Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 7   //    «    1    » 
Nacsinák Gergely András
Tükörképek
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Az „esszé”, mint elnevezése is mutatja, kísérlet – amit akár úgy is lehetne érteni: kísérlet arra, hogy megtalálja az ideális távolságot a tárgyától. Ahogy a legtöbb kép esetében is van egy behatárolható tartomány, egy sem-túl-közeli, sem-túl-távoli pozíció, ahonnan nézve a festmény leginkább feltárulkozik, az írásban is tetten érhető valami hasonló: a jó esszékhez a szerzőnek illik vagy minél többet, vagy minél kevesebbet tudnia az adott témáról. Úgy vettem észre, a legértékesebb gondolatok akkor születnek, ha kiötlőjük vagy már majdnem mindent, vagy még majdnem semmit sem tud a szóban forgó dologról, mert csak ebben a két esetben van meg az esszéhez szükséges távlat és szabadság. Ha valaki „éppen eleget” olvasott hozzá, abból a legritkább esetben keveredik ki más, mint pedáns cikk vagy iskolai dolgozat.

 

Attól tartok, esetemben most nemigen adódik efféle ideális távolság, mert amiről írok, mindent elmondtak már – sőt, a kelleténél tán többet is –, viszont sehol sem találtam hozzá használható irodalmat. Tükrökről van szó és festményekről: e kétféle tükörképről, amelyek közül az egyik mindig a változó jelen pillanatot mutatja, míg a másik változatlanul tükröz egy rég elhamvadt jelent. Mindkettő a valóság mágikus megkettőzésére szolgál, és mind a kettő másolat: hű vagy elmosódott, szépítő vagy torz képe a látható világnak. Ha a festészet titkait meg akarjuk fejteni, minden azon múlik, mit gondolunk a tükörről és a tükrözés varázslatáról; mint ahogy a tükrökről elmélkedve előbb-utóbb elkerülhetetlenül a festményekhez jutunk. Ha a képkészítés tükrözés, az sem mindegy, merre fordítjuk a tükröt. A középkori művészet tükrei inkább az ég felé irányultak, a reneszánsztól jobbára a földi világ felé: a gótikus táblákon és falfestményeken, mint nyitott ajtókon járkáltak ki-be a láthatatlan és testetlen hatalmak, a szentek, rémek, angyalok, hogy aztán fokozatosan átadják helyüket a hercegeknek, kalmároknak, és végül a szolganépnek. A kenetes ünnepek mögül előbújtak a hétköznapok, a szentekből az esendő emberek, és mindez annak volt köszönhető, hogy a „valóság” fogalma, melyet a festmények tükrözni kívántak, időközben szép lassan átalakult. A tükröktől és a mesterséges képmásoktól való atavisztikus irtózat egyik oka is alighanem közös vonásukban keresendő: mind a kettő olyan teret nyit meg, amelyet látni lehet ugyan, de ahová belépni nem; ebben pedig rokonságot tartanak a túlvilággal, ami az archaikus népek képzelete számára többnyire az e világ halovány árnyképe. Mellesleg az ókori és középkori gondolkodás számára a jelenségek világa maga sem sokkal több, mint másolat; elnagyolt és illékony tükörképe egy szellemi prototípusnak, ráadásul romlandó és megbízhatatlan is – a festmények ehhez képest csak további kópiát jelentettek a sorban, így őrizve magukban valamit a valóság jelzésszerű természetéből.

 

A hellenizmust követő hosszú szünet után reneszánsz piktorok kezdték méltatni a festmények képességét, hogy a tükrökhöz hasonlóvá válnak: úgy gondolták, a vászonnak a tükör felületéhez hasonló pontossággal kell visszaadnia a látványt, és azt javasolták, hogy a művész tükörrel korrigálja munkája hibáit, amelyek a visszavert képben még inkább előugranak. A festészet mitikus védnökét Narcissusban látták, akit rabul ejtett önnön vízen tükröződő képmásának szépsége. A festménynek tehát, hogy tökéletes legyen, a tükör tulajdonságait kellett felölteni, és mindenben ahhoz igazodni – kivéve az időt, aminek persze híjával van. A mara-dandóság viszont a festett kép kiváltsága, mert a tükrök, ha mégoly pontosak is, nem képesek megtartani a rájuk vetülő alakot; szüntelenül változnak, éppúgy, mint ami eléjük kerül: akár az emlékezet nélküli festmények, mindent felölelnek, de semmit sem ragadnak meg.

 

E belső, és valamiképp titokzatosnak tetsző rokonságuk miatt tartottam mindig érdekesnek, ha egy képen tükrök szerepelnek. Ha egy festményen egy másik festmény is látszik, az inkább csak a redundancia kellemes szédületével ajándékozza meg a szemlélőt, ahogy a könyvekről szóló könyvek, vagy a tartalomjegyzéket is feltüntető tartalomjegyzékek. A tükör a képben egész más: mintha a képmás természetébe nyújtana bepillantást; mintha a tükör segítségével a festő magáról a festményről vagy a festészetről állítana valamit.

 

Kétségkívül a leggyakoribb, és ezért legérdektelenebb párosítás: a tükör és a nő. A fésülködő, öltöző, szépítkező dámák zsánerképei a festészet kedvelt témái közé tartoznak; meglesni a nőket ott, ahol általában senki sincs jelen, annak ígéretével kecsegtet, hogy választ kapunk a férfinépet ősidők óta nyugtalanító kérdésre: vajon a nők olyankor is nők-e, ha nem látjuk őket? Nem biztos – mert ha teljesnek tűnik a magány, a tükör azért látja őket, még ha nem is képes a férfiak tekinteténél hívebben reflektálni szépségükre. Vénuszt ezért szokás tükör társaságában ábrázolni: ha nem volna ott tükör, a szerelem úrnője talán megszűnne létezni, mert a szerelemben jobbára önmagunkat pillantjuk meg. Máskor a tükör a néző cinkostársa: olyasmit tár fel, ami láthatatlan volna: a festőnek hátat fordító modell arcát, tekintetét. Ha a meztelen nő megmutatja a testét, de szemérmesen elrejtené arcát, a tükör segít leleplezni, hogy pőresége és kiszolgáltatottsága ekképp teljessé váljék.

 

A tükör másképp is leleplezhet, áttételesebben és kíméletlenebbül: ha szembesít azzal, amit nem akarnánk látni. Idős asszony készülődik a bálba egy 17. századi képen: szolgálók hada veszi körül, ékszerekkel, szalagocskákkal cicomázva úrnőjüket, de az asztalon a kis tükör, az átkozott tanú felfedi, hogy hiába a gyöngyök és virágok, ha az arc hervadásnak indult. A tükör megmutatta az időt. Vannak aztán a barokk Vanitas-festmények, amelyeken a tükör még nyíltabban moralizál: ezeken rendszerint szép fiatal lány látható, mellette az asztalon kihunyni készülő mécs, vaskos könyv, megsárgult koponya, és persze az elmaradhatatlan tükör, amely a reflexió képi metaforájaként hívja fel a figyelmet a dolgok hiábavalóságára. De más módon is lehet a tükör metafora: az altenmarkti Miasszonyunk-kápolna freskóin Mária alakja helyett sugárzó tükör tűnik fel a hajnali tájban, a zodiákus égi köre alatt annak a himnusznak az illusztrációjaként, amely a Szűzanyát az „Igazság tükreként” dicsőíti, mivelhogy őáltala jelent meg és vált láthatóvá a megtestesült Igazság, Krisztus.

 

Többé-kevésbé mindenütt tetten érhető a tükör varázslatos mivolta: a nézőpontokat, amelyek a nyugati festészetben a perspektivikus ábrázolásmód elterjedése óta szigorúan rögzítettek és kizárólag egyetlen szempont alkalmazását teszik lehetővé, a festő csak a tükör segítségével képes megkettőzni. Míg a korábbi, középkori művészet a teret felszabdalta, kifordította, variálta, addig egy szigorúan a szemlélőhöz kötött valóságban a tükör a többszempontúság egyetlen legitim eszköze.

 

Vannak azért olyan tükrök is, amelyek mágikus jellege sokkal explicitebb, és abban nyilvánul meg, hogy beléjük nézve olyasmit pillanthatunk meg, amit máskülönben sosem láthatnánk: az igazságot, a halált vagy az eljövendőt. Tiziano egyik festményén, melyet Daniel Arasse elemzett olyan szépen, Vulcanus rajtakapja Marsot, amint Vénusszal enyeleg. Ha tüzetesen szemügyre vesszük a képet, a szemközti falnak támasztott fényes pajzsban vagy tükörben furcsamód nem az látszik, ami a szobában éppen történik, hanem ami kevéssel később történni fog.  Az antik mitológia ismeri az ilyen mágikus tükröket, amelyek mint felhőt oszlatják szét az időt: a kép kapcsán Arasse emlékeztet Aeneas pajzsára, amelynek sima felülete Róma eljövendő dicsőségét tükrözte. És ha már a pajzsoknál tartunk, Akhilleusz híres pajzsa is felfogható egyfajta tükörnek, amelyben egy egész világ elevenedik meg hajókkal, harcosokkal, ünnepségekkel; a pajzs megmutatja a világot, ahonnan a hős származott, míg Aeneasé felvillantja azt, amely felé viselője tart. Perzeusz is tükröző pajzs segítségével győzte le a Gorgót, erről pedig eszembe jut Burne-Jones festménye, A baljós fő, amely egyúttal a művészet allegóriájának tekinthető: Perzeusz egy kút tükrében mutatja Andromédának a levágott fejet, mert a tükörben ártalmatlanná válik a szörnyű pillantás, amely mindent kővé dermeszt maga körül.

 

Mindez csak hevenyészett áttekintés, hosszúra nyúlt bevezető. Valamennyi közül a legtitokzatosabb és leginkább elgondolkodtató eset, ha a festményen látható tükör egyenest felénk, a szemlélők felé fordul. Ilyenkor ugyanis nem csupán a képen szereplő szempontok kettőződnek meg, hanem a kép tere is kitágul: ahol a mi világunknak kellene kezdődnie, ott a tükör tanúsága szerint a festmény tere folytatódik, s ez egyfajta kérdést vagy kétkedést hordoz magában: önnön jól ismert világunk is nem több-e képmásnál? A felénk fordított tükör, akár megmutatja, mit látunk benne, akár nem, azzal az érzéssel jár, mintha a bennünket körülvevő valóság valahogy eltűnne, képlékennyé válna, vagy legalábbis a kép kezdené magába olvasztani. A 15. században a flamand festők kedvelt fogása, hogy a festményen valahol kis konvex tükröt helyezzenek el, s így játsszák ki, tágítsák kétszeresére a képzeletbeli keretet, amelyet a képkivágás láttatni enged. A legismertebb példa persze Van Eyck és az ő Arnolfini-házaspárja, amelyen a hátsó falon látható gótikus felirat („Jan Van Eyck itt volt”) kerül megerősítésre az alatta függő tükör által. A tükörhöz közel hajolva nemcsak a házaspár hátát és a szoba nem látható részét fedezhetjük fel, hanem magát a festőt is, kék ruhában, egy titokzatos vörös köpenyes alak kíséretében. Ettől kezdve a németalföldi szobabelsőkben itt is, ott is tükröződő felületek jelennek meg, amelyek kitekintést engednek a zárt térből a külső világba, a nyitott ablakokon túlra, vagy a belső tér rejtett részleteibe: kancsókon, üvegpoharakon csillan meg a fény, és persze apróbb vagy nagyobbacska tükrökön, amelyek domború felülete mintha magába gyűjtené és összesűrítené az egész látható teret: a kép világában így egy második, titokzatos tér nyílik meg, a tükör világa, amely a visszájukról mutatja a dolgokat. Az efféle domború tükröket „boszorkánytükröknek” is nevezték akkoriban, utalva ama csodálatos tulajdonságukra, hogy képesek felületükön mintegy összegyűjteni a körüllévő világot. Persze az is elképzelhető, hogy a helyzet fordított, és nem a tükrök sűrítik magukba a kozmoszt, hanem a teljes kozmosz tükörtermészetű.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 7   »   Tükörképek
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911