Az élhető világban épp csak elhevernek.

Foguk már kicsorbult.

Esőben rozsdállnak, napon száradnak.

Halott fákat, favágókat idéznek.

Laza talajban mélyre fúrnak.

Szárba nem szökkennek, meg nem újulnak.

Haszontalanok, nem emlékeznek.

Meg sem szólalnak.

Mind ugyanaz, és mindegyik más.

Összeérnek, szétszóródnak.

S ha bokrokba rendezném „őket”?

Művi csatatér kegyetlen irtás után.

Sem emlék, sem emlékezet.

Itt hagyták „őket”, de hová és kik menekültek?

Értelmezhetetlen jelek.

Csak nézem, elnézem lapjukat, nyelüket.

A fűrészbakon ülök, elheverek a napon.

A száradni kitett ruhát kifakulni hagyom.

Zenélni még jók volnának talán.

Lennék a zenebohócok fakó utóda.