Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 6   //    «    16    » 
Szántó Gábor András
Szentek és szentségtörők – Arany János Toldi estéjéről
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


" Azon körülmény , hogy Toldival utoljára is nem a vele rokonabb nép űz gúnyt, hanem az udvar, legszebben összehangzik a mű alapeszméjével” – írta egykor Gyulai Pál.  De mielőtt összetűzne hősünk az udvarral, olyan diadalmenetben van része, amely igazi megkoronázása a Nagyfalutól idáig megtett „lélekútnak”. A tiszteletadás humoros – tehát ezúttal is komolyan veendő mozzanataként  – az őt „gyámolító tömeg” kedves fegyverhordozóját is megünnepli:

 

„– Hol az öreg Bence, Toldi vén dárdása?

Fel kell őt emelni, hogy mindenki lássa! –” [...]

Azzal nekidőlnek, ahogy tőlük telik,

És Bencét lovastul vállukra cepelik;

Fészkelődik elébb egy kissé az állat,

De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt.

(IV/20)

 

– Ejha! – ámuldozhatna a kedves olvasó. – Ugyan hány ember kell ennek a lovon ülő Bencének a felemeléséhez? És mit szól hozzá az ünnepelt?... A felemelők számát, sajnos, nem tudjuk meg, de azt igen, hogy Bencét ezúttal is kirázza a hideg. Akárcsak a Toldi X. énekében, amikor ugyanő a temetőből előrontó, „föltámadt” Miklóst kísértetnek („léleknek”) nézi. A hideglelés, a borzongás a Toldi estéjében, a viadaltéri bevonuláskor is ilyen, egyszerre mulatságos és félelmetes túlvilágisághoz kapcsolódott: „Egyik ezek közzül azt a mesét lelte, / Hogy e biz’ a meghalt Toldi Miklós lelke; / Elragadt a félsz, a sziveket eltelé, –  / Még aki nem hitte, az is borzadt belé.” (III/23) Vajon most is ilyen borzongató, lelki huncutságról van szó?

 

Csakhogy a hideg nem rázta szegény szolgát,

Látva, hogy’ felvitte Isten az ő dolgát; […]

Nézett jobbra, balra, hátra és előre:

„Istenem! Istenem!” ennyi telt ki tőle.

(IV/21)

 

Itt nem valami ártó lélek vacogtatja Bencét, hanem a nagybetűs Lélek, vagyis az Isten, aki a hű szolgát most közvetlen és átvitt értelemben is fölemelte („felvitte Isten az ő dolgát”). A megrendült öreg szintén Őt emlegeti: „’Istenem, Istenem! ejnye bizony! no lám!’ / Tördelé rebegve, ’sohase gondolám.’” (Uo.)

 

Egy lovastól végrehajtott hősfölemelés nem szokványos dolog. Árpád vezér pajzsra emeléséhez képest már-már „szürreális” megtiszteltetés.  Különösen a szigorú epikai hitelben, ok–okozati viszonyokban és kompozicionális megfelelésekben gondolkodó Arany Jánosnál. Hogy mi a valóságfölötti benne? A fizikai és az élettani hihetetlensége. Egy hátasló súlya nagyjából fél tonna (400–600 kilogramm). Bence meg a gebéje, mondjuk, négyszáz. Ha négyen akarják őket felemelni (vagy ráadásul tovább „cepelni”), biztosan megszakadnak vagy fölbuknak. Ha tízen, nem férnek el a ló alatt... A mai tévéhíradókban vagy az Animal Planeten darus kocsit vagy helikoptert hívnak ilyen esetben. És a régi időkben? Akkor is egy bizonyos gépezethez, illetve egy vele megjelenő személyhez fordultak, akit az antikvitás óta Deus ex machinának („géppel megjelenő Istennek”) neveznek. És láss csodát, ó, kedves olvasó! Bence „szürreális” felemelését mintegy igazolva, Arany a Széptani jegyzetekben is az ókori színház emelő gépezetét és a Deus ex machina isteni beavatkozását használja fel az esztétikai „csodálatos” megmagyarázásához: „Csodálatosnak nevezzük általában azt, ami természetfeletti erő által hozatik létre, vagy legalább úgy tetszik. […] Ha a csodálatos [a] cselekmény folyamára előmozdítólag vagy gátlólag hat, gépnek (machina) neveztetik. […] Hajdan a görögöknél a drámában is alkalmaztatott ily gép (Deus ex machina), onnan vette az elnevezést.”

 

Ez a Bence esetében rejlő „valóságfölöttiség” korábban is jelen volt a mű „benső cselekvényében”, a főhős „lélekútjának” eseményeiben. Toldi mint sírját elhagyó, ködborította  „lélek” indult a viadaltérre. (I/39, II/2) Tengerszétválasztásra és földelnyeletésre kész Mózesként szónokolt honfitársainak. (III/10, 31) Azok a meghalt Toldi lelkének hitték. (III/23) Rákos szent mezején áthaladva, lovával együtt levegőbe emelkedett. (IV/1, 7)

 

A lovas Bence emberi erővel történő fölemelése tulajdonképpen az iménti csodát ismétli és jeleníti meg. Már csak azért is, mert az őt éljenző tömeg benne is elsősorban Toldit ünnepli: „[Toldi] Hátra-hátra nézett s Bence diadalán / El-elmosolyodék, irigylé is talán. / Minek irigyelné? tudja, kiért teszik: / Hol kedves a vendég, ebe sem éhezik. (IV/22)

 

Arany kedélyes „ártatlansággal” és hamiskás humorral duplázza a korábbi „nem a földön járást” (IV/7), ami a hétköznapi lehetőségekhez képest meglepően jól sikerül. A féltonnányi ló és lovas egykönnyen a magasban terem. Mintha minden nekiveselkedő személy egy-egy Toldi Miklóssá izmosodna… Vagy, hogy elegánsabban fogalmazzunk, „a maga földiesen korlátozott adottságaihoz szinte földöntúli erő járult.” Akárcsak egy varázslat mozdulataihoz. Vagy mint az Arany-művekben megjelenő valóság képeihez… Mert hogy is mondja a Vojtina-féle ars poetika?

 

Nem a való hát: annak égi mássa

Lesz, amitől függ az ének varázsa:

E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít –

Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít […]

(Vojtina Ars poétikája)

 

A Bencééket magasba emelő tömeg nem szándékosan utánozza a csodát, hisz nem láthatta és nem tudhatott róla. Vajon nem elbeszélői következetlenség ez?... Inkább a nyájas olvasót ébresztő stratégia. Újabb „lebegtetés” égi és földi magyarázat között. Emlékeztetés az iménti fantasztikumra, hogy választásra késztessen egy földi szemszögből bizarr és suta esetlegesség meg az égi és költői szempontból varázslatos bizonyosság között. E bizonyosság a spontán, öntudatlan ismétlésből felragyogó kezdet, amely váratlanul a minta – az „égi más” – átható erejéről és hitelességéről tanúskodik. „Nem tudták, és mégis ezt teszik!” – konstatálja a meghökkent olvasó. De nemcsak ő, hanem e megduplázott mutatvány szenvedő alanya, a magasba emelt Bence is, aki egyszerre reszket az őt cepelő emberi erő esendősége és végessége, meg az őt „felvivő” erő végtelensége miatt!... Azok, akik eddig csak nevettek a megszeppent fegyverhordozón, most megérezhetnek valamit az Arany János-i humor „fönségéből”.  Meg abból, hogy miként finomítja költőnk „a mai kor szelleméhez” az ő idejére sablonossá vált, „emelőgépes” istenmegjelenéseket.

 

Mivel az eposz megújítását sürgető Nádasdy-bírálat szerint az efféle módszerek feladata „a gondviselésszerű világfolyás” érzékeltetése,  Toldiék megdicsőülése nyilván e gondviselés munkájának az eredménye. De mint a szentek életrajzára jellemző levitáció, egy szentté válási folyamat része is. A kanonizációs eljárások első irataihoz hasonlóan a Toldi estéjének ez a páros epizódja is legendákra jellemző csodát és azt hitelesítő, spontán népi reakciót örökít meg a szentté avatások ügyében is alkalmazott Vox populi, vox Dei [’A nép szava, Isten szava’] „munkahipotézise” alapján.

 

Érdekes, hogy a kálvinista Arany Jánost – akárcsak később Adyt – nem különösebben zavarja ez a felekezetében aggályosnak mondható szenttisztelet.  Talán mert Nagy Lajos kora még nem a hihetetlen csodákat és a szentimádást  kárhoztató reformátorok ideje? Így is gondolhatnánk. A saját kora mindenesetre egy szakralizálódó nemzetfelfogásnak – vagy ahogy újabban nevezik, „nemzetvallásnak”  – az időszaka, amelyben Aranynál a mózesi honfoglalásra induló Toldinak, az országot védelmező Szent Lászlónak és a szabadságharc heródesi áldozatait elsirató Ráchelnek (vö. Ráchel, Ráchel siralma) egyaránt fontos szerep jut. A nem egyszerű izomkolosszusként, hanem lelki-szellemi alakként megformált Toldi „szentesedésére” így a példás személyekhez idomulás, illetve a főhőssel rokon, népi lelkek örvendezése jegyében kerül sor. Szemléletesen jelzi e szakrális szintre emelt, közös lelkiséget az őt üdvözlő emberek leírása:

 

Akármerre tekint, nem látni egyebet

Csak felé sugárzó száz meg ezer szemet,

Fennrázott süveget, karok emelését,

Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését.

(IV/ 26)

 

Az udvaroncoktól nem kedvelt és a királynál is kegyvesztett Toldi csak e rokonabb lelkekben őrzi meg jó hírnevét, amely a homéroszi héroszok kleosza [’halhatatlan hírneve’] óta minden magát megbecsülő hős féltett kincse.  Balassi és Zrínyi verseiben szintén ilyen jó hírért, névért és szép tisztességért fáradoznak. Ennek virágaira áhítozik a Laczfi nádor legényeit bámuló fiatal Miklós is: „Szép magyar leventék, aranyos vitézek! / Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek. / Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba? / Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?” (Toldi, I/6.). Az ilyen virágok Aranynál télben és halálban is megmaradnak: „Bokréták, virágok; – télizöld növények, / […] mint a szép hír, halálban is élnek. (Toldi estéje, IV/27)


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 6   »   Szentek és szentségtörők – Arany János Toldi estéjéről
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911