Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 9   //    «    1    » 
Tallár Ferenc
Légy a levesben?
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


WE ARE THE WEB?

 

1.

 

Ha azt akarjuk, egy írásra legalább rövid időre odafigyeljenek, érdemes mindjárt a dolgok közepébe vágva, harsányan kezdeni. Hát próbáljuk meg. Nem is olyan régen még volt, s maradványaiban persze még most is létezik az a valami, amit kultúrának szokás nevezni. Nem kétséges, ez a kultúrának nevezett valami számos olyan vonással rendelkezik, amit autoriternek minősíthetünk. Kevésbé barátságtalanul – normatívnak. A kultúra előszeretettel tesz különbséget értékes és értéktelen, jelentős és jelentéktelen között, csúcspontokat és mintákat keres, kánonokra és hagyományokra hivatkozik, mélységeket és magasságokat vél felfedezni. A kultúra végső soron épp ezeknek a különbségtevéseknek, a minősítéseknek, s így persze a minőségnek a közege. Osztályozás, szálakra bontás, egybegyűjtés és selejtezés – a kulturális értékek érvényességének és a tudományos állítások igazságának eltökélt képviselete: a megalapozás kísérlete. Mára ebből nem sok maradt. És ha belegondolunk, lehet, hogy ez nem is nagy baj. Miközben a kultúra szigorúan hierarchizált birodalma a maga néma csodálatra váró hegycsúcsaival alámerülni látszik a Nyugat alkonyában, a világ – s ez ma azt jelenti: a Web – csordultig telik a műfajilag besorolhatatlan szöveges, auditív és vizuális megnyilatkozásokkal. A szuverén alkotó és az engedelmes befogadó merev hierarchiája lebomlik, a kultúra demokratizálódik, s elveszítve elitista jellegét, átalakul megállíthatatlanul áradó, interaktív kommunikációs térré. Akár azt is mondhatnánk, felszabadultunk. Felszabadultunk a „metafizika”, a rögzített hierarchiák és a hierarchiákba zárt jelentések uralma alól. És hát nem ezt akartuk? Nem ez lett volna a modernitás törekvéseinek is a veleje?

 

Aki a fenti kérdésekből némi iróniát (öniróniát) vél kihallani, nem téved. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy a kérdőjelet nagyon is komolyan gondolom, s a kérdésre nincsen kész válaszom. Idehaza és a nagyvilágban a humán- és társadalomtudományok művelői, a tudás fellegvárait jelentő egyetemek oktatói – köztük magam is – már jó ideje egybehangzóan és folyamatosan ugyanarról panaszkodnak: az új generáció döbbenetesen tudatlan, de még ennél is döbbenetesebb, hogy mennyire nem törekszik tudásra, mennyire ódzkodik a kitartó és elmélyült munkától, sőt, egyszerűen a gondolkodástól. Szó se róla, magam is ugyanezt érzékelem. Egy hosszabb regényt egyre nehezebb elolvastatni, a magvasabb teoretikus kérdések közönyt vagy inkább értetlen idegenkedést váltanak ki. De a fenti panasz, s a panaszban hangzó számonkérés talán olyan tudás- és értékközösséget feltételez oktató és hallgató kapcsolatában, amire, könnyen lehet, már nem lenne szabad hivatkoznunk. Nem normatív, hanem empirikus értelemben. Időközben ugyanis talán megváltozott maga a tudás, a tudás mibenléte és szerkezete, s vele persze a tudás szubjektuma is. Meghalt a király, éljen a király? A folyamat ennél azért ellentmondásosabb. Nem arra gondolok, hogy a veszteségek mellett vannak nyereségek is. Nem hiszem, hogy az ilyenkor ajánlott, „józan méricskéléssel”, a nyereségek és veszteségek gondos könyvelésével közelebb jutunk a folyamat lényegéhez. Azt kellene megérteni, hogy mi is történik itt. Ami persze – s ezt jó lesz mindjárt az elején leszögezni – a süllyedő félben lévő, metafizikai kultúra felől érkező kérdésfelvetés. Hiába: nem tudunk máshonnan, csak a saját fejünkből kitekinteni.

 

Nem is az a borzasztó – mondhatnánk így, a saját fejünkből kitekintve –, hogy az új generáció „nem tud semmit”, hogy inkább már nem is kérdezzük őket, ismerik-e ezt vagy azt (művet, személyt, eseményt), mert úgysem ismerik. Az a borzasztó, hogy nem utasítanak el minket felháborodottan: hagynánk már békében őket fölösleges tudásunk fitogtatásával, elméleteink felhőkakukkváraival, ezekkel a – jobb esetben – meseszerű rögeszméinkkel.  Mert ami valóban fontos, az valami más… –  és akkor itt következne egy ellenkoncepció, egy másik kultúra víziója. De nem következik. Mielőtt azonban úgy gondolnánk, hogy épp ez a némaság jogosít fel bennünket a végleges elítélő verdiktre, álljunk meg! Ezzel a közömbös némasággal nem diadalmas önmagunk jön szembe velünk? A dekonstrukció vagy a posztmodern azért lehetett sikeres közöttünk (a mi fejünkben), mert a megszilárdult kánonok, a Nagy Elbeszélések, a metafizika hatalma alóli felszabadulás elméletei voltak. Bár negatív módon, de mégiscsak a metafizikáról, az értékek kulturális hierarchiájáról szóltak, és a történelem körül keringtek. Ám ha a dekonstrukció gondolata egyszer győzedelmeskedik, egyúttal el is némul. Hallgatása maga a győzelem. Dekonstruálni – ez épp azt jelenti: nem végiggondolni, nem lezárni egy gondolatot, hanem megnyitni az elágazások, a semmire nem kötelező variációk végtelenbe vesző terét. Ha végiggondolunk valamit, egy utat járunk be az elejétől a végéig, ahol a gondolat lekerekedik, és már zárt értelmi egészként áll velünk szemben. Rögzítve van ott kint, a kultúra kanonizált szférájában.

 

De miért volna feltétlenül érték, hogy lezárunk, befejezünk, s ezzel tárgyiasítunk valamit, hogy magunkról leválasztva hozunk létre egy gondolatot vagy művet, azaz egy kultúra áruszállítóivá válunk? Nem lehetne csak úgy kószálni, to browse, ráhagyatkozni a folyamatra? Nem szemben állni vele, hanem benne lenni, sodortatni magunkat hullámaival? Azaz: miért ne lehetne csak úgy szörfölni?

 

 

2.

 

Milyen is egy végiggondolt, lezárt gondolat – ott kint? Nyilvánvaló: olyan, mint egy könyv. Pontosabban a könyv a lezárt, velünk szemben álló gondolat ideájának példaszerű megvalósulása. Legalábbis az volt. Szembenézve a hagyományos könyvkultúra lassú bomlásával, Jason Epstein, a 20. század második felének legendás amerikai szerkesztője ősziesen szomorkás könyvében – mintegy vigasztalásul, egérútként – leír egy lehetséges folyamatot: az írók, a kiadókat megkerülve és tulajdonképpen feleslegessé téve, maguk adják ki digitalizált formában műveiket. Ezek bármikor on-line lehívhatók, e-bookra tölthetők, vagy egy nyomtatóhoz kapcsolt, minden könyvtárban vagy minden utcasarkon, netán lakásban elérhető könyvkötő berendezéssel egyéni példányokként kinyomtathatók és beköttethetők. Így egy bankkártya vagy egy kód birtokában, egyénileg lehívhatok bármely könyvet, vagy különböző helyekről származó írásokból magam állíthatok össze (szerkeszthetek) egyet, és aztán kinyomtathatom.

 

Az uniformizált, bestsellerekre beállt, nyomasztóan reklámorientált könyvpiac helyén felnövekvő, egyéni igényekhez igazodó, mindenki által hozzáférhető, decentralizált és individualizált könyvkultúra víziója hívogató, ahogy hívogatónak tűnhet a jelszó is: „Mindenki csinálja meg magának a saját könyvét!”. A könyv halála helyett a könyv újjászületését ígéri a folyamat? Vagy legalábbis tartalmazza ezt a lehetőséget? Nem zárnám ki. De mindenképpen figyelemre méltó, hogy a lehetőség épp a kiadók felbomlásával és eltűnésével kezdődik, s a továbbiakban is ahhoz kötődik. Azaz a kultúra olyan csomópontjainak eltűnéséhez, amelyek a maguk szelektív gyakorlatával, háttérlistáikkal (a folyamatosan raktáron tartott, megvásárolt jogdíjú klasszikusaikkal vagy standard műveikkel), a sajátjaiknak tekintett alkotók támogatásával egy kánont érvényesítettek és egy mércét alkalmaztak, kulturális tendenciákat szabtak meg – röviden: ápolták, továbbvitték és megújították egy kultúra hagyomány-összefüggéseit. Ez az, amire az új technológiának és az új technológiát tápláló szemléletnek nincs már szüksége. Elgondolkodtató a saját könyvét előállító, szerzővé, legalábbis szerkesztővé előléptetett olvasó megjelenése. Ahogy az „új civilizáció” egésze, az új világ „producer”-ből és „consumer”-ből előálló prosumere is az aktív alkotófolyamat és a passzív befogadás közötti határvonal áttörését ígéri . És olyan magától értetődőnek tetszik, hogy az áttörés révén csak kiteljesedhetnek az autonóm kultúra autonóm személyiségéhez fűződő ideálok. Vagy netán az intézményesült – némi emelkedettséggel: külsővé-idegenné vált – formák mégis hozzátartoznának a kultúránkhoz, mi több, a teremtő elvei lennének? Érdemes felvetni a kérdést, hogy a magam számára előállított saját könyvnek van-e még, lehet-e még bármi köze a hagyományos értelemben vett könyvhöz. A könyv ugyanis eredendően tárgy, amely készen, az első és a hátsó borító közé zárva, az interaktivitás minden jele nélkül, némán várakozik ránk egy polcon. Nem olyan lényegtelen ez, mint amilyennek látszik.

 

 

3.

 

Ha könyvre gondolunk, elsőként egy írott szöveg jelenik meg előttünk. Az írás pedig már önmagában tartalmazza a lezárt és velünk szemben álló gondolat – a kultúránkat meghatározó metafizika eszméjét. Mondhatnák úgy is: az írás a külsővé-idegenné vált szellem maga. A kétségkívül zseniális, látnoki képességekkel megáldott McLuhan írja, hogy az ábécé betűi olyan sárkányfogak, melyek mögül felfegyverzett emberek ugranak elő: „Mindenféle tapasztalat széttördelése egyforma egységekbe, hogy gyorsabb cselekvést és formaváltozást érjünk el (alkalmazott tudás) – ez a titka a Nyugat hatalmának az ember és a természet felett. A Nyugat ipari programjai akaratlanul is ezért olyan harciasak, katonai programjai pedig annyira ipariak. Mindkettőt az ábécé formálta ki – az átalakítás és ellenőrzés technikája mindegyikben az összes helyzet uniformizálása és folyamatossá tétele. … A civilizáció az írásbeliségre épül, mert az írásbeliség a kultúra egységes előállítása…”

 

Bármennyire idegenkedjék is valaki a média szerepének abszolutizálásától, az ábécé betűit valóban megilleti a döbbent tisztelet. Eltekintve a hangképzés egyéni sajátosságaitól, eltekintve az intonációtól, a hangerőtől és a hangszíntől, azaz egy rendkívüli absztrakciós teljesítmény révén ezek a betűk emelik ki az emberi beszéd amorf és végtelen áradatából azokat a hangokat, amelyek ugyan soha nem hangzanak el, de immáron minden elhangzó, azaz felhangzó és már el is enyésző hang örök lényegeként (ideájaként) rögzítettek az őket jelölő betűben . Ez az absztrakciós, analitikus munka, a sárkányerejű betű redukciója teljesedik ki az ábécé betűire építő írásban, mely az elhangzó beszédet egy vizuális felületen tárgyként rögzíti. Persze az emberi beszéd is jelekből, akusztikai jelekből áll, ám ezek felhangozván rögtön el is enyésznek, ami megakadályozza, hogy a beszéd közvetítő jelrendszerként tudatosuljon. Az írást megelőző szóbeliség kultúrájában élő ember mentális tartalmainak („lelkének”) közvetlen kifejeződéseként éli meg szavait: azok belőle (bensőségéből) áradnak és benne enyésznek el. Ezzel szemben amit leírtunk, akkor is van, amikor nem olvassuk. Az írásba foglaltat tárgyállandóság, vagy elegánsabban „öröklét” illeti meg. Bár a folyamat végérvényesen csak a könyvnyomtatással zárul le (lásd a kéziratok glosszáit, a másolással előálló „szövegromlásokat”), az írott szöveg külsővé-idegenné válva kiemelkedik abból az egzisztenciális szituációból, amely a szóbeliséghez mindig hozzátartozik. A „Szerző halála” már a kezdet kezdetén kódolt az írásba. A textus maga mögött hagyja szerzőjét és címzettjét, az intonációt és az érzelmi hangsúlyokat, s hajlamos magára zárt művé kerekedni. Szemben az élő beszéddel – ahogy erre Szókratész már a Phaidroszban rámutat – holt betű, de épp ebben rejlik az ereje.

 

Nem csak arról van szó, hogy az írott szöveg a maga tárgyias alakjában a tér és az idő ismeretlen távolságaiba juthat el. Kiszakadva egzisztenciális szituációjából, az írott szöveg, ha nem is hagyja maga mögött, de elvonatkoztat azoktól a hatalmi viszonyoktól, amelyek a konkrét, érzelmektől fűtött élethelyzetek velejárói, s a szellem egyetemes terébe emelkedve bejelentheti igényét az igazságra. Nem állítanám, hogy Nietzsche, Foucault és sokan mások jogosulatlanul vitatták a hatalommal szembeállított, az életvilág fölé emelkedő Igazság univerzális érvényességigényét. De érdemes észrevenni: ha ez az igény vitatható, ha egyáltalában a kritika tárgyává tehető, ennek lehetőségét is az írás teremtette meg. Olyan kultúrában, ahol nem lehet „utánanézni” valaminek, lehetetlen a kritika. Márpedig a szóbeli kultúra ilyen. Az éppen elhangzó szót nincs mivel összevetni. Nincs eredeti, nincs „hiteles” szöveg, amin bármit is ellenőrizhetnénk, de az éppen elhangzó beszéd koherenciája sem ellenőrizhető, hiszen ehhez tudnunk kellene „visszalapozni”, a szöveget „egységében látni” stb. Csak a rólunk leválasztott, velünk szembeállított, az írásban rögzített mentális tartalmak válhatnak az ellenőrzés és a módszeres vizsgálat tárgyává. Ugyanígy csak a saját mentális tartalmainktól való távolság teszi lehetővé a logikai kategóriák kialakítását és alkalmazását, s végül a tudás felhalmozását, a szellem valamiféle történetét, s egyáltalában a történetiséget.

 

Az írás meghatározó, ha nem is kizárólagos szerepet játszik tehát a közöttünk és külsővé-idegenné váló mentális tartalmaink közötti távolság létrejöttében, és ez a távolság annak az újonnan megnyíló térnek a feltétele, amelyben a kultúránkat belakó szubjektivitás, az autonóm, belülről vezérelt személyiség fokozatosan létrejöhetett. Ez a személyiség belülről vezérelt, mert a kultúrát elsajátítja, és belülről vezérelt, mert a rólunk levált kultúra vezérelni tud. Tekintsünk el most attól a hosszú folyamattól, amely a (közönségnek is szóló) hangos olvasástól a néma és egyéni olvasásig vezetett, s tekintsük csak a végeredményt: az oszthatatlannak vélt, individuumnak nevezett lényt, aki a könyvtár mélyén, szobája csendjében vagy épp a nyüzsgő strand zajában szembesül a művé zárult, azaz hasonlóképpen individualizált szöveggel – a könyvvel.

 

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 9   »   Légy a levesben?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911