Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 8   //    «    15    » 
Kiss Lajos András
Az értelmiség romlásáról (1)
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Napjaink értelmiségi vitáinak egyik leggyakoribb kérdése, hogy bízhatunk-e még valakiben és valamiben. Léteznek-e még korunkban olyan „megfellebbezhetetlen” szellemi és erkölcsi tekintélyek, mint egykor Anatole France vagy Lev Tolsztoj volt? Az efféle kérdések persze önmagukban is az általánosnak tekinthető elbizonytalanodás és nyugtalanság jelei. Hiszen kíváncsiskodásunkkal nem a „nagy emberek” létezését (vagy nem létezését) firtatjuk, nem egy jól definiálható részprobléma érdekel bennünket – tanácstalanságunk a világhelyzet átláthatatlanságáról tanúskodik. Éppen ezért így is fogalmazhatunk: van-e még olyan átfogó elmélet, filozófiai vagy társadalomtudományi nézőpont, interpretációs eljárás, amely legalább nagy vonalakban eligazíthat, merre keressük a társadalmi igazságossághoz (esetleg boldogsághoz) vezető utakat, illetve hol találjuk azokat az irányjelzőket, amelyek a hosszú távon is fenntartható anyagi/szellemi/lelki jóllétet biztosító életformák felé mutatnak?

 

Sokan a racionális gondolkodás egyik legelszántabb atlétáját, Jürgen Habermast tekintik korunk utolsó szellemi tekintélyének, aki több mint fél évszázada érvel a felvilágosodás örökségének folytatása mellett – noha az utóbbi két évtizedben ő is a keresztény univerzalizmussal kombinált archeo-modernitás „megváltó erejében” reménykedik. A racionális érvelés, a demokratikus intézmények és az emberi méltóság abszolút (tehát vallási jellegű és transzcendens) értékébe vetett hit – mindezek együttesen – talán még segíthetnek rajtunk, mondja a német filozófus. Habermas racionalista/optimista meggyőződése azonban – belátható időn belül – aligha fog tömegeket vonzani. Sokan úgy gondolják, a tizenkilencedik század világára még érvényes lehetett Hans Manfred Bock megállapítása, hogy „az értelmiségiekben lelhetjük fel a modern idők központi társadalmi figuráit. Olyan személyeket láthatunk bennük, akik tudományos vagy művészi kompetenciájuknak köszönhetően jogot formálnak, hogy megszólaljanak a nyilvános politikai vitákban, és kijelentéseiket általában el is fogadják.”  Napjainkra inkább az a fajta gondolkodásmód uralkodott el, amely mindenre és mindenkire gyanakvással tekint; a posztmodern gondolkodók többsége komplett elméletet fejlesztett ki a generális kételkedésből. Divat is lett bizalmatlanságot hirdetni mindenféle egyetemes értékrend és filozófiai elmélet lehetősége iránt.

 

Zygmunt Bauman lengyel származású, de évtizedek óta Angliában élő filozófus/szociológus jó húsz évvel ezelőtt könyvet írt az „értelmiségtörténelem” legfontosabb szakaszairól. Munkájában szellemes metaforákkal mutatta be az utóbbi három évszázad állomásainak, pontosabban az értelmiségi lét hanyatlástörténetének jellemző vonásait. Kiindulópontja akár szokványosnak is tekinthető. Mint a társadalomtudósok többsége, Bauman is a felvilágosodás korára teszi a különös „emberfajta” létrejöttét, amelynek egyedei szándékosan sértették meg az akkorra többé-kevésbé kialakult professzionális tudásformák jól definiálható határait. Az értelmiségiek – mint az „írástudók köztársaságának” polgárai – igényt tartottak arra, hogy „(…) újjáélesszék a ’tudás emberének’ ama régi tradícióját, amelyben az igazság, a morális értékek és az esztétikai ítéletek még egységes egészet képeztek.”  Mindez viszont azt is jelenti, mondja Bauman, hogy az értelmiségiek kategóriájának nem létezik olyan leírása vagy meghatározása, amely minden korszakban érvényes, illetve amelyet végérvényesnek tekinthetnénk. Az értelmiségi lét kitüntetett sajátossága éppen a különös paradoxonban rejlik, hogy az értelmiségiek közötti viták tétje: ki (vagy melyik frakció) alkotja a legsikeresebb öndefiníciót. Bauman már könyve bevezetőjében hangsúlyozza módszertani szempontját, hogy (talán a kor divatját követve) a közel három évszázadot felölelő értelmiségtörténelem szakaszolására a modern és a posztmodern fogalmakat használja. Ezeket a kategóriákat „ideáltípusoknak” tekinti, mivel szerinte az újkori értelmiségtörténelem minden szakaszában megtalálhatók a modernségre és a posztmodernségre utaló jellemzők is, és inkább csak a hangsúlyok és az arányok kérdéséről érdemes vitatkozni. Egyébként problematikus is a modern megkülönböztetése a posztmoderntől, mert az efféle divatszavak ezerféle jelentésárnyalatot sűrítenek. Bizonyos leegyszerűsítéssel: a modernitás víziója egy viszonylag jól elrendezett és megszervezett világ előfeltevésén alapul. A modernség a természet és a társadalom folyamatait nagy biztonsággal előreláthatónak és tervezhetőnek tekintette. Noha az esélyek egyenlőtlenül oszlanak meg a társadalom szereplői között, a nagy számok törvényében, illetve a valószínűségi folyamatok manipulálásával kiegyenlítődhetnek a durva különbségek: a modernitás világában a társadalom játékszabályai mindenki számára ismertek, a döntési folyamatok és az elosztási gyakorlatok a közvélemény kontrollja alatt állnak. A mesterségbeli tudás és a tudományos megismerés precizitása csaknem súrlódásmentesen kapcsolódik össze, a laboratóriumi tapasztalat és társadalmi gyakorlat pedig egymást kiegészítve működik. Ezzel szemben a posztmodern vízió a szinte korlátlan számban létrejövő és egymáshoz képest autonóm rendek világaként jelenik meg, amelyben a provizórikus „(…) rend nem szabályozza a gyakorlatokat, és nem is szolgál azok értékmérőjéül.”  A „részvilágok” legitimációja mindig az odatartozók (az úgynevezett hit- és nézetközösségek) belső értékrendjén alapul, tehát azok felfogásának és ízlésének felel meg, akik eleve magukénak érzik az adott mikroklíma belső világát. Az éppen adott tradíción kívül található nézőpontok lényegtelennek számítanak, így minden részvilág egyfajta kommunikációképtelen autizmusba süllyed.

 

A modern világ szereplőinek és stratégiáinak leírására a törvényhozó metaforája tűnik a legalkalmasabbnak. A törvényhozó intellektuális tekintélye a mindenki elismerését kiváltó „többlettudásban” fejeződik ki; ezzel képes olyan megoldásokat javasolni, amelyek minden érintett fél érdekét tekintetbe veszik. A törvényhozói szerepkörnek az általános elismertség kölcsönöz erőt, vagyis a társadalom többsége fejet hajt a nagy tudású emberek előtt, privilégiumaik nem a születési előjogokhoz, hanem a tudáshoz, az igazságossághoz és a jó ízléshez kötődnek.

 

„Az úgynevezett ’értelmiségiek’ (meta)professzionális küldetése azon a feltevésen alapul, hogy csak az ő tudásuk garantálja a procedurális szabályok megalkotását, illetve azok működésének kontrollját.”  A modern kor értelmiségét olyan emberek alkotják, akik képesek függetleníteni magukat a lokális körülményektől és hatásoktól, amelyek meggátolhatnák, hogy az egyetemes értékek nevében foglaljanak állást.

 

A posztmodern értelmiségiek inkább tolmácsok. Jobbára a radikálisan különböző „részvilágok” értékrendjei közötti közvetítést tekintik feladatuknak. Szinte identitás nélküli emberek; arra rendezkedtek be, hogy megértsék a többiek identitását, illetve megelégednek azzal, hogy a megértett ismeretek mediátorai legyenek.

 

A törvényhozókkal ellentétben a tolmácsok nem állnak a többiek fölött, a különféle fragmentumokra esett részvilágok közötti „üres tereket” foglalják el, mint Epikurosz istenei. A tolmács egyedüli célja, hogy ne torzuljon el a kommunikáció folyamata. Bauman szerint a kortárs társadalomtudományok és a filozófiai gondolkodás feladata, hogy egyesítse a törvényhozó és a tolmács szerepkörét. Ezért olyan meta-szociológiai nézőpontot próbál érvényesíteni az értelmiségi kutatások területén, amely lehetőséget nyújthat a korábbi szinteket meghaladó (úgynevezett emergens) álláspont megfogalmazására is. Az új szinten talán kibékíthető az univerzalizmus és a partikularizmus: „Én egyszerűen azt próbálom megérteni, hogy milyen társadalmi feltételek mellett jött létre ez a két magatartásforma, s hogy milyen összetevők felelősek a bekövetkezett fordulatokért.”

 

Ilyen feladatot majdhogynem lehetetlen megvalósítani, ismeri el maga a szerző. Mert az értelmiségiek öndefiníciós próbálkozásai eleve drámai elemekkel terheltek. Gadamer és Lévi-Strauss meggyőződése, hogy egy értelmiségi csak a rajta kívüli világgal szembefordulva ismerheti meg önmaga lényegét. „Valójában a konfrontáció a másik emberrel feltétele ’önmaguk meg- és elismerésének’. Teoretikusan ezt az öntárgyiasítás terminusával illetik, de ez valahogy mindig pre-teoretikus marad, nem tudatos és nem artikulált.”


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 8   »   Az értelmiség romlásáról (1)
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911