Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 7   //    «    11    » 
Kutas József
A didergő király
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A királyi kastély egy pusztaság közepén állt. A síkság helyén hajdanán dús erdő lombosodott. Minden kivágott fa alatt halott emberek fekszenek, mesélte apám, aki tavasszal rám parancsolt, vegyem fel a piros nadrágot, és jelentkezzem az udvar belső palotaőrségénél.

 

Engedelmeskedtem. Elhagytam a burjánzó vadont, a fák alatt rejtőző árnytereket, hogy szolga legyek a didergő király várában. Integető szüleim képe a palota küszöbéig kísért.

 

Azóta itt vagyok. A jéghideg falak között nehezen múlik az idő. Az inasok selyempapucsban siklanak a tükörfolyosókon és a reggeli ébresztőt érckürt helyett zúzmarás lanton játsszák.

 

Három évet töltöttem a jégvirágos termekben, mire Krajcár miniszter felfigyelt rám, és előléptetett. Közölte: mostantól a király belső szolgái közé tartozom. A többiek jogosan irigykedtek és fújtak rám, mert a birodalom tekintélye elegendő ahhoz, hogy cselédei esetleg otthont találjanak a szomszéd uralkodók aranyfácános udvaraiban – akkor aztán megtalálom számításomat, és szüleim segítségére lehetek.

 

Utolsó napomat töltöm őrségben, örülnöm kellene, de nyugtalan vagyok. Nem kapok hírt a szüleimtől. A postás kürtje kétnaponta repeszti szét a csendet a kastély körül, de nem nekem szól, pedig ugrásra készen várom.

 

Felkerestem Ferkót, az istállófiút, egyetlen barátomat az udvarban, aki szintén szenved a magánytól. Ő tanította nekem a „fordított észjárást” (semmi sem fontos, ami annak látszik); ő verte koponyámba a régi közmondás igazságát: Lassan járj, tovább érsz! A tanács hasznos, mikor átizzadt hátasról kiabáló hírnök dörömböl a vaskapun.

 

Az istállóműhely előtt ciprusok cukorsüveg alakú árnyékai álltak őrt. Cingár és szófukar barátom a sarokban üldögélt. Posztópapucsa hegyét éhes egér, a fény rágta.

 

– Ez aztán a hír – mondta flegmán, és tiszteletemre megemelte a Pénelopé-módszerrel foltozott zekét (amit megvarrt, tüstént lefejtette, nehogy új munkába kelljen fognia) –, bár nem a legjobb.

 

– Hogy érted ezt? – hüledeztem.

 

Végigmért, és új szálat húzott a tűbe.

 

Cseresznyepiros vászonnadrágot viseltem, könnyű meggybordó zekét, kék selyempapucsot. Elfintorodott.

 

– Remélem, tudsz melegebb ruhát keríteni... ott megvesz az isten hidege.

 

– Miért?

 

Úgy pillantott rám, mint néha makacs lovaira szokott.

 

– Hát miért didergő király az úr? Állandóan fázik. Hiába ölt magára annyi ruhát, amennyit a csontja elbír, issza a forró puncsokat és leveseket, hozat messze földről sárkányköveket, tömi drága cédrussal és a szegények fáival a cserépkályhát, semmi sem segít.

 

Vállat vontam. Az őrség nem panaszkodhatott. Szobáink, a fedett folyosók meleget sugároztak; főzelékünket tűzforrón tálalták a lányok.

 

Néztem barátomat, de gondolataim elcsámborogtak. Egyre jobban aggódtam szüleim késlekedő levelei miatt. Apám sohasem tartozott a tintapazarlók közé.

 

Fiam, ezúton tudatlak, hogy a tölgyest, amit úgy szerettél, tövig kivágták. Nem tudom, mi lesz velünk. A föld olyan üres, mint a koldus tenyere. Becsüld meg magad. Ha a király úr közelébe kerülnél, gondolj a birtokra! Apád.

 

De mióta a kisbirtokon megszaporodtak a királyi ellenőrök, felhagyott a körmöléssel. Szegény anyám vért izzadt egy-egy sorral is.

 

Kedves fijam, mi jolvagyunk, apád nyüglödik a derekával, a dijót leszedtük, sajnos, csak egy fa maradt. Csókol anyád.

 

Ferkó eltolta magától a zekét, és úgy tett, mintha munkáját vizsgálgatná – valójában engem tartott szemmel.

 

A torony tetejéről halk dallam szólt.

 

– Vacsoraidő – szólt Ferkó.

 

Félredobta a ruhát, grimaszolt, és kisántikált az istállóból.

 

Bő három órám volt az első szolgálatig, gondolkodhattam barátom mondatain.

 

Valóban kitüntetés ért az áthelyezéssel, és jobb dolgom lesz a belső palotában? Tudok-e változtatni szüleim életén?

 

A didergő király megfagyasztotta országát. A parasztok ímmel-ámmal túrták a földet, a jóllakás reménye nélkül. A kereskedők csüggedten házaltak sovány gebéik hátán, míg a kimerültség le nem nyomta őket egy mérföldkőre. A nemes urak halálsápadtan üldögéltek citadelláikban, várva a királyi biztosokat, akik számba vették javaikat.

 

De eddig olyan jól ment minden! Hirtelen visszakívántam a palotaőrök piros nadrágját – az ám! Fel kell keresnem az udvari szabót az egyenruhámért!

 

Felugrottam, kiügettem az udvarra.

 

Az első sarkon megcsapott a csigalépcsők felől áradó hideg. A vár csúcsán lengő lobogó dermedten csüngött alá. Az ég ólomszürke. A kövek szemrehányó síremlékek.

 

Papucsom sima talpa megcsúszott egy jéghártyán, hanyatt vágódtam. Tarkómat beütöttem a falba. Néhány percre bizonyára elvesztettem az eszméletemet – a kábulat álomhoz hasonlított: otthon voltam, szüleim birtokán. Az óriási fák felől árnyékok léptettek az udvar felé, a levegőt kedves kiáltások irdalták. És én? Csatakos pónin ültem, és fakarddal csapkodtam a napraforgók fejét.

 

A lant hangja ébresztett.

 

Nagy nehezen két lábra küzdöttem magam, folytattam utamat a rőfösház felé. Anyám levelét mondogattam magamban. Mi az, hogy: utolsó diófa? Három éve búcsúlakomámat a százéves, fekete törzsű fák alatt rendeztük. Akkor ittam először szeszes italt. Apám nem méhsörrel vagy eperbóléval traktált, hanem igazi bordóival koccintottunk.

 

Gyalogoltam a síkos köveken a szabómester felé, sajgó tarkómat tapogattam, és bosszankodtam.

 

Hát nem mindegy, miért didereg a király? Ő a király, akkor fázik, amikor akar!

 

Úgy elfutott a pulykaméreg, hogy a rőfösház lelógó címere homlokon kólintott. Már csak ez hiányzott. Amint Ferkó végez az evéssel, okvetlenül felkeresem. Szeretnék választ kapni néhány kérdésre.

 

Az őrség éjfél utáni beszélgetésének zöme a királyról szólt. Miért nem figyeltem jobban?

 

Egyikünk sem hitte, hogy az uralkodó jókedvében kucorog naphosszat a pokolbeli kandallók előtt. Voltak köztünk fázósak, akik két kapcát húztak a papucsba, és dupla mellénybe öltözködtek (Krajcár minisztert soha nem lehetett látni fülessapka nélkül), ám a lobogó tüzek mellett hamar átmelegedtünk – kivéve a belső szolgákat!

 

Örömöm elillant. Krajcár emberei nyáron is reszkettek, alig tudták megtartani a forró boros kelyhet, és addig tapogatták a tűzhelyek falát, míg bőrük felhólyagzott… Erről nem szólt a miniszter úr egy mukkot sem.

 

– Mi járatban? – riasztott fel a szabómester barátságosan. – Ó, gyere csak, gyere! Nagy megtiszteltetés ám az úr mellett szolgálni!

 

– Csak ne fázna annyira – szaladt ki számon meggondolatlanul.

 

A mester (kövér, vörös képű öregember) orrára tolt szemüvege fölül rám tekintett:

 

– Tudod te, miért citerázik az úr?

 

– Dehogy tudom!

 

– Ha tudnád, vigyáznál a szádra – folytatta hümmögve.

 

Egy magas polcról narancssárga fénynyalábokkal horgolt egyenruhát ráncigált le, és a pultra helyezte. A gúnyához villogó pengéjű hosszú tőr tartozott.

 

– Nesze! – körülkémlelt. – Nem ismered a legendát?

 

– Sok mese kering a várban róla – feleltem óvatosan, mert mintha kis gyertya gyulladt volna odabent. – Elpusztítja az országot, csakhogy felmelegedhessen…

 

– Csitt! – mondta a szabómester. – Ne kiabálj. Meghallhatják. Ne szólj szám…

 

– Nem fáj fejem – egészítettem ki, ámbár a kijelentés nem volt igaz.

 

Koponyám több, önálló életet élő részre szakadt: az egyikben hónom alá szorítottam a ruhacsomagot, hogy a függöny mögött átöltözzem. A másikban a búcsúebéden trónoltam; a harmadikban anyám zokogott, mert a királyi ellenőrök lajstromba vették az udvarház cédrustetejét, és lefoglalták a mi RC monogramos gerendáinkat. A negyedikben a sápadt Ferkót cipelte a jégmintás udvaron két palotaőr; majd suttogva elmondott mesét hallottam egy kislányról, aki meglágyítja a király szívét, hogy ne cidrizzen annyira, s jóvá változzon.

 

A távolban a postás kürtje recsegett. A váron kívül szabad volt használni, mert elriasztotta az éhes farkasokat.

 

Elkészültem. A ruha pompásan illett sovány termetemre.

 

A hosszú tőr hüvely nélkül himbálózott oldalamon, minden forgásnál nagyot koppanva térdemen.

 

– Azt nem kell hordanod – intett a mester. – Nem előírás. Most menj, mert elkésel!

 

A szabadba érve orra buktam az udvar közepére tornyozott tűzifában, és csúnyán megütöttem magam. A farakás reggel még nem volt itt. A szállítók önnön legendás gyorsaságukon is túltettek. A kisebb-nagyobb rönkök hatalmas szálfákat koronáztak, dértől szürkén.

 

A mester utánam kiáltott, ám figyelmemet a felém kanyarodó bohócruhás, szakállas postás kötötte le; fekete szalaggal átkötött tekercset lóbált felém. Két kézzel kaptam a levél után.

 

Az írás nem tűnt ismerősnek.

 

…Fájdalommal tudatom, hogy drága szüleidet halálos baleset érte, amikor…

 

A száraz anyag kihullt a kezemből, és egyszerre megláttam a gerendákon kanyargó jeleket: RC.

 

A szikla tetejére épített váron jeges szél húzott át, megpendítette a fehér érckakast, megütötte a fagyott zászlót. A hosszú tőr megzörrent derekamon, mikor a didergő király palotája felé indultam.

 

Későre járt. Ideje volt átvennem a szolgálatot új hivatalomban.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 7   »   A didergő király
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911