Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 9   //    «    13    » 
CORVINA
Horgas Judit
A piac, az autonómia, meg a létra – beszélgetés Nagy Gáborral
interjú
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A TELEPÜLÉSI SZOCIÁLIS SZÖVETKEZETEKRŐL


Magyarországon egykor sikerrel működött a Hangya Szövetkezeti Mozgalom. 1940-ben több mint 2000 tagszövetkezete volt 700 000 taggal, 30 konzervgyára, 20 ipari üzeme és 400-nál több boltja. Ehhez szeretne visszatérni?

 

Nem a múltat akarom feleleveníteni, hanem a tapasztalatokra építve továbblépni. Képzeljük el létraként az emberi civilizáció fejlődését: az a cél, hogy fölfelé, az együttműködés irányában lépjünk, különben előbb-utóbb lefelé zuhanunk.

 

Egy szociális szövetkezet elnökeként gondoltam át, hogyan lehetne rendszerré szervezni a helyi együttműködést. Szociális szövetkezetek sok helyen létrejöttek – elképzelésemnek ez az eleme tehát már létezik. A másik, a települési vállalkozások szintén több helyen megvalósultak, elsősorban a kis önkormányzatoknál, például Rozsályon az alapvető élelmiszereket a lakosok maguk termelik, a fűtéshez szükséges hőt is előállítják, és csak helyi vállalkozókat foglalkoztatnak.

 

Egyre fájdalmasabban nyilvánvaló, hogy a globális pénzrendszer nem tud szociális és ökológiai biztonságot teremteni. Minél inkább eltávolodunk a nagyvárostól, ez annál mélyebben érinti az embereket, és azt hiszem, hamarosan meglesz a kritikus tömeg és összegyűlik a kellő tudás és tapasztalat, hogy az emberek kitalálják, miképpen hozzanak létre működőképes, autonóm gazdasági rendszert.

 

A politikai döntéshozók nem támogatják az elképzelést?

 

A válságot az okozza, hogy indokolatlan mértékben függünk a nemzetközi piacoktól. A hivatalos felfogás mégis a nyitottság növelésében látja a gyógyírt, annak ellenére, hogy minden tapasztalat szerint ez fokozza a feszültségeket és gyorsítja a szétesést.

 

Vannak olyan mozgalmak és javaslatok, amelyek a családi önellátás felé terelnék a társadalmat. Amit én javasolok, nem önellátás, hanem autonómia, és ez óriási különbség. A családi önellátás visszalépés volna, mert nem lehet rendszerbe szervezni; lényege, hogy a személyek, családok elkülönüljenek egymástól, semmiféle kapcsolat ne legyen, vagy csak nagyon kis közösségekben. Az önellátást propagálóknak nincs tapasztalatuk a kis közösségek szervezésében, csupán hamis romantikával tekintenek a megszépített magyar paraszti múltra. A falusi közösség egykor valóban kollektíven működött, de az az életmód nem illeszthető a mai, individualizált ember értékrendszeréhez. Az emberek differenciálódtak az elmúlt évszázadokban; gondolkodásuk, világnézetük, képességeik és ambícióik gazdagodtak, és ez mindenképpen jó.

 

Elképzelésem lényege egy nagyon komplex, autonóm pénzgazdálkodás, amelyben a pénz és a piaci viszonyok szervezik a munkamegosztást. Ha egy munkaszervezetből kivesszük a piaci viszonyokat, valamivel helyettesíteni kell: bonyolult szabályrendszerrel vagy erőszakkal. De ezek a piacnál alacsonyabb rendűek. A piaci viszonyokat úgy kell fejleszteni, hogy a pénzgazdálkodás elősegítse az autonómiát. Ehhez le kell válnunk a globális pénzgazdálkodásról, mert az alkalmatlan a helyi szükségletekkel kapcsolatos gazdasági kommunikáció hordozására.

 

Ideálisan mekkora lenne egy helyi szövetkezet?

 

Ez az adott szociális és ökológiai rendszer méretétől függ. A szakirodalom szerint egy vízgyűjtő területhez tartozó 5-6 falu alkothat olyan egységet, amely bekapcsolódik a nagyobb, regionális, majd országnyi és nemzetközi rendszerekbe. Organikus egységnek tekinthető például a Kárpát-medence, amely földrajzilag is egyértelmű határokkal rendelkezik. Fontos megjegyezni, hogy a pénzügyi rendszer is többszintű lenne, amelyben ugyanúgy helye van a globális pénznek – de csak abban a mértékben, ahogy mindannyian részesei vagyunk a globális rendszernek. Ezenkívül több szinten regionális és helyi pénzrendszerek rétegződnének egymásra egy időben, egy helyen, mind más funkcióval.

 

A városi életmódot folytató emberek is hasznosan bekapcsolódhatnak ilyen rendszerekbe?

 

Nincs is más lehetőség: város és vidék nem élhet egymás nélkül, ugyanannak a rendszernek nélkülözhetetlen elemei. A mezőgazdaság és a tájgazdálkodás területén talán fájóbb a jelenlegi „urbánus” pénzrendszer működése, amelyet az iparra találtak ki, ezért alkalmatlan, sőt, pusztító „rurális” viszonylatokban.

Az ipar sajátossága, hogy tőkekoncentrációra van szüksége, decentralizáltan ugyanis nem lehet magas technológiai szintet elérni. A természetet munkaeszközként használó ágazatokban – például a mező- és erdőgazdálkodásban – azonban ez a módszer idegen, mert összeegyeztethetetlen az élő rendszerekkel. Nagyszüleink nemzedéke ösztönösebben bánt a földdel. Mi jóval tudatosabban, komoly tudományos ismeretek birtokában termesztünk, és sokkal termékenyebb rendszereket tudunk létrehozni. De a hosszú távú, fenntartható termékenység feltétele, hogy olyan módszereket alkalmazzunk, amelyek harmonizálnak az élő természet szövevényes törvényeivel.

 

Hogyan képzeli a szövetkezet kialakítását?

 

Elsőként létrejön egy gazdasági szervezet, amely az adott települési egység természettel kapcsolatos tevékenységét gondozza, és megalapozza az emberek megélhetését. Majd kialakul a pénzrendszer, ami a település természeti kincseinek bőségére és termékenységére alapul, azt használja fedezetként, így nincs rászorulva külső forrásokra. Például egy völgyben három falu összefog, meghirdetik a közös szövetkezetet, amelybe bárki beléphet termőfölddel, ingatlannal vagy más vagyontárggyal. Lehetnek olyan tagjai is, akik a fogyasztásukkal lépnek be, tehát a pénzüket hozzák, vagy a kétkezi munkájukat, a szaktudásukat, a vállalkozási ambícióikat.

 

Csak az léphet be, aki az adott területen él?

 

Az léphet be, aki a rendszerhez gazdaságilag kapcsolódni akar, aki innen remél megélhetést és a szükségleteit innen elégítené ki. Bárki csatlakozhat, aki el tudja fogadni, hogy amit ebben a rendszerben keresett, az ott is marad, máshol nem tudja elkölteni, mert máshol nem érvényes az a helyben kibocsátott pénz, amit a helyben létrehozott termékért vagy szolgáltatásért megkeres. Ebben az elképzelésben nincs helye olyan befektetőknek, akik egyszer beteszik a pénzüket, aztán évtizedeken át csak kifelé hordják a jövedelmet, mert ez a helyi gazdaság hajóján léket ütne, és hamarosan elsüllyesztené.

 

Beléphet viszont az önkormányzat és különféle társadalmi szervezetek, helyi infrastruktúrák, szolgáltatások, közoktatási és közétkeztetési szolgáltatások: minden, amire a faluban valóban szükség van. Mivel a szövetkezet finanszírozása nagyrészt nem kívülről történik, nem hiteleket vesz fel és nem a külső piacokra támaszkodó termelési infrastruktúrát épít ki, kézenfekvő, hogy helyi pénznemet vezessenek be, aminek fedezetét a helyi erőforrások és az ott élők munkaereje, szaktudása biztosítja.

 

Úgy gondolja, minden faluban van megfelelő szaktudás és műveltség, ami ilyen komplex rendszer megszervezéséhez és működtetéséhez szükséges?

 

Ha a rendszer működőképes, a falvak vonzóvá válnak, és odaáramlik a szükséges szaktudás. Ma azért költöznek el a falvakból az emberek, mert ha él is bennük nosztalgia a romlatlan természeti környezet iránt, nem tudnak megélni, nincs szociális közegük, és nincs meg a szükséges infrastruktúra, hogy azt az individualizált életet éljék, amihez a városban hozzájuthatnak. A falvak ma jóformán lakhatatlanok.

 

Kell-e külső segítség egy ilyen szövetkezet beindításához?

 

Komolyabb tőkebefektetés nélkül elképzelhetetlen az indulás, és ennek szükségképpen kívülről kell érkeznie. Ahhoz, hogy a település ökológiai tőkéje valódi tőkévé váljon, amire pénzrendszert lehet építeni, gazdasági potenciál kell, ami képes hasznosítani a helyi ökológiai potenciált: ingatlanok, berendezések, termelői kultúra, szaktudással rendelkező emberek. Például egymilliárd forintos kamatmentes vagy vissza nem térítendő tőkéből létrehozunk egy autonóm mezőgazdasági üzemet, ami minimális, főleg saját termelésű energiát használ. Ha van traktor, nem közel-keleti olajból készült dízellel megy, hanem helyi napraforgóolajjal, vagy egyáltalán nem használnak traktort, hanem áttérnek a talajtakarásos komplex vegyeskultúrás (úgynevezett permakultúrás) művelési módra vagy a lófogatra. A megtermelt élelmiszer vagy energia egy részét eladják, ebből fedezik az induló tőke visszatérítésének részleteit. Az autonóm rendszer azonban nem képes az eladósodás terheit is hordozni, sem a befektetett tőke után fizetendő kamatok, sem az adókba csomagolt államadósság finanszírozása formájában. A keletkező „árufölösleg” a közösségé: ez jelenti a fedezetet, amire ki lehet bocsátani egy utalványt. Az utalvány aztán helyi pénzként többszörösen is felhasználásra kerül. Nemcsak az adott fedezeti árura váltható, hanem minden helyi szövetkezeti termék részben vagy egészében megvásárolható érte. Annak függvényében, hogy a szövetkezetnek mennyi bevétele van, az ott dolgozók készpénzt vagy utalványt kapnak. Ha sok a bevétel, több készpénzt tudnak visszaadni a tagoknak, ha kevesebb, pénz helyett utalványt adnak, amivel biztosítják, hogy a közösségen belül marad az értéke. Az utalvány tetszés szerint beváltható terményre vagy helyi szolgáltatásra. Az olyan termékeket, amelyeket nem lehet helyben előállítani, mint például a számítógép, már ma is csak akkor tudjuk megvásárolni, ha van elegendő pénzünk, de az utalványok révén legalább az alapvető élelmiszerekhez hozzájutnánk, akkor is, ha egyébként számítógépre nem telik.

 

Mi határozná meg az elvégzett munka értékét?

 

A piac erre a leghatékonyabb módszer. Mindenki elhatározhatja, mennyiért kínálja a munkája eredményét, és milyen színvonalon teljesít – aki a jobb ajánlatot adja, az végezheti el a feladatot. Ebben a rendszerben nincsenek alkalmazottak, nincsen órabér, hiszen az ember idejének saját értékelése rendkívül szubjektív. Durva beavatkozásnak tartom, ha valakit arra kell kényszerítenem, hogy reggel nyolctól délután ötig azt tegye, amit én mondok. Ez szolgaság. Mindenki azt és annyit adjon, ami belső elhivatottságából fakad, és szervezze meg, hogy társai legyenek, akikkel együttműködhet. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy méltányos feltételekkel tudjunk elszámolni egymás között. Ha nincs a méltányos elszámolást lehetővé tevő pénzrendszer, az érintettek legjobb szándékai ellenére is a munka modern rabszolgasággá válik. A közgazdászok munkaerő-piacról beszélnek – valójában rabszolgapiacot értenek alatta. A munkaerő áruként kezelése ugyanis az emberi méltóság meggyalázása. Az ember sorsával szorosan összefüggő, szubjektív munkavégző képességet nem lehet áruként kezelni, csak objektív tárgyi dolgokat.

 

Az emberi sors nem árucikk. Ezért szükséges, hogy az áruk együttműködő létrehozói méltányos megállapodásokat kössenek, amelyre a mai pénzrendszer által kínált pénz mint elszámolási eszköz alkalmatlan.

 

Több mint egy évszázada Silvio Gesell német-argentin üzletember kidolgozta a természetes gazdaság és szabad pénz elvét, amelyet ki is próbáltak a gyakorlatban. Bizonyítottan alkalmas a méltányos elszámolás feltételeinek megteremtésére, és súlyos gazdasági válság közepette is a helyi közösségek autonómiáját és gazdasági virágzását segíti elő. A természetes gazdaság alapeleme többek közt a negatív kamat – az egyetlen univerzális adónem, a pénzmennyiség aktív szabályozása az infláció kizárására, a feltétel nélküli alapjövedelem, amely feleslegessé teszi a munkahelyek fenntartását büntető jelenlegi nyugdíj- és társadalombiztosítási rendszereket, valamint a termőföld köztulajdona. Ahol bevezették, csodálatos jólétet teremtett rövid idő alatt. Csupán egyetlen nagy hátránya van az elképzelésnek: erősen decentralizálja a társadalmi-gazdasági döntéshozás folyamatait. Ez pedig ellentétes a jelenlegi fejlődési trenddel, amely globálisan egyre centralizáltabbá tenné a politikai és pénzügyi döntési hatásköröket.

 

Úgy tűnik, az elmúlt évszázad két világháborújának és számtalan helyi szociális, pénzügyi, és politikai összeomlásának borzalmai még nem adtak kellő mennyiségű tapasztalatot és bölcsességet az emberiségnek ahhoz, hogy éretté váljon a geselli pénzrendszer által kínált polgári önrendelkezés szabadságára és felelősségére. Félek, egy minden eddiginél nagyobb szociális és ökológiai katasztrófát kell átélnünk ehhez.

 

Miért nem lehet egy ilyen utalványrendszert a jelenlegi körülmények között kialakítani?

 

Hiszek benne, hogy lehet! Csupán sok fantáziadús embernek kell elhinnie, hogy nem csak egyetlen globalizált pénzrendszer képzelhető el. Megvalósítható, ha sokan ráébrednek, hogy létrehozható a globális pénz helyi közösségekre szabott alternatívája. Fel kell ismernünk, hogy a jelenlegi pénznek elképesztően költséges a használata, és folyamatosan elviszi az erőforrásokat a helyi gazdaságból. Ma, ha elmegyek a szomszéd faluba a zöldségeshez – feltéve, hogy nem szűnt meg, mint nagyon sok helyen –, vásárláskor kifizetem az ÁFÁ-t, a zöldséges munkabérének és jelzáloghitelének terheit, a zöldség árában lévő adóterheket és energiaköltségeket. Az ár töredékét fizetem magáért a zöldségért, a többi valamelyik külső szervezethez jut, akik különböző jogcímeken elviszik a faluból a pénzt. Pénz nélkül pedig nincs piac, és alacsonyabb szintű szervezési módszerek lépnek be: elsőként a jogi szabályozás – ezt látjuk ma. Mennyivel egyszerűbb volna azt mondani: aki jobb terméket állít elő, adja drágábban, és ha a piac elismeri, övé a nyereség. Ma nincs piac, csak szabályok vannak: az állam írja elő, hogy melyik a jobb termék. Ha a szabályok annyira túlburjánzanak, hogy már képtelenség mindet betartani, összeomlik a rendszer -– érzésem szerint ehhez igen közel járunk. És akkor azon a bizonyos létrán lépnünk kell: a kérdés csupán az, felfelé vagy lefelé.

 

Milyen szerepet kapna az állam ebben a rendszerben?

 

Ha a szövetkezet jól működik, az utalvány biztosítja a szociális létbiztonságot is, az államnak tehát nem kell segélyeket nyújtania. A helyben maradó erőforrások fedezetet adnak a népjóléti alapintézmények – közbiztonsági, egészségügyi és oktatási szabad vállalkozások – helyi piaci elvű működtetésére. Az autonóm piac az ökológiai fenntarthatóságot is garantálja, mert ez lesz a pénzügyi rendszer alapvető érdeke. Ma olyan pénzügyi rendszert használunk, amelyeket más érdekek mentén alakítottak ki, és nem törődik a helyi szociális és ökológiai értékekkel. Tapasztalhatjuk, hogy állami akarattal, szabályokkal nem lehet kikényszeríteni a fenntarthatóságot, mert az alacsonyabb szintű rendszer képtelen a magasabb szintűt befolyásolni. Amíg egy házi készítésű, a termelőtől megvásárolt sajt háromszor-négyszer annyiba kerül, mint a nagy áruházban a lényegesen gyengébb minőségű termék, hiába magyarázzuk a vevőnek, hogy a helyi terméknél az ökológiai és szociális költségek sokkal alacsonyabbak. A legtöbben azt sem tudják, hogy nem a sajtért fizetnek többet: valójában az adók, kamatok, nemzetközi pénzügyi rendszerek költségeit kell fedezniük. Hiába jobb a minősége, hiába fenntartható a helyi termék – nem versenyképes, mert a nemzetközi pénzrendszer szabályai felülírnak mindent, a helyi gazdasági és politikai akaratot is.

 

Ha belső elszámolási rendszerben hozzuk létre az utalványt, az egész települési szövetkezeti cég egyetlen adóalany, így csak annyit adózna az államnak, amennyi valós külső pénzforgalma van. Az utalványt a szövetkezeti tagok egymás között használják, ezért azután nem is kellene az államnak adózni. Az utalványban befolyt bevételek után két okból sem lehet adót fizetni. Egyrészt matematikai lehetetlenség nemzeti fizetőeszközben adózni helyi pénzben befolyt bevételből, másrészt a helyi autonóm gazdasági rendszer nem termel jövedelmet: itt kollektíven megszervezett, magas színvonalú önfenntartásról van szó. Az adó fogalmába ez nem fér bele. Az adó ugyanis a jövedelem megosztása az állammal a közteherviselés céljából – de ha nem keletkezik jövedelem, nincs mit megosztani.

 

Tapasztalatom szerint van igény az emberekben autonómiára – de az önrendelkezést, legyen az pedagógiai, egészségügyi vagy az élelmiszer termelés területe, csak pénzügyi önrendelkezés mellett lehet megvalósítani. Értelmes, józan emberek tudják, mi jó nekik, nem kell mindent központilag megmondani. Húsz évvel ezelőtt részt vettem egy alternatív iskola létrehozásában. Iszonyatos küzdelmet folytattunk, hogy az intézmény megőrizhesse pedagógiai autonómiáját. Azt tapasztaltam, a szülők pontosan tudják, milyen oktatást szeretnének a gyereküknek, és komoly áldozatokra is hajlandók, a leglehetetlenebb jogi és pénzügyi helyzetben is kitartanak az általuk létrehozott autonóm intézmény fenntartása érdekében.

 

Az állam annyira túlbonyolította a pénzügyi szabályozást, hogy már most sem tudják betartatni. Ahol pénz van, ott könnyebb behajtani az adókat és a járulékokat, de a mélyszegénységben élők egyre nagyobb tömegeivel semmit sem tehetnek. Egyszerűbb és bölcsebb volna ráhagyni az emberekre, hogy együttműködjenek.

 

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 9   »   A piac, az autonómia, meg a létra – beszélgetés Nagy Gáborral
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911