Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 7   //    «    16    » 
Fénycsóva lobbant I.
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


FÉNYCSÓVA LOBBANT címmel készülő antológiánkban versek, festmények és a versekhez kapcsolódó lírai jegyzetek idézik meg a fényt – a hajnali derengést, a reggeli fényeket, az erős déli napsütést, az alkonyt, a hold látványát, a csillagokat – s mindazt, ami a fénnyel, vagy a fény hiányával összefügg: az árnyékot és a fotót, a szivárványt, a délibábot és a lámpát, a sötétséget, s persze a gondolat világosságát meg az ember metafizikai sóvárgását. Ebben és következő számainkban – a kötet megjelenéséig – ízelítőket közlünk.



Czóbel Minka - CSILLAGOK

Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett táncát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.

Ezer titokteljes, ösmeretlen hangba
Bevegyül a holtak rég elnémult hangja.
Nevemen szólítnak, halkan rám nevetnek
Lágy ölébe hívnak csendes enyészetnek.

Már kézen ragadnak –
ím, a túlsó végről
Lefoszlott a fátyol a nagy ködös égről.
Előbb csak egy csillag halk sugárú fénye
Majd beolvad a köd tiszta csillagfénybe.

Ezer csillag ragyog le a havas földre,
Hó alatt megmozdul jövő tavasz zöldje,
Elszállnak a holtak, ég s föld újra éled
– Nem, még nincs ideje –
ismét tart az élet.


Van úgy, hogy szikrázóan ragyognak, máskor meg mintha folpack mögül kandikálnának. Ezt Etele mondta egyszer, melankolikus hangulatban. A Tisza partján, hol másutt is, persze. A hajdani temető fölött, amire a lakótelep épült, éppenséggel sejtelmesen fénylettek. A Holdnak udvara volt, sárgán derengő, a fejem fölött a faág csontvázkezet rajzolt erre a pasztellszín háttérre. Mi tagadás, megborzongtam. Gödröket és betonvasakat kerülgettem. Érzésből. Szemem a csillagos égen. Talpammal találgattam, merre lehettek egykor a sírok, mikor lépek csontra, szilánkra, mikor egy darabka foltra, ami valaha egy lélekről szakadt le, miközben ama lélek elhagyta ideiglenes szállását, a tetemmé lett testet. Nem léptem, nem tudom. Gödrök, betonvasak, lakótelep épül.
Halál helyén ismét tart az élet…

BENE ZOLTÁN



Vajda János – AZ ÜSTÖKÖS

Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!...


„Jöjjön ki, üstökös van az égen!” – kiabált be Vajda János a háziúrhoz 1882 egy szeptember végi éjjelén. Ő és felesége, Bartos Róza – aki naplójában megörökítette az esetet – már hosszabb ideje a Múzeum körúti ház udvaráról figyelték az égi tüneményt. Vajdát, szokásához híven, elragadta a határtalan lelkesedés: „férjem kinyitotta az ablakainkat tárva és az ajtókat, ide-oda rohant, folyton be- és ki az udvarba, éppen az udvar közepén volt az üstökös, a szobáink, az egész lakás vakító ezüstös fényben úszott...” „Már alszok – morogta a háziúr –, egye meg a fene az üstököst”. „Dögülj (sic!) meg, te spiesbürger (nyárspolgár) a pénzeden!” – kiabált Vajda, és szaladt vissza gyönyörködni. Az eredetileg 1882 II jelöléssel ellátott kométa ma a C/1882 Rl katalógusszámot viseli, és „Cruls” néven tartják számon. A csillagászok szerint (mondják, ez ama ’nagy’) ez volt az eddig feljegyzett legfényesebb üstökös. Vajda már le se feküdt, s délelőtt 10 órára készen volt a verssel.
A keletkezés körülményeiből semmi sem került a tizenhat soros költeménybe – legfeljebb a háziúr spontán közönye húzza még jobban alá a mindenütt egyetlen, idegen szerző örök „társtalanságát”, „boldogtalanságát”. A roppant fénycsóva mintha az egész verset bevilágítaná. Nincsenek sötét sarkok, homályos zugok: Vajda szokásos önelemző, „analitikus” technikáját alkalmazza. Bár az „én” a maga közvetlenségében csak a harmadik versszak legvégén bukkan fel, a költemény két szempontból is önértelmezés: egyrészt közli velünk, hogy az üstökösben, mint a végtelen magány jelképében önmagát látja, másrészt ezt az értelmezést beleírja a versbe (s ennél didaktikusabban talán nem is lehetne): Szomoru csillag, életátkom képe. / Sugár ecset, mely festi végzetem.

A költőiség itt épp nem a rejtőzködésben van. Hiszen a szerző megtehetné, hogy – mint az első három versszakban – csupán az üstökös leírását adja, s csak halvány jelzések sejtetik: lássuk meg az ellentétet égi végtelenség és földi végesség között, mi vegyük észre a párhuzamot visszatérés, forgás, keringés, változékonyság és az egyenes vonalú, rohanó, örök társtalanságra, boldogtalanságra elrendelt, végzetes, elátkozott életpálya között. Vajda azonban egy közvetlen vallomásban: én neked hódolok, megszólítja az üstököst, s a szépen formálódó szimbólumot allegóriává bontja szét. A „csillag” a gyermekeit sirató, kővé merevedő Niobévé válik, s így az első sorban említett uszályról visszamenőleg kiderül, mindvégig női alakot sejtetett. De a férfias, egyenes vonalú, a végtelenséggel versengő, magányos rohanás és a nőiesnek tekintett lobogó gyász és szomorúság mellett az üstökös magába olvasztja a Művész képét is, aki sugár ecset.
Így a vers végére mintegy kettéhasad: egyszerre ábrázoló és ábrázolt, ecset és kép.
A magány épp e kettősség révén lesz teljes: az egyértelmű, már-már darabos nyelven az életátokról szóló vallomás attól válik komollyá és hitelessé, hogy még az ábrázolás eszközében is önmagát látja. Végképp magába zárul; mindvégig csupán önmagát képes ábrázolni önmagával.

KÁLLAY GÉZA



Petri György - EGY FÉNYKÉPRE, AMELYEN KEZET RÁZNAK
(1948. június 12.)
(Rekviem a magyar demokráciáért)

Hogy nem lehet?
Inkább azt írnám: nem helyénvaló
gyűlölet nélkül gondolni Reá.
(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – –
de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor,
hogy a szabadság szent szavát ajkamra
parancsolólag többé nem veszem.)

Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt
utálattal reá – mivel halott, és
halottabb nem lehet már.
Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs.
Még hamvait sem
fogadta be e föld (ha jól tudom).
Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta
– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik.
Viseljük el, oly sok más rossz után:
ez sem fog megbűnhődni semmiért.
Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót:
az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó
ártatlan áruló kézfogását:

A vaku
felfényleti tökfejét
a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak
(emlékét össznépi felejtés őrzi),
csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan,
ennenbuzgalmú áldozatnak is,
ki vesztét érzi bár – hozzásegít még.
Megtekinthető – éles rendőri fényben –
rá rossz fényt vető félszeg mosolya
az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – –
gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője,
zakóján a három gyanúsítottgomb
s mögötte a nyílni kész zárkaajtó.

Fáj mondanom: mindközösen utálom
a foglyot és a foglárt.
A sanda ravaszság
s a fontolva halódó hülyeség:
ugyanegy ütemre skandálható
változatai az álokosságnak.

Két megtöretett,
bepiszkolt
kéz egymást rázza.
Egy áramkör
reszketteti a közös gyávaságot.
Két handlé rázza
egymás nyirkos kezét.
(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)
Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött.
Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.


A dátum tiszta, akár a szikével elvágott mozgatóideg mikroszkóp-metszete: demokrácia volt-nincs, börtönök, akasztófák lesznek. 1948. június 12-én (a könyvhéten) egyesül a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt: létrejön a Magyar Dolgozók Pártja. Ezt pecsételi meg Rákosi Mátyás (1892–1971) és Szakasits Árpád (1888–1965) kézfogója.
Hogyan lehet minderről írni három évtized után?

Rögtön bökkenő a két (amúgy egyaránt korpulens) fél közötti súlycsoport-különbség. Az egyik pár hónapig köztársasági elnök volt, utóbb különféle sóhivatalok díszfeje – a másik az ország teljhatalmú ura, akinek arcképe minden intézményben virított, akiről dicsőítő verseket-novellákat-dalokat írtak, s emlékét össznépi felejtés őrzi.

Rákosival kell tehát indítani a verset: a költő számot ad róla, indulattal és mégis elégikusan, a gyűlölettől a megokolt utálatig (József Attila szavai), s a múltak könyörületes elviseléséig. Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót: fordul második harmadába a vers, s innen a pontosságra van parancsolólag szükség. Az ismert fényképen csakugyan szembeötlő Rákosi felfénylő tökfeje, esetlenül röltex-méretre szabott zakója, Szakasits félszeg mosolya, olcsó OTI-szemüvegkerete, szürke gyanúsítottzakója. És – bár a fényképen az ifjú Marosán áll mögötte – pontos a nyílni kész zárkaajtó: Szakasitsot 1950-ben életfogytiglani börtönre ítélték; 1956 márciusában szabadult. A vers harmadik harmadában azután a keserű ítélet keményre kalapált képei (Egy áramkör / reszketteti a közös gyávaságot.) s a rezignált következtetés (Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.)

A szokvány átkozódástól mentes, kegyetlenül őszinte vers.
Hozzon rá feloldást, enyhülést a rákövetkező.

(A kötetben Petri verse után Somlyó Zoltán Forró nyári délutánja következik.)

MESTERHÁZI MÁRTON



Emőd Tamás – BOLYAI

A könyvesház kék ablakából látni,
Hogy jön az est az országúton át –
Ködöt füstölnek, párát eregetnek
Künn a kémények és benn a pipák.
A polcokon ó-könyvek díszelegnek,
Sok titkos írás, ábra, jel, betű.
S a csillagok szigorú mesterének
Arcára hull az alkonyi derű.

A hold kisüt. Kopernik barna képe
Mosolyog most a homályos falon.
Sárga pergamen, lúdtoll, lila ténta:
Pár tompa folt az íróasztalon.
A hold ragyog. Bólongat már a bölcs agg,
A kemencében is szunnyad a szén,
S a vén magyar szent lelke áthajózik
A csillagok és számok tengerén.


Tegyük fel, nem tudjuk, ki az a Bolyai János, és azt sem, ki az a Kopernikusz (arról pedig végkép fogalmunk sincs, ki Emőd Tamás). Ha sikeresen elértük ezt a nemtudást, képzeljük, hogy valami egészen más címet adott versének az ismeretlen költő. Innét már nagyon könnyű lesz megérkezni ebbe a versbe, ezen az országúton. Vastag falú, ismerős házhoz, amelyet valamely nagyon távoli ősünk építtetett, s azóta ki tudja, hány generáción keresztül öröklődött ránk. Minden a helyén van: pipa, könyvek, lúdtoll, tinta, kemence, a közeledő este, a hold. Nem, talán csak a ragyogó hold nincs a helyén. Amit ebben a versben látunk, kicsit más hold, mint ami ránk öröklődött (mert az igazi hold éppúgy a stafírung része, mint a párnaciha). Ez a hold úgy ragyog, hogy megvilágítja a könyveket, s értelmet nyernek a titkos ábrák, jelek, betűk. Mosolyogni kezd Kopernik a falon, Bolyai pedig bemutatkozik, és egy kis pipázásra a szobába invitál. Nem haza érkeztünk tehát, de jó itt. Kicsit meghatódunk a vén magyar szent lelke közvetlen közelében, amit csak éppen illedelmes mértékben mutatunk ki. Pipázunk csendben. Mindenki a gondolataiba merül. Bolyai csillagokon és számokon mereng, mi Emőd Tamáson.

PETRIK IVÁN



Rákos Sándor - PÁR FÉNYES ÓRÁT

fecskeszárnyvillanásnyi ideig még
fény maradj a szememben
nap hősugárzó korongoddal
még egy kicsit melengess engem

nem is nem is egy csorbítatlan őszt
hiszen az hosszú évszak
kegyetekből árnyéktalanul
pár fényes órát szeretnék csak

költözőmadárként lebegve
fürödnék a végső sugárban
s érezném amíg zuhanok
vállam fölött kinyílni szárnyam


Fohász két életre-halálra vívott „csörte” között, melyet a betegágyához láncolt költő az öregedéssel és a kikerülhetetlen elmúlással vívott. Noha a Parkinson-kór alattomos támadása ellen védtelen volt, emlékei és képzelete segítségével próbált szabadulni kiszolgáltatott helyzetéből. A zebegényi nyári lak és a kert – ahol minden fűszál, bokor, fa és építmény ifjúkorára, a természet kiszámítható-megnyugtató rendjére és nyírségi szülőházára emlékeztette – utolsó menedékként várta a hetvenéves költőt. Remélhette, hogy a versihlető újratalálkozással némi haladék is kicsikarható a végzettől, hiszen a hősugárzó és a pólyaként rácsavart pokrócok már nem lobbantják föl az ifjúság tüzét, amely egykor kazánként fűtötte belül. Régóta készült a halálra – egy asztrológiai jóslat szerint 1973-ban kellett volna meghalnia. A Csörte című 1991-es kötetben megjelent vers idején már csaknem két évtizeddel élte túl a jövendölést. Mégsem tágított tőle a közelgő pusztulás előérzete, mivel Füst Milán tanítványaként, a betegségeit gondosan lajstromozó mester hipochondriáját is magáévá tette. A testi elszakadást a földi világtól a hatvanas évek óta a madarak költözésének képével ábrázolta: „Madárnak kellett volna lennem / és elröppennem. / De kő vagyok, ólommal erezett. / Ólomszárnyon lebegek.” (Önarckép, 1953–1964). Sorsa azonban a havas télhez kötözte: „Kálmánházán huszonegyben” Katalin napján született, s halála is a „csikorgó tél” fagyos évszakára esett, 1999 karácsonyán.

VALACHI ANNA



Kormos István - VILLÁMLIK


Az előbb még
szikrázott a nap,
fején felleg:
sötét tótkalap.

Birkák gyapja
esővel teli,
nagykés a levegőt:
gyapjúszag szeli.

Gábriel főangyal
bokája dörren,
bugyborékoló pohár
kertasztalon csörren.


Zápor után vagy közben vagyunk? Ez nem világos, de ami a vers feszült csendjében megragad, az a tömör ábrázolás ereje. A 22 éves Kormos költészetének mesterdarabja ez: 1945-ben keletkezett, hogy két esztendővel később a Dülöngélünk című bemutatkozó kötetbe kerüljön. A költővé felnövekvő ifjú napszámos-ivadék nagy élményei közé tartozik a népdal egyszerűsége és József Attila absztrakcióra hajló, kristályfényű fogalmazásmódja. „Tizenhét éves koromban, amikor még nem is sejdítettem, hogy valaha írni fogok, körülbelül kétszáz József Attila-verset tudtam kívülről” – vallja meg A vasmozsár törője alatt című önéletrajzában. Vád című kései versében pedig a költő emlékét a hamis kisajátítóktól védve írja: „szégyellhetem, hogy törvényes rokon / a vérén tiveletek osztozom”. A mi versünk valóban J. A. törvényes rokonának mutatja K. I.-t: József Attila-i a láttató szűkszavúság, a képek tapintható és illatozó anyagszerűsége. De hasonlóan fontos a dísztelen rímekkel dolgozó, egyszerű szerkezet, amely viszont a népdalé. A kettő együtt – és persze a fiatal Kormos máris minden feleslegtől mentes írásmódja – adja a vers varázsát. A sötét tótkalapot József Attila is írhatta volna („mint méla tót a tutajon”), mégis tökéletesen kormosi fordulatként hat. A nagykés a levegőt: / gyapjúszag szeli valóban metsző érzékletessége szintén az elődre mutat, Gábriel főangyal megjelenése azonban Kormos legsajátabb stílusjegye: a természeti jelenségek értelmezésébe az égieket belekeverő gyermeki-profán játékosság későbbi lírájának is visszatérő motívuma.

CSENGERY KRISTÓF

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 7   »   Fénycsóva lobbant I.
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911