Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 10   //    «    6    » 
HAJNALTÓL HAJNALIG
Horgas Judit
Innen-onnan meghajnallik
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


De minek vesződöm én

Ezekkel? innen-onnan meghajnallik

(Arany János: Bolond Istók)

 

 

Az anyja sem tudta megmondani, mikor és kitől tanult meg olvasni – Solomon Karelitz születésétől a betűk rabja volt, s másként nem is lehetett látni, csak könyvvel a kezében. A rokonok és a szomszédok mulatságosnak találták, hogy a törékeny, apró termetű kisfiú magas széken kuporogva lapozza a könyveket, mert a súlyos köteteket nem bírja kézben tartani. No, Solomon, tudod-e már, hol terem a hekszli?, tréfálkozott hatalmasra nőtt nagybátyja, Jakob Kovner, s amikor a fiú megszeppenten rázta a fejét, nagyot csapott a hátára, hát minek olvasol annyit, ha még ezt sem tudod!, és ledobta széles válláról a lisztes zsákot, amit ajándékba hozott. Solomon anyja ilyenkor halványan elmosolyodott, de azért büszkén tekintett fiára, akit egyedül nevelt, mert néhány héttel a gyerek születése előtt az apát, Bárukh Karelitzet elvitte valami különös láz. Debóra csak üggyel-bajjal tudott néhány szót kisilabizálni, de a férje könyveit a legnagyobb szegénységben is megőrizte. Solomon apja a közeli héderben tanított, maradék idejét és kevéske pénzét könyvekre fordította, amelyeket Debóra minden pénteken gondosan leporolt, akárcsak Bárukh életében. Puha ronggyal óvatosan végigsimította a sötétbarna és bordó könyvgerinceket, beszívta a sárgára száradt papírlapok illatát, és arra gondolt, a fia talán azért szeret annyira olvasni, mert hiányzik neki az apja, akivel sosem találkozott.

 

Solomon alig múlt három, amikor bekerült a héderbe, de könnyedén felvette a versenyt a hat-hétéves fiúkkal. A rokonok és a szomszédok tréfálkozása idővel álmélkodássá szelídült, majd félszeg tiszteletté változott, mert a kisfiú ritkán szólt, de a tekintete, az a különös, kutató tekintete a felnőtteket is zavarba hozta. A rabbi közbenjárására maga a Vilnai Gáon is fogadta a gyereket. A híres Élijahu Ben Solomon Zalman akkor már világhírű rabbi volt, a tóra és a matematika tudós mestere, ezért nevezték el Gáonnak, azaz géniusznak.

 

Eddig könnyen ment, a blogon az írások már két-háromnaponta követték egymást, úgy érezte, a szavak maguktól jelennek meg a képernyőn, mert a nagyapja szürke, műanyag borítású noteszában úgy sorakoztak a családtagokról szóló feljegyzések, mint a receptek: grammra és milliliterre kimérve sors és történelem, tehetség és tehetetlenség. Csak ki kellett egészítenie, szavakat tömni a résekbe, hogy az alakok megjelenjenek, felemeljék a karjukat, mosolyogjanak vagy meghaljanak, s feledtessék száz-kétszáz év és több ezer kilométer messzeségét. Eddig azt sem tudta, hogy Vilna más néven Vilnius, Litvánia fővárosa.

 

Nagyapja öreges, cikornyás betűi megfakultak, a lapokat itt-ott barnás foltok csúfították – vér! villant fel benne először, aztán józanabbul: kávé. A noteszt az anyja holmijai között találta, amikor a temetés másnapján nekiállt, hogy nejlonzsákba pakolja az íróasztal fiókjaiban hányódó papírtömeget: kifizetett számlák, haszontalan szórólapok, évtizedekkel korábbi banki és biztosítási papírok tömték el a fiókokat, mint a vérrögök, amik előbb az anyja eszét vették, aztán megölték. De semmi személyes: egyetlen levelet vagy feljegyzést sem talált, csak ezt a csúf, szürke műanyag borítású noteszt, amelynek első lapján a nagyapja neve állt: Karelitz György.


A blog Éva ötlete volt, legalább csinálsz valamit, ezen először megsértődött, igenis, sokat dolgozik, a fordítóiroda menedzselése komoly felelősség, Éva hiába forgatja a szemét, a mostani gazdasági válság idején nyolc ember megélhetése nem tréfadolog, és ha a sok szerződésest is számolja... De be kellett látnia, a válása óta nehezen telnek az esték, egy ideje rákapott, hogy lehetetlenül korán, este nyolckor lefekszik, és már pirkadat előtt felébred. A szobájából a szemközti házat látja, ilyenkor hajnalban minden ablak sötét, senki nem néz már tévét, és gyerekek sem lakhatnak ott, mert egyetlen aprócska lámpa sem világít, hogy barátságossá szelídítse az éjszaka árnyait. Gyerekkorában az anyja mindig égve hagyta a fürdőszobában a villanyt, esténként úgy aludt el, hogy az ajtórésen benyúló fénycsíkba furcsa lényeket képzelt – amikor elköltözött otthonról, a felnőttség jelének hitte, hogy sötétben alszik. Teljes sötétben.

 

A Gáon csodálkozva szemlélte a kisfiút, aki némán nézett vissza rá. Ősz öregembert látott fekete szőrkalapban, a szeme szelíd, világosszürke, az orra vaskos krumpliforma, a bőre fehér, mintha mindennap tejben mosakodna. Csodálkozva szemlélte a rabbit, aki némán nézett vissza rá. Vöröshajú kisfiút látott rongyosra kopott, túlságosan bő kabátban. A szeme sötét, szinte fekete, az orra hosszú, hegyesen kunkorodó, és az egész arcát szeplők borítják. Mi dolguk egymással?

 

Ezt még el kell döntenie, mert a bejegyzésben csak annyi állt, hogy a különös tehetségű Solomon Karelitz, aki, ha jól számol, a szépapja nagyapja lehetett, felkeltette a Vilnai Gáon figyelmét, és a bölcs magához vette az akkor hatéves gyereket. A notesz visszafelé haladt az időben. Az első néhány oldalon Karelitz György azokról írt, akiket még ismert: a szülei, a nagybátyjai, anyja húga az 1880-as években születtek. Karelitz Gersón, a dédapa Vilniusból származó maggid, amolyan zsidó vándorprédikátor volt, aki megelégelve a vándorlást, Ungváron telepedett le, és feleségül vette a sakter legidősebb lányát. Abigél ugyan fél lábára sántított, de nyolc egészséges fiút szült. A notesz elején a legtöbb bejegyzés csupán nevekre és dátumokra szorítkozott. A koncentrációs tábort túlélő Karelitz György idővel kedvet kaphatott a családfa-kutatáshoz, mert ahogy egyre messzebb került a múltba, mind több részletet írt le, legendákat szőtt a szépapák tekintélyéről és anekdotákban mutatta be a szépanyákért versengő kérőket. Zsidó pátriárkák, litván lázadók és orosz katonatisztek bukkantak fel a notesz lapjain: innen-onnan származó szomszédok, ismerősök, barátok és ellenségek. Pár megjegyzéséből úgy tűnik, Karelitz György az 1960-as években egy kiküldetésnek köszönhetően Vilniusba is eljutott, de keveset tudott meg, mert aki túlélte a németeket és az oroszokat, inkább hallgatott. A notesz legutolsó oldalai az 1782-ben született Solomonról szólnak, a későbbi vilniusi rabbiról. Itt kell kezdenie.

 

Vajon a sötétség csakugyan a fény hiánya, ahogy Augustinus írja? Solomon kinézett az aprócska ablakon, rövidlátón pislogott az erős napsütéstől, majd visszafordult a homályos sarokban üldögélő Gáonhoz. Élijahu Ben-Solomon Zalman ekkor már hetvenhetedik évében járt, de százhetvenhétnek tűnt, mert a sok tudománytól összeaszalódott, mint a napon felejtett szilva. Félrebillent fejjel gondolkozott a fiú kérdésén, s amikor Solomon gyertyát akart gyújtani, hogy a Gáon jobban lássa a vitatott passzust, leintette: A tanító lángra lobbantja tanítványai lelkét, azok pedig körülveszik mesterüket és világítanak neki. Solomon csak bólintott a sokszor hallott mondatra, és várakozón a Gáon mellé telepedett. A Genezisben az áll, hogy Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A sötétség és a fény tehát nem függ egymástól, hanem különálló teremtmény, sóhajtott az öreg, és egy pillanatra a fiú vállára tette kezét. Mégis gyújtsd meg azt a gyertyát, Solomon. Olyan sötét van itt.

 

Mindig kora hajnalban, az ölében tartott számítógép kékes derengésénél lapozgatta a szürke noteszt, ismeretlen neveket pötyögött a képernyőre, héber, orosz és litván neveket: Ruben Schechter, Afanaszij Bogdanov, Jonas Kalvaitis, Herschel Goldberg, Leja Berstein . A sosem látott, innen-onnan összesereglett halottak életre keltek a monitor fényében, körbevették, az ágya fölé magasodtak, nem rémisztő szellemalakként, inkább mintha bemutatkoznának: látod, ez vagyok, így éltem. És ő türelmesen biccentett mindegyiknek, elsimította a takaróját, hogy a hajnali látogatók mellé telepedjenek, beleolvassanak a történeteikbe, és jóváhagyóan bólintsanak: igen, így volt. Vagy majdnem így.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 10   »   Innen-onnan meghajnallik
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911