Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 8   //    «    17    » 
Fénycsóva lobbant II.
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


FÉNYCSÓVA LOBBANT címmel készülő antológiánkban versek, festmények és a versekhez kapcsolódó lírai jegyzetek idézik meg a fényt – a hajnali derengést, a reggeli fényeket, az erős déli napsütést, az alkonyt, a hold látványát, a csillagokat – s mindazt, ami a fénnyel, vagy a fény hiányával összefügg: az árnyékot és a fotót, a szivárványt, a délibábot és a lámpát, a sötétséget, s persze a gondolat világosságát meg az ember metafizikai sóvárgását. Ebben és következő számainkban – a kötet megjelenéséig – ízelítőket közlünk.

 

Csorba Győző – ALKONYAT A VÁROS-SZÉLRŐL

 

Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos

tetőkön szalad, száll, s a józan tetők

kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most

a város, mely ott ég a hegy-láb előtt,

a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény,

fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg

– finom pír az arcon. Tovább száll a fény,

a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,

s tovább száll megint, és a mély elnyeli. –

A tárgyak homályos szivéből kilép

a fátylas sötétség. Siet, s meglepi

a földet; csomókban lapul szerteszét,

csorog mint a víz és pocsétákban áll

a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold

elindul hüs útján, fehér, nagy madár,

elindul hüs útján a vak fák alól.

 

Hogyan jön az alkonyat? Mint a hullámverés, a fény erre-arra lendül, alkonytüzet gyújt. Ebben a versben úgy ring a szöveg előre és hátra az ismétlések és variációk révén, mint az alkony fényei birkóznak szükségszerű kihunyásukkal, de előtte még átrendezik az eget és az alatta fekvő földet. Csorba Győző esetében Pécset. A költő a város fölött lakott egy kertes házban, ahonnan le lehetett látni a dóm négy tornyára. Mintha egy lapjára fordított asztal négy lába meredezne az ég felé. Pécs, melynek egyébként is van egy kis vöröses téglaszíne, legalábbis az én színskálámon, itt az alkonyatban szelíd máglyává színeződik át. A szelíd máglya oximoron, a máglyán néha embert is meg szoktak égetni, a máglya nem tábortűz, hanem nagy és vad lobogás. Pécs fölé szelíd vadságot vetít az alkony, Csorba meglátja az ideiglenest az állandóban. A számára adott lét alapját a tál-völgy ölében, a mindenkori várost – erre az alapra, erre a vászonra absztrakt kép vetül, csak fények és sötétség szivárognak és hullámzanak, vízként viselkedik itt a fény. A fény, mely az őselemek közül a vízzel is közeli rokonságot tart. Meg a levegővel. Ha átfesti a levegőt, az víznek tűnik. A fényt a mély elnyeli, a sötétség csorog (…) és pocsétákban áll. A fény rokona a tűznek is. Ez a három elem találkozik alkonyatkor a földdel. A hegy lábát a tál-völgyben víz helyett locsogó máglyában mossa meg. Meglehetősen szokatlan alkonykép. A völgyteknőben tűzfényben lábat mosó hegy. De ezt a szokatlanságot nem adja könnyen a vers, közérthetőbbnek mutatja magát, mint amilyen. Csorba hagyományosabb költőnek, mint amilyen. Zseni a kispolgár maszkjában, ahogy Babits mondta Aranyról. Igen, Arany követői közé sorolhatjuk ezt a városi polgárt, aki impresszionizmusával elfedte a szürrealizmusát.

VÖRÖS ISTVÁN

 

 

Weöres Sándor – MEGHALNI

 

Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű

s a hangja mint harang és messzi hegedű

s mind több és tétován sűrűdő lépteikre

felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,

átzúdul a hideg, mindent elönt a kék!

Elönt a kék vonzás és villámló ekék

s égő tüskék fölött a Meztelen viharja

redőzve ráborúl a horpadó talajra,

megreng az édesség vad fészke, cifra tál,

s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.

 

 

Szerelmes versnek vélnénk, ha a komor cím nem figyelmeztetne jó előre, mire számíthatunk. Szép csendes-nyugatosan indul a verkli, birsalma, gyöngyház, harang és hegedű ejti rabul elzsongított szaglásunkat, ízlelésünket, látásunkat és hallásunkat. Ötből négy érzéket már a két első sor telibe trafál. A tapintásra is csak az ötödik sor hidegéig kell várnunk. Pontos találatok után hiány következik, mely kíváncsiságunkat csigázza fel. Vajon KIKNEK a léptei sűrűdnek tétován? A KÉK (Mallorca azúrjának rokona, egyszerre menny és tenger) bomlik itt hullámokra? Egyáltalán: ha nem a kedves jelzője a birsalma-illatú és a gyöngyház-tekintetű, akkor ugyan kié? Csak nem a fura hangzású MEGHALNI lenne hőse a költeménynek? Hát hívhatnak valakit főnévi igenévnek? Alighanem a Halál klepetusos-csontvázas, vásári képét hessegetné el Weöres, és helyette valami hangsúlyozottan személytelenről szeretne beszélni. Az Öreg Kaszás figurájával az emberiség igyekezett megfoghatóvá, megszólíthatóvá tenni halálfélelmeit, ám ez a szöveg éppen megfordítaná a szokványos eljárást. A harmadik sortól fokozatosan elveszítjük a nyugatos metaforák biztonságát, már nem ér le a lábunk, mélyvíz következik! A sok-szarvú iker homályos mitologikussága kilendít az űrbe, ahol másféle (költői) törvények uralkodnak, és csak tippelhetjük, hogy a kék vonzás valamiféle örvénynek, a villámló ekék elektromosságnak, az égő tüskék pedig csillagoknak felelnek meg. A záró négy sor mintha kimondottan egy szeretkezést írna körül. A meztelen kedves, a horpadó talaj, az égbe szálló cifra tál (alig burkolt célzás a női méhre) égi nász kellékei, és akár az Énekek Énekében, a halhatatlan lélek anyagtalan ölelés által, sisteregve egyesül az őt magához vonzó istenséggel. A földről megérkeztünk az égbe, a költészettől a természetfelettibe.

LACKFI JÁNOS

 

 

Nemes Nagy Ágnes – A KÖLTŐK ÉS A CSILLAGOK

 

A Kohoutek üstökös feltűnésekor, 1974

 

Hát már ezentúl nem ragyognak?

Vagy ragyognak, de nem nekünk?

A bölcsek vették át a posztot,

s mi, költők skartba tétetünk?

 

De hisz marad a hold, a csillag,

ez a berendezés marad,

s miénk marad az ősi szakma,

a mindig új: az ámulat.

 

 

A skart a tarokkban a félretett lapokat jelenti; akit skartba tesznek, azt tétlenségre kényszerítik, félreállítják. Nemes Nagy Ágnes költészetében (aki ismerte a félreállítottságot) gyakoriak az ilyen nehéz kifejezések. Egyebek mellett a tudományos szókincs bevonásával gazdagítja a modern magyar költői nyelvet: „a sav, a lúg” (De nézni), „váratlan mutáció” (Félgömb), „a szó, amely a földből égbe / sistergő döngés ütemét / ingázza folyton” (Mesterségemhez).

 

Meglepő, hogy Nemes Nagy, aki a fenti példákban hallatlan erejű kapcsolatot hoz létre a kémia, a biológia, a fizika és a költészet, ha úgy tetszik, az értelem és a képzelőerő között, s aki „mesterségemnek” nevezi saját művészetét, ebben a versben mintha elismételné tudomány és költészet jellemzően tizennyolc-tizenkilencedik századi vitáját. Az angol romantika nagy alakjai közül Charles Lamb és John Keats például „egyetértésben kijelentették, hogy Newton minden költészetet kiölt a szivárványból, amikor prizmaszínekre bontotta.” Barátjuk, Leigh Hunt visszavágott: „ha valaki nem költő, könnyen gondolhatja, hogy azóta nem költő, amióta megismerte a szivárvány fizikai magyarázatát; de nem kell aggódnia: nem volt ő költő azelőtt sem.”

 

Nemes Nagy számára azonban mintha nem a világ „varázstalanítása” lenne az alapvető probléma. 1946-os nagyszerű költeményének címével szólva az „Öntudat” kérdéséről van szó. Itt szembeállítja egy tengeröböl „öntudatlan-kék” színét az emberi tudással: „aljasság, akna, tüzes éhezés – / ’ember’ vagyok. Mi rosszabb érhet / engem?” Nem a természet megközelítésének két módjáról van szó, hanem a tragikus felismerésről, hogy az embert a tudás – mindannak tudása, hogy mire képes és hogy minek kiszolgáltatott – kiűzi a természet szép öntudatlanságából.

 

A verset záró ámulat szót ne értsük ábrándos, mesés, gyermeki csodálatnak. A költő egyik legerősebb ciklusának a Jegyzetek a félelemről címet adta.

GÁRDOS BÁLINT

 

 

Dsida Jenő – A SÖTÉTSÉG VERSE

 

Ó, virrasztások évszaka!

Vastagon fog a tinta, zordul.

A rozsdalevű éjszaka

már hatkor a kertekre csordul.

Reves fák nyirka folydogál,

s te arra gondolsz: mennyi éved

van hátra még? Jaj meg-megáll

a láb, mert fél, hogy sírba téved.

...Mondd, kissé mártottál-e már

hófehér cukrot barna lébe,

egy feketekávés pohár

keserű, nyirkos éjjelébe?

S figyelted-e: a sűrü lé

mily biztosan, mily sunyi-resten

szivárog, kúszik fölfelé

a kristálytiszta kockatestben?

Így szívódik az éjszaka

beléd is, fölfelé eredve,

az éjszaka, a sír szaga

minden rostodba és eredbe,

mígnem egy lucskos, barna esten

az olvadásig itat át,

hogy édesítsd valamely isten

sötét keserű italát.

 

Ha egy napra vetítjük az életet, az alkonyat az elaggásnak, az éjszaka a halálnak felel meg. Ha egy évre, a rozsdaszín leveleket hullató ősz: az öregedés, a tél: a vég feketesége. Az éjben a tűztől hirtelen ellobbant szemcsék, a korom színét ismerjük fel, az alkony vörösében a lassú oxidációét, a rozsdáét. Dsida ezekhez a közkeletű asszociációkhoz a nyirkosság képzetét adja, s a feketekávéval belopja a keserűség érzetét is. A hat órakor beálló sötétség, a nappalok rövidülése, az éjszakák hosszabbo-dása arra figyelmeztet: valami zsugorodik, másvalami növekszik bennünk. A halál nem egy pillanat, hanem egy folyamat végállomása. A romlás fokról fokra itat át bennünket: szinte érzéki élmény. „Szaporodik fogamban az idegen anyag, / mint szívemben a halál”, írta József Attila.

 

A vers hatása a bravúros kameramozgásnak és montázsnak köszönhető. Először szűkül a kör: Dsida a kertekre ömlő éjszakát előbb egy pohárban fedezi fel, aztán figyelmünket a kockacukor mikroszkopikus részleteire irányítja – mintha tanárként magyarázná a hajszálcsövesség lényegét. Erre úszik rá egy lassan mozgó másik kamera képe: saját testünk és a rostjainkba ivódó halál, a mindent elnyelő lucskos, barna este. Vajon milyen nagy totálig tágítható a kép? Nincs időnk kivárni: nemsoká felhörpintenek bennünket.

ÁCS JÓZSEF

 

 

Kosztolányi Dezső – MÚLT ESTE KISSÉ LEHAJOLTAM

 

Múlt este kissé lehajoltam,

s feleségem azt mondta halkan,

őszülsz, fiam.

 

Tompán a lámpafénybe néztem,

aztán zavartan fütyörésztem,

búsan-vígan.

 

Mint a hold-udvar őszi éjen,

olyan volt most a lámpa nékem,

oly hallgatag.

 

Ádám fiunk már álmodott rég

s én mintha messze-messze volnék,

a föld alatt.

 

Az ablakokat mind bezártam

s úgy ültem a budai házban,

mint aki fél.

 

Eszem azon járt, ama tincsen,

zörgette a szél a kilincsem,

az ősz, a szél.

 

Egy ember járt itt, csúnya ember,

szakálla kender, a november,

jaj istenem.

 

Én láttam őt, mint apró-cseprő,

söpör-söpör, kezébe seprő,

jól ismerem.

 

A kapudat hiába zárod,

hiába bújsz, fejedre károg,

s oly rút e dal.

 

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,

azt dudorássza egyre, nem vagy

már fiatal.

 

Egy évvel vagyok most fiatalabb, mint Kosztolányi volt a vers írásakor, és ahogy este a tükörbe nézek, a kislámpa fénye megcsillan ősz hajszálaimon. Nem vagyok már fiatal? Badarság, legyintek búsan-vígan, aztán gyanút fogok: talán mégis másként olvasom a verset, más húrt pendít meg bennem, mint tíz évvel ezelőtt – vajon ezért választottam a több száz vers közül, hogy jegyzetet írjak hozzá? Bezárkóznék a versbe, mint a költő a budai házban, hogy elűzzem a félelmet?

 

Kosztolányi jellegzetes leleménye, hogy az elmúlás rút dalát is édes-bús gyönyörűséggel hömpölygő, lágy dudorászássá változtatja, gyereknek való mondókává, amelyben a természet halálát hozó november, a leveleket söprő, kenderszakállú öregember mesealakként ijeszt – ugyanakkor ez a söprögetés hátborzongatóan valóságos: Én láttam őt. Elég pár ősz hajszál, hogy felidéződjön a kisgyerekként látott kép, ami most Nevetni nem hagy, sírni sem hagy. A nyelvjátékos költő persze kihasználja az ‘ősz’ szó kettős jelentését – gondolatait követve így kerülünk a hallgatag lámpafénnyel megvilágított szobából az őszi utcára, a bezárt kapu elé – mintha egyszerre látnánk kívülről és belülről. A látósíkok váltakozása végigkíséri a verset: az őszülő fejet felülről mutatja, a lámpára alulról nézhet, a novemberi kép az ablakból tárul elé, s a vers végén arcunkba vágja a premier plánt: nem vagy, aztán fájdalmas gyengédséggel enjambement-nal finomítja: nem vagy / már fiatal. És mindezt olyan bensőséges odahajlással teszi, hogy nem lehet rá haragudni az igazmondásért. Fáj, hogy meg kell öregedni, hogy hiába álmodik a szomszéd szobában a gyerektestbe bújt jövő, képzeletben már a föld mélyének hidege riaszt. Fáj, hogy elkerülhetetlen a halál. És fáj, hogy a vers írásakor nem tudhatta, de le kell írnom: tizenkét évvel később éppen novemberben halt meg, november harmadikán.

HORGAS JUDIT


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 8   »   Fénycsóva lobbant II.
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911