Az „esszé”, mint elnevezése is mutatja, kísérlet – amit akár úgy is lehetne érteni: kísérlet arra, hogy megtalálja az ideális távolságot a tárgyától. Ahogy a legtöbb kép esetében is van egy behatárolható tartomány, egy sem-túl-közeli, sem-túl-távoli pozíció, ahonnan nézve a festmény leginkább feltárulkozik, az írásban is tetten érhető valami hasonló: a jó esszékhez a szerzőnek illik vagy minél többet, vagy minél kevesebbet tudnia az adott témáról. Úgy vettem észre, a legértékesebb gondolatok akkor születnek, ha kiötlőjük vagy már majdnem mindent, vagy még majdnem semmit sem tud a szóban forgó dologról, mert csak ebben a két esetben van meg az esszéhez szükséges távlat és szabadság. Ha valaki „éppen eleget” olvasott hozzá, abból a legritkább esetben keveredik ki más, mint pedáns cikk vagy iskolai dolgozat.

Attól tartok, esetemben most nemigen adódik efféle ideális távolság, mert amiről írok, mindent elmondtak már – sőt, a kelleténél tán többet is –, viszont sehol sem találtam hozzá használható irodalmat. Tükrökről van szó és festményekről: e kétféle tükörképről, amelyek közül az egyik mindig a változó jelen pillanatot mutatja, míg a másik változatlanul tükröz egy rég elhamvadt jelent. Mindkettő a valóság mágikus megkettőzésére szolgál, és mind a kettő másolat: hű vagy elmosódott, szépítő vagy torz képe a látható világnak. Ha a festészet titkait meg akarjuk fejteni, minden azon múlik, mit gondolunk a tükörről és a tükrözés varázslatáról; mint ahogy a tükrökről elmélkedve előbb-utóbb elkerülhetetlenül a festményekhez jutunk. Ha a képkészítés tükrözés, az sem mindegy, merre fordítjuk a tükröt. A középkori művészet tükrei inkább az ég felé irányultak, a reneszánsztól jobbára a földi világ felé: a gótikus táblákon és falfestményeken, mint nyitott ajtókon járkáltak ki-be a láthatatlan és testetlen hatalmak, a szentek, rémek, angyalok, hogy aztán fokozatosan átadják helyüket a hercegeknek, kalmároknak, és végül a szolganépnek. A kenetes ünnepek mögül előbújtak a hétköznapok, a szentekből az esendő emberek, és mindez annak volt köszönhető, hogy a „valóság” fogalma, melyet a festmények tükrözni kívántak, időközben szép lassan átalakult. A tükröktől és a mesterséges képmásoktól való atavisztikus irtózat egyik oka is alighanem közös vonásukban keresendő: mind a kettő olyan teret nyit meg, amelyet látni lehet ugyan, de ahová belépni nem; ebben pedig rokonságot tartanak a túlvilággal, ami az archaikus népek képzelete számára többnyire az e világ halovány árnyképe. Mellesleg az ókori és középkori gondolkodás számára a jelenségek világa maga sem sokkal több, mint másolat; elnagyolt és illékony tükörképe egy szellemi prototípusnak, ráadásul romlandó és megbízhatatlan is – a festmények ehhez képest csak további kópiát jelentettek a sorban, így őrizve magukban valamit a valóság jelzésszerű természetéből.

A hellenizmust követő hosszú szünet után reneszánsz piktorok kezdték méltatni a festmények képességét, hogy a tükrökhöz hasonlóvá válnak: úgy gondolták, a vászonnak a tükör felületéhez hasonló pontossággal kell visszaadnia a látványt, és azt javasolták, hogy a művész tükörrel korrigálja munkája hibáit, amelyek a visszavert képben még inkább előugranak. A festészet mitikus védnökét Narcissusban látták, akit rabul ejtett önnön vízen tükröződő képmásának szépsége. A festménynek tehát, hogy tökéletes legyen, a tükör tulajdonságait kellett felölteni, és mindenben ahhoz igazodni – kivéve az időt, aminek persze híjával van. A mara-dandóság viszont a festett kép kiváltsága, mert a tükrök, ha mégoly pontosak is, nem képesek megtartani a rájuk vetülő alakot; szüntelenül változnak, éppúgy, mint ami eléjük kerül: akár az emlékezet nélküli festmények, mindent felölelnek, de semmit sem ragadnak meg.

E belső, és valamiképp titokzatosnak tetsző rokonságuk miatt tartottam mindig érdekesnek, ha egy képen tükrök szerepelnek. Ha egy festményen egy másik festmény is látszik, az inkább csak a redundancia kellemes szédületével ajándékozza meg a szemlélőt, ahogy a könyvekről szóló könyvek, vagy a tartalomjegyzéket is feltüntető tartalomjegyzékek. A tükör a képben egész más: mintha a képmás természetébe nyújtana bepillantást; mintha a tükör segítségével a festő magáról a festményről vagy a festészetről állítana valamit.

Kétségkívül a leggyakoribb, és ezért legérdektelenebb párosítás: a tükör és a nő. A fésülködő, öltöző, szépítkező dámák zsánerképei a festészet kedvelt témái közé tartoznak; meglesni a nőket ott, ahol általában senki sincs jelen, annak ígéretével kecsegtet, hogy választ kapunk a férfinépet ősidők óta nyugtalanító kérdésre: vajon a nők olyankor is nők-e, ha nem látjuk őket? Nem biztos – mert ha teljesnek tűnik a magány, a tükör azért látja őket, még ha nem is képes a férfiak tekinteténél hívebben reflektálni szépségükre. Vénuszt ezért szokás tükör társaságában ábrázolni: ha nem volna ott tükör, a szerelem úrnője talán megszűnne létezni, mert a szerelemben jobbára önmagunkat pillantjuk meg. Máskor a tükör a néző cinkostársa: olyasmit tár fel, ami láthatatlan volna: a festőnek hátat fordító modell arcát, tekintetét. Ha a meztelen nő megmutatja a testét, de szemérmesen elrejtené arcát, a tükör segít leleplezni, hogy pőresége és kiszolgáltatottsága ekképp teljessé váljék.

A tükör másképp is leleplezhet, áttételesebben és kíméletlenebbül: ha szembesít azzal, amit nem akarnánk látni. Idős asszony készülődik a bálba egy 17. századi képen: szolgálók hada veszi körül, ékszerekkel, szalagocskákkal cicomázva úrnőjüket, de az asztalon a kis tükör, az átkozott tanú felfedi, hogy hiába a gyöngyök és virágok, ha az arc hervadásnak indult. A tükör megmutatta az időt. Vannak aztán a barokk Vanitas-festmények, amelyeken a tükör még nyíltabban moralizál: ezeken rendszerint szép fiatal lány látható, mellette az asztalon kihunyni készülő mécs, vaskos könyv, megsárgult koponya, és persze az elmaradhatatlan tükör, amely a reflexió képi metaforájaként hívja fel a figyelmet a dolgok hiábavalóságára. De más módon is lehet a tükör metafora: az altenmarkti Miasszonyunk-kápolna freskóin Mária alakja helyett sugárzó tükör tűnik fel a hajnali tájban, a zodiákus égi köre alatt annak a himnusznak az illusztrációjaként, amely a Szűzanyát az „Igazság tükreként” dicsőíti, mivelhogy őáltala jelent meg és vált láthatóvá a megtestesült Igazság, Krisztus.

Többé-kevésbé mindenütt tetten érhető a tükör varázslatos mivolta: a nézőpontokat, amelyek a nyugati festészetben a perspektivikus ábrázolásmód elterjedése óta szigorúan rögzítettek és kizárólag egyetlen szempont alkalmazását teszik lehetővé, a festő csak a tükör segítségével képes megkettőzni. Míg a korábbi, középkori művészet a teret felszabdalta, kifordította, variálta, addig egy szigorúan a szemlélőhöz kötött valóságban a tükör a többszempontúság egyetlen legitim eszköze.

Vannak azért olyan tükrök is, amelyek mágikus jellege sokkal explicitebb, és abban nyilvánul meg, hogy beléjük nézve olyasmit pillanthatunk meg, amit máskülönben sosem láthatnánk: az igazságot, a halált vagy az eljövendőt. Tiziano egyik festményén, melyet Daniel Arasse elemzett olyan szépen, Vulcanus rajtakapja Marsot, amint Vénusszal enyeleg. Ha tüzetesen szemügyre vesszük a képet, a szemközti falnak támasztott fényes pajzsban vagy tükörben furcsamód nem az látszik, ami a szobában éppen történik, hanem ami kevéssel később történni fog.  Az antik mitológia ismeri az ilyen mágikus tükröket, amelyek mint felhőt oszlatják szét az időt: a kép kapcsán Arasse emlékeztet Aeneas pajzsára, amelynek sima felülete Róma eljövendő dicsőségét tükrözte. És ha már a pajzsoknál tartunk, Akhilleusz híres pajzsa is felfogható egyfajta tükörnek, amelyben egy egész világ elevenedik meg hajókkal, harcosokkal, ünnepségekkel; a pajzs megmutatja a világot, ahonnan a hős származott, míg Aeneasé felvillantja azt, amely felé viselője tart. Perzeusz is tükröző pajzs segítségével győzte le a Gorgót, erről pedig eszembe jut Burne-Jones festménye, A baljós fő, amely egyúttal a művészet allegóriájának tekinthető: Perzeusz egy kút tükrében mutatja Andromédának a levágott fejet, mert a tükörben ártalmatlanná válik a szörnyű pillantás, amely mindent kővé dermeszt maga körül.

Mindez csak hevenyészett áttekintés, hosszúra nyúlt bevezető. Valamennyi közül a legtitokzatosabb és leginkább elgondolkodtató eset, ha a festményen látható tükör egyenest felénk, a szemlélők felé fordul. Ilyenkor ugyanis nem csupán a képen szereplő szempontok kettőződnek meg, hanem a kép tere is kitágul: ahol a mi világunknak kellene kezdődnie, ott a tükör tanúsága szerint a festmény tere folytatódik, s ez egyfajta kérdést vagy kétkedést hordoz magában: önnön jól ismert világunk is nem több-e képmásnál? A felénk fordított tükör, akár megmutatja, mit látunk benne, akár nem, azzal az érzéssel jár, mintha a bennünket körülvevő valóság valahogy eltűnne, képlékennyé válna, vagy legalábbis a kép kezdené magába olvasztani. A 15. században a flamand festők kedvelt fogása, hogy a festményen valahol kis konvex tükröt helyezzenek el, s így játsszák ki, tágítsák kétszeresére a képzeletbeli keretet, amelyet a képkivágás láttatni enged. A legismertebb példa persze Van Eyck és az ő Arnolfini-házaspárja, amelyen a hátsó falon látható gótikus felirat („Jan Van Eyck itt volt”) kerül megerősítésre az alatta függő tükör által. A tükörhöz közel hajolva nemcsak a házaspár hátát és a szoba nem látható részét fedezhetjük fel, hanem magát a festőt is, kék ruhában, egy titokzatos vörös köpenyes alak kíséretében. Ettől kezdve a németalföldi szobabelsőkben itt is, ott is tükröződő felületek jelennek meg, amelyek kitekintést engednek a zárt térből a külső világba, a nyitott ablakokon túlra, vagy a belső tér rejtett részleteibe: kancsókon, üvegpoharakon csillan meg a fény, és persze apróbb vagy nagyobbacska tükrökön, amelyek domború felülete mintha magába gyűjtené és összesűrítené az egész látható teret: a kép világában így egy második, titokzatos tér nyílik meg, a tükör világa, amely a visszájukról mutatja a dolgokat. Az efféle domború tükröket „boszorkánytükröknek” is nevezték akkoriban, utalva ama csodálatos tulajdonságukra, hogy képesek felületükön mintegy összegyűjteni a körüllévő világot. Persze az is elképzelhető, hogy a helyzet fordított, és nem a tükrök sűrítik magukba a kozmoszt, hanem a teljes kozmosz tükörtermészetű.