Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 10   //    «    4    » 
HAJNALTÓL HAJNALIG
Jámborné Balog Tünde
Hádész árnyai
próza(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A CET

 

Semmi.

 

Sötét.

 

Csend.

 

Semmi.

 

Csak sötét.

 

Hang. Ritmikusan ismétlődő szuszogás.

 

Ki az? A Másik. A Másik szuszog a sötétben. Valami élő mellettem. Mellettem? Ki mellett? Hol? Nem veszek levegőt, hogy jobban halljam. Csend. A Másik elnémul. Hol van? Hova lett? Újra lélegzem, újra kezdi ő is. Ugyanabban az ütemben, mint… kicsoda? Ha ő a Másik, ki az Egyik? Én? Ki az az Én? Ha Én abbahagyja, nem lélegzik Másik sem. Nem léteznek egymás nélkül.

 

Aztán újra a semmibe zuhannak.

 

Sötét.

 

Csend.

 

Semmi.

 

Valami alakul a semmiből. Valami tér. Irdatlan. Óriás. Sátor? Színpad? Szakadozott, penészfoltos fekete drapériák csüngnek a láthatatlan zsinórpadlásokról, és valahol, távol hamvadó tüzek. Füstölgő romok. Sci-fi.

 

Világvége.

 

Kezem, mint valami roppant lábosban, hideg lucsokban fürdő májdarabokat, gyomrot, belsőségeket forgat. A Cet hasában vagyok? Kezem a Cet belsejében matat?

 

A drapériák meglebbennek, a tüzek kialusznak. De hiszen Én vagyok! És a Cet is Én, kifordulva önmagamból, mint a kesztyű ujja. Fázom. Didergek. Hideg lucsokban, saját kihűlt verejtékemben fekszem, és két átázott lepedő között nem a Cet zsigereit, hanem saját nyirkos tagjaimat tapogatom.

 

Hol vagyok? Ki vagyok? Ki az az Én? De nem jön ki hang a torkomon, cső lóg ki a számból, az köt össze a Másikkal, de valahonnan tudom, hogy a Másik csak egy gép, és nincs is, akit kérdezhetnék.

 

Újra belezuhanok a semmibe, most már az egyedüllét biztos tudatával, és a sötétség elnyel, hiába törnek rám a szürkület megváltó hullámai.

 

 

DARÁZSKIRÁLY

 

 

Szemben magas csempefal. Világoszöld, mint a régi fürdőszobákban. Jobbról válaszfal, az is csempével burkolva, hosszúkás, ablakszerű nyílás töri át. Mögötte rácsos ágyvég két sovány lábszárral. Van nevük is a lábaknak: Jenőnek hívják őket. Lehet, más testrész is tartozik hozzájuk, mert időnként oáiou! magánhangzókból álló artikulálatlan üvöltéseket hallat, de én csupán alsó végtagjait látom, altesti ismeretség fűz Jenőhöz. Nem akarok rágondolni, hogy ez kölcsönös, az intenzív osztály koedukált, bár ez valójában semmit sem jelent. A rácsos ágyakban fekvő, öntudatlan férfi és női testeknek nincs nemük, pusztán csövekre, vezetékekre pányvázott bábuk, néma múmiák. Időnként tisztába teszik őket (minket), valami illatosított habot kennek szét rajtuk (rajtunk), ami semlegesíti a kellemetlen szagokat, végül nedves szivaccsal és száraz törölközővel letörlik róluk (rólunk). Habozzunk? hajol fölém az ápoló, aki azt mondja, maga tanított, emlékszik rám? az arcára fagyott vigyor ilyenkor lemállik róla és külön lebeg előtte, mint egyszer, egy másik világban a Cheshire-i Macska mosolya, és ez a grimasz ott kering körülöttem akkor is, amikor elmegy a közelemből.

 

Sötétedik. Valahol lámpák gyúlnak, visszfényük megmozgatja a falakat. Fényfüzérek futkároznak rajtuk, mint karácsony előtt a kivilágított városokban. Villódzó nyúlványok ereszkednek alá, ezüst boák, zúzmarás lidércfények, korhadó ágakról penészszálak, karmok, pókhálók szövevénye. A fal mozog. Eleven. Él. Magához akar rántani. El akar nyelni. Nappal fékezi magát, aranyszemcsékkel beszórva csak halovány képek futnak végig rajta, kinagyított emlékképek felismerhetetlen részletei, egy könyvtáblába benyomódott írás tükörképe, egyre nagyobbra nő, de nem tudom elolvasni, pedig fontos üzenet egy előző világból, ahol még tudtam, mit jelentenek a szavak, de most minden összezavarodik, és a fal éjszaka feléled, körém tekeredik, elszívja erőmet, képek miriádjait zúdítja rám, meg akar velük fojtani.

 

Jobbról a rácshoz támasztva felemelt kéz tiltakozik, nem engedi közelebb a falat. Kinek a keze? Bőre sötétbarna, ráfeszül a vékony csontokra. Ujjai görcsbe rándult karmok. Ismerősek. Csuklóján széles, hófehér bandázs, beletűzve két apró, majdnem fekete rózsa. A nővérek azt mondják rájuk: branül, de nekem beszélhetnek, én látom, hogy rózsák. Lassan, araszolva kúsznak felfelé a kemény gézen, de mindig visszacsúsznak. A tenyér öblét közben elönti a vér. Várom, hogy átáztassa a kötést, de az változatlanul hótiszta marad. Micsoda vér ez? Kinek a vére?

 

Hol láttam már ezt a kezet? Kinek a keze van itt az ágyamban?

 

És akkor váratlanul fent, a vibráló csempéken megjelenik egy kép, mind a húsz csempesor minden egyes tenyérnyi darabján rángásként fut át az eltorzult arc, a végtelenbe nyúló csarnok teljes hosszában. Ráismerek: a Darázskirály eltorzult arca az az óriás monitoron, és az ágyrácsnak támasztott, stigmatizált kéz is az övé. De mégis, ahogy mozdulok, együtt mozdul velem; a tűrózsák az én ereimbe szúrva, és az én vérem cseppjei csordogálnak rajta le-s föl, míg ki nem fakítja a színeket a virradat szürke árja.

 

 

JENŐ

 

Éjszaka van. Az intenzív osztály hosszú csarnokában rendszerint éjszaka van. A hatalmas üvegfelületek megsokszorozzák a monitorok örökös vibrálását, itt minden mozog, villódzik, és ehhez most a villámok fénye is hozzájárul. A szemben lévő csempefalról eltűnt a Darázskirály, helyette kikapcsolhatatlanul futkároz valami absztrakt képi szignál, ami akkor sem áll meg, ha becsukom a szememet, szemhéjam fonákján agyam – elromlott számítógép – képeket pörget egyre gyorsabb ütemben. Most már tudom, hogy amíg a gép lélegeztetett, nyitott szemmel aludtam, a képsorok akkor éghettek be az agyamba, azokat öklendezi most vissza, és nem tudok tőlük szabadulni, pedig a főorvos azt mondta Z.-nek és Klárinak, hogy semmire se fogok emlékezni, mégis emlékszem, ahogy állnak az ágyam körül, és én – a lélegeztető gép csövével a számban – betűket írok a feszes lepedőre, majd a tenyerükbe. Először nem tudják elolvasni, de C., az unokám megfejti: tükörírással kaparom oda a betűket: Hol vagyok?

 

A zivatar itt kering a kórház körül, jobbról is, balról is hallatszanak a csattanások, olyan, mint az Usher-ház, kívül-belül pokoli fények cikáznak, és valahol galang, galang veszettül üt egy órahangot imitáló hibajelző: valakiből kicsúszott egy huzal, vagy meghalt valaki a bábok közül, az üres ágyon horkoló éjszakás nővér – régi darab, a bezzeg a mi időnkben típusból – azonban nem ébred fel rá, az arcára fagyott vigyort maszkként viselő ápoló pedig valahol másutt settenkedik; talán a hűtőszekrényeket vallatja kint a folyosón vacsoramaradék után, mert örökké éhes, engem is le akart beszélni a vacsoráról, nem jó, ha éccakára sokat öszik.

 

Szomszédom – altesti ismerősöm: Jenő – nyugtalan. Ő az egyetlen rajtam kívül, aki magánál van – a többi múmia száraz samponnal szagtalanra habozva, vezetékekre kötve, tudattalanul lebeg élet és halál között –, és ha kiabálni kezd, a nővérek összeszaladnak, hogy lecsendesítsék, most azonban hiába engedi ki a hangját, senki nem jön ide, csak a szél nyiszorogtat és csapdos egy rosszul becsukott ajtót, és a galangozás túlvilági hangja szól a mennydörgések szünetében.

 

Jenő egész nap a családját követelte. Ma biztos begyünnek hozzám, ma kapják mög a segélyt, ma biztos, hoznak egy kis leveskét, de az asszony, a gyerök, mög a leves elmarad, Jenőt nem látogatja meg senki.

 

Jenő pátfalvai cigány, az onnan bejáró nővérek jól ismerik, el-elbolondoznak vele, majd jönnek holnap, mondják, de nem tudják megvigasztalni, és álmában is fel-felbődül, mán nem gyünnek, oáiou!

 

A zivatar zenebonája ébreszti fel éjszaka, ahogy engem is, oáiou! a lovam, belecsapott a villám a lovamba, jaj a lovam, az én szép lovam! Möntünk a babám fődjire, oszt akkor történt, kezdődik a motyogásba fúló egykori történet Bandiról, a villámsújtotta lóról, meg a régi babájárúl, aki kislány vót még, de teherbe esött, maga is látta, ugye, látta, ott fekszik most is lent az udvaron kiterítve, egy csöpp vére sé maradt, mind elfolyt, mikor kivágták belüle … elmosta a vérit a zápor. Oáiou!! Vót pézöm elég, kérte az anyja, hát adtam neki. Nem gondoltam, hogy ez lesz belüle. Oáiou! Gyilkosok! Hogy töhették?

 

A zivatar csillapíthatatlanul tombol, Jenő elcsendesedik, de aztán kezdődik az egész elölről – megakadt tű a lemezen – oáiou! oáiou! A lovam! A babám! Ott fekszik a ravatalon, ugye, látja? Hogy töhették? Hogy töhettem? Annyi idős vót, mint most a kisfiam.

 

Jól van, Jenő, ma biztos bejön Kata, aztán hozza a gyerököt is, meg a levest is. Ne félj, megtalál, majd utánad küldjük, vigasztalja a vizes, szürke hajnalban Gréta, a pátfalvai nővér, mert viszik Jenőt ágyastul a neurológiára, nekem meg csak annyit válaszol, mikor kérdezni kezdem Jenőről, süsü szegény, hiányzik egy kereke, félrebeszél, a tubust is kitépte a torkából mindenestül, most meg hallucinál az altatástól, azért beszél összevissza, de érződik a hangján, hogy nem mond igazat, ugyan mit kíváncsiskodik ez a nő? gondolhatja, de már magamban sem vagyok biztos, lehet, hogy Jenőt is hallucinálom a szántásba roskadt lóval és a zivatarban ázó ravatal képével, pedig látom, hogy a jegenyék földig hajolnak és a halott kislány vizes fekete haját vadul cibálja az orkánszerű szél.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 10   »   Hádész árnyai
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911