Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 8   //    «    3    » 
"EMLÉKEZETEM ARCÁRÓL"
Ács József
Üveg alatt
próza
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

1.

 

Mondják, hogy azok az élmények ragadnak meg emlékezetünkben, amelyeket heves érzelmek kísértek, nagy öröm vagy erős ijedtség, esetleg mindkettő. De a megrázó élmények sorsa is lehet a gyors felejtés – védekezésképpen töröljük őket.

 

Ezért bukkan elő a múlt töredezetten, apró, összeilleszthetetlen cserepekben.

 

Nehéz olyan kerek történetet találni, mely mint sértetlen korsó a vizet, tartalmaz bennünket. Mások unszolására azért valahogy mégiscsak elmeséljük magunkat.

 

A magunkról formált mesére azontúl könnyebben emlékszünk. Szebb vagy rútabb, mint ami megesett velünk, de szórványosan felrémlő emlékeinknél összefüggőbb. Az a kép, amire többször emlékszünk vissza, megerősödik, a többi pedig elhalványodik.

 

Mítoszaink, vitrinben kiállított, kanonizált tévedéseink: alakítgatjuk, színezgetjük – de megbecsüljük őket.

 

Ha időnként kezünkbe akad egy emlék, ami nem illik sehova – félredobjuk. Belepi a por, egy idő után már sosem jelentkezik. Talán majd csak halálunk óráján.

 

 

2.

 

Olvassuk össze a fenti szöveg minden huszonötödik szavát! Lehet találni szebb vitrinben után.

 

Nos: ennyi marad az emlékekből. Utólag ruházzuk fel őket értelemmel, mint a rosszul hallott, s ezért hiányos mondatokat. Hallgatózunk, próbálkozunk. Hátha megtudjuk, kik voltunk.

 

3.

 

Vannak aztán a különböző kívánalmakhoz igazított életrajzok, ahol a dokumentált élettényekből a vélt – vagy nyíltan közölt – kívánalmaknak megfelelően válogatunk, a pályázat kedvező elbírálásá-ban, személyünk jobb megítélésében reménykedve.

 

Ha gyakran kell külső szempontok szerint újra-fogalmazni magunknak az életünket, a kirajzolódó képeket lassan magunk is elhisszük.

 

Lehet persze már eleve aszerint élni, hogy mi mutat majd jobban a biográfiában.

 

 

4.

 

Ha eseményeit azonosítani tudjuk is, elemeiből pedig a jelen igényei szerint különféle történeteket szőhetünk, a múlt egészét mégsem tudjuk megragadni. Az eredeti mondatok csak egyszer hangzottak el, s akkor minden szavuk kitöltötte a teljes létezést. Már csak azért sem rekonstruálhatjuk őket, mert a történésekkel zsúfolt jelenben nincs annyi hely. Nézegethetjük persze egy kisebb töredékét is nagyítóüveg alatt, mondjuk úgy, hogy régi naplónkat fellapozzuk, ám a helyzet ilyenkor amennyit javul, ugyanannyit romlik is. Régi jegyzeteink, melyektől a hajdanvolt jelen millió elfeledett részletéről írott eleven és hiteles tudósítást várjuk, nem csillapítanak szomjúságunkon, egyrészt, mert azok is a múlttal foglalkoznak, másrészt meg abból, amit előásunk, legalább annyi új kérdés sarjad, mint ahányra választ kaptunk. Az emlék-fragmentumok is fraktálszerkezetet mutatnak, mint a szigetországok partvonalai: ha egy öblöket és kitüremkedéseket sorjáztató szakaszukba belenagyítunk, újabb öblök és kitüremkedések válnak láthatóvá: ad infinitum.

 

A rejtélyek, ha közelebb megyünk hozzájuk, csak szaporodnak.

 

5.

 

A jelennel sem járunk jobban. Éljük, anélkül, hogy teljesen tisztában volnánk az események jelentőségével. Ahhoz már magyarázat kell: valamiféle múltban gyökerező történet, melynek soron következő mondata épp most hangzik el. Ahányféle múlt létezik, pontosabban ahányféle történettel fedjük le a múltat, annyiféle jelen lehetséges. Melyikben éljünk?

 

Hogy melyik történethez igazítjuk cselekvéseinket, a jelen döntése. Cselekvéseinkkel újra és újra megteremtjük a múltat – abban az értelemben, hogy megerősítjük valamely értelmezését.

 

De kell az itt és most cselekvéshez a múlt? A beidegződések, a reflexek, a traumákban belénk égett félelmek, a hosszú előtörténetek, a gyerekkori sérelmek, a végtelen magyarázkodás, a megcsontosodott előítéletek, mindaz, amitől már észre sem vesszük a jelent? Nem elég hozzá az élő, eleven élet? Paradox módon épp a nyitott, elfogulatlan, jelenre érzékeny, a jelenben cselekvő ember az, aki úgy tűnik, kilóg az időből, kivonja magát áramából, mintha egyszer sem akarna belelépni a hérakleitoszi folyóba.

 

Nem belelépni akar. Benne maradni.

 

 

6.

 

 

– Ne rágódj a múlton! – hallom a felszólítást. – Fűrészport úgysem lehet fűrészelni!

 

No igen. Nem ragasztható meg a porrá tört váza. Nem zöldül ki többé fekete műanyag cserepében a kánikulától kiszáradt puszpáng. Vannak helyrehozhatatlan cseleke-de-teink, melyek emlékéhez mégis kényszeresen visszatérünk, hogy legalább magunkban, képzele-tünk-ben más-felé térítsük az események folyását. Korrektúra. Jólesőn hűsítő önáltatás.

 

Miért elemezzük akkor a múltat? Azt szokás mondani, azért, hogy ne ismétlődhessen meg. Hogy legközelebb ne hagyjuk a napon negyven fokban a cserepes puszpángot.

 

De mi értelme az elemzésnek, ha egy vissza nem térő alkalmat szalasztottunk el?

 

Mi a cél ilyenkor? Önmagunk megismerése? Hogy megértsük, kik vagyunk, mik vagyunk? Hogy fejlődjünk? Vagy legalábbis változzunk? Udvariasan fakó kifejezések egy drámai folyamatra, melyben újra meg újra levetítjük magunknak a saját magunkról szóló filmet, melyet mi magunk készítettünk. Ezerszer látott képsorok, csupa vádirat és magyarázkodás. Csakhogy mi nem a vetítővásznon mozgó alak vagyunk, hanem aki székébe süppedve nézi – és akiről nyugtalanítóan keveset tudunk.

 

Kerülhetünk-e a sötét vetítőteremben saját hátunk mögé?

Emlékezéskor a központi idegrendszerben megismétlődik az észleléskor lezajlott folyamat. Az emlékezés az észlelés helyére lép. Lassan már csak a saját filmünk, a saját történetünk, ez az elrongyolódásig-megsemmisülésig hurokban vetített kópia létezik.

 

7.

 

„A múlt igazsága az emlékezet hamuja; az emlékezet időhöz kötött, és a tegnap holt hamvában nincs igazság.”, írta Jiddu Krishnamurti, a makacs kis indiai, s ez persze az ő kijelentésére is érvényes: amikor az eleven gondolat idézetként terjedni kezd, megindul az elhamvadás felé. Ami közkézen forog, már alig jelent valamit. Az „aforizmák és bölcsességek könyve” típusú gyűjteményeket leginkább azok lapozgatják, akiknek beszédet kell tartaniuk, de nincs mondanivalójuk. Krishnamurti tele volt mondanivalóval – amit nem sikerült közölnie. „Abból, amit hallott, uram, ön bizonyára elméletet fog gyártani, és ha megszereti ezt az új elméletet, terjeszteni fogja”, mondja – nyilván bőséges tapasztalatok birtokában – a beszédeiből szerkesztett Nincs más forradalom című könyvében.

 

Mikor belefáradunk önmagunkba, elveinkbe és elméleteinkbe, hajlamosak vagyunk azt hinni, a szavak természete, hogy kiüresednek, kiszáradnak, elpereg belőlük az élmény. De ha népdalokat hallgatunk vagy énekelünk, megfigyelhetjük, hogy a költészet a maga kavicsszerűségével, zárvány-létével mennyire ellenáll az emlékezés közhellyé koptató hatásának. Megannyi kapszulába mentett, palackba zárt üzenet.

 

Manapság több verset írnak, mint ahányat olvasnak. Katasztrófa után lehetünk: ráérő, dologtalan hajótöröttekként eregetjük a tenger vizére jól bedugaszolt üvegeinket.

 

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 8   »   Üveg alatt
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911