogy az volt, ott és akkor,

hogy volt egyáltalán,

létezett

egy pont,

nemcsak a képzelet

kreálta, dobta föl,

az emlékezet-gépezet fölhevült társa,

s ha az, ha úgy, hát annál inkább;

ráadásul itt

a mutatvány zenéje is látható,

tagló tehát nem kell.