Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 7   //    «    17    » 
BELSŐ RUHATÁR
Horgas Judit
Szoborcsend
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Minden szobrász tudja, hogy amikor este lekattintja a lámpát a műteremben, és behúzza az ajtót, a magukra maradt szobrok életre kelnek.  Az idősebb művészek már ügyet sem vetnek ilyesmire, a fiatalabbak azonban meg-megállnak a zárt ajtó mögött, és fülüket a kulcslyukra tapasztva kuncogva hallgatják, ahogy a fa-, kő- és bronzdarabok recsegve-ropogva nyújtózkodnak. Micsoda társaság! Az egymáshoz faragott alakok igyekeznek minél messzebb kerülni a másiktól, az összegörnyedt figurák lábujjhegyen pipiskednek, az üldögélők felállnak, az állók lefekszenek, vagy öreges mozdulatokkal a térdüket hajlítgatják.

A szobrászképző egyetemek mesterei rendszerint az első órán figyelmeztetik a hallgatókat, hogy semmi esetre se zavarják meg műveik éjszakai életét. Ami jár, az jár, ismételgetik évről évre, éppen elég baj nekik, hogy rajtuk gyakorolnak, teszik hozzá a morcosabbak, az ódivatúbb tanárok meg az alkotás varázsáról szónokolnak. Abban azonban mindannyian egyetértenek, hogy igen nagy baj jele, ha a sötét műteremből, raktárból vagy egyéb, hasonló célt szolgáló helységből icike-picike mozgást sem hall a szobrász.  Megoszlanak a vélemények, hogy ilyenkor pontosan mi történik. Elszáll belőlük a lélek, magyarázza a buddhizmus iránt érdeklődő mester. Depressziósak lesznek, véli a pszichoanalízisbe járó mester. Kiütik magukat, bólogat a kocsmába járó mester.

A mi szobrászunk, aki túl volt már a kora ifjúkor bohóságain, de még nem érte utol az öregkor süket nyugalma, esténként meg-megállt egy pillanatra a bezárt ajtónál, hogy a felpezsdülő lárma hangjaival térjen nyugovóra. Ha különösen sokáig küzdött egy formával, este megkönnyebbülve hallgatta, hogy a félkész mű ledobja magáról a felesleges darabokat, és végleges formájában, ahogy ő csak sok-sok kínlódás után láthatja majd, csatlakozik a többiekhez. Ilyenkor reggelig tartott a jókedve, és mosolyogva hunyorgott a munkaasztalon gubbasztó formára, amely olyan moccanatlanul várta, mintha sosem mozdult volna el a helyéről.

A férfifejjel gyorsan haladt – a magas homlok domborulata alatt mélyen ülő szempár meredt maga elé, az orr karcsún nyújtózott az arc közepén, a kiugró pofacsonttól sovány és szenvedő lett a fej, de nem bánta, Pilinszky verse jutott eszébe, azt mormogta munka közben is: „Csak azt feledném, azt a franciát… Csak azt a testet, reszkető lapockát”. A végére pontosan emlékezett: „Belőlem él! És egyre éhesebben! / És egyre kevesebb vagyok neki! / Ki el lett volna bármi eleségen: / most már a szívemet követeli.”, s bár a vers többi sorát nem tudta felidézni, a szöveg egész nap bújkált  benne. Amikor este végre letette a szerszámokat és lekapcsolta a lámpát, meg sem állt hallgatózni, rögtön a könyvespolcához sietett. Fellapozta a Pilinszky-kötetet, bólogatva olvasta az ismerős sorokat, és megnyugodva ment aludni.

Másnap  csak kora este látott munkához. Egy régebbi szobrát vette elő, a széles csípőjű, gömbölyű nőt. Kedvtelve nézegette a hanyagul átvetett lábat, a telten erotikus idomokat, óvatosan simított egyet itt-ott, forgatta, nézegette – s akkor szeme sarkából megpillantotta a férfifejet. A fehér arc szemrehányóan meredt rá, és gúnyosan fintorogva, pantomimszínészként követte minden mozdulatát. A szobrász a műterem ócska foteljébe ereszkedett, onnan bámulta a fejet. A fej visszabámult.

A szobrász végül a villanykapcsolóhoz botorkált, lekattintotta a lámpát, behúzta az ajtót, és a sötét folyosón a vékony farostlemeznek dőlve, izgatottan hallgatózott. Teljes csend. Máskor a szomszéd szobából is hallotta a mocorgást, de most hiába fülelt, egyetlen pisszenés sem szűrődött ki, mintha a szobrait megdermesztette volna a férfifej pimaszsága. Ki látott már ilyet? Lámpafénynél mocorogni?

Éjszaka álmatlanul forgolódott. Talán nem kellett volna annyit mondogatni azt a Pilinszky-verset, morfondírozott. Azt hihette, valamiféle ráolvasás, hogy  „most már a szívemet követeli”. De ez mégiscsak túlzás. Kifejezetten melodramatikus.

Másnap a lakásban tett-vett, évek óta porosodó papírokat rendezgetett, régi fényképeket válogatott, és csak késő este nyitott be a műterembe. Nem kapcsolt lámpát. A Pilinszky-kötetet a versnél kinyitva az asztalra tette, és behúzta az ajtót. Amikor egy óra múlva visszalopózott, a finoman roppanó szoborizmok megszokott nesze rovarzúgásként töltötte be a nyári éjszakát.
 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Polacsekné Csintalan Ilona mondta: 2012. július 1., 13:49
Kitűnő írás!
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 7   »   Szoborcsend
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911