Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 10   //    «    10    » 
HAJNALTÓL HAJNALIG
Novák Gábor
Vérvonal
próza
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ej, Kölyök, hát nem unod még ezt az egészet, az elvonulást, a rejtőzködést, amiről magad is tudod, hogy semmit sem ér és semmit sem old meg? – elmenekülsz a tanya legtávolabbi szegletébe, hónod alatt könyvek és pokrócok, a szénapadláson kiépíted saját kis elefántcsonttornyodat, de mi végre? Ami elől futsz, ott is ugyanúgy utolér, mint bárhol máshol.

 

Ó, persze, igyekeztél jó fiú lenni, igazi szülők szeme fénye – ha anyád szuszogva kivonszolta magát a tornácra azzal, hogy elfogyott az élesztő vagy a só, te máris pattantál az ócska, női biciklire, tapostad a pedált, végig a homokos dűlőutakon vagy a vendégmarasztaló sártengeren, be a faluba – mikor apád macskajajtól gyötörve, nedves törölközővel a homlokán nyöszörgött a szobában, helyette is felszedted a krumplit, pedig az ásó akkoriban még a fejed búbjáig ért – Kölyök, mit meg nem tettél volna értük, hogy példádat látva legyőzzék gyengeségeiket! – fát vágtál, vizet hordtál, etetted azt a néhány megmaradt tyúkot az udvaron – mikor apád végre munkát talált, együtt keltetek és elkészítetted a reggelijét – mikor elbocsátották, vele virrasztottál éjfélig, nézted, ahogy a műanyag flakon remeg a kezében, és ezredszer is végighallgattad a védekezését, hogy ő épp csak egy kortyocskát, és hogy egyáltalán nem is volt részeg…

 

Apró figyelmességek százai és hosszú évek kellettek, Kölyök, hogy rájöjj, szüleid sosem fognak megváltozni, mert nincs erejük kimászni a sárból – sőt, ami még rosszabb, jól is érzik magukat így – apád az épp-csak-egy-kortyocskáival, az újra meg újra elhangzó, soha be nem tartott ígéreteivel – anyád a sértett mártíromkodásával, tokát és úszógumik garmadáját eresztő tohonyaságával.

 

És mit tettél, mikor mindez nyilvánvaló lett előtted, Kölyök? – talán az asztalra csaptál kamasz-dühöd minden erejével, tán a szüleidre zúdítottad az összes keserűséged? – fenéket! Elvonultál a magad tanyasi márványtornyába, harc nélkül, zokszó nélkül – esténként ugyanolyan részvéttel teli tekintettel bólogattál apád alkoholgőzös sirámait hallgatva, ugyanúgy ugrottál vásárolni, baromfit etetni, miközben anyád a leeresztett redőnyök mögött a Color Star képernyőjét és a latinos nevű hősöket bámulta… – jaj, Kölyök, ugye milyen rossz volt megérteni, hogy nem pusztán gyereke, de örököse is vagy a szüleidnek? – nemcsak a vonásaikat, de a gyengeségüket is rád hagyták.

 

A felismerést követően mi változott meg, Kölyök? – külsőleg semmi – továbbra is keményen tanultál, nap nap után bekutyagoltál az aszfaltútig, felszálltál a buszra, és a gázolajbűzben bóbiskolva bezötyögtél az iskolába – összeszorítottad a fogad, ha a társaid mucsainak vagy tajtparasztnak neveztek, vagy fitymáló tekintettel mérték végig a gönceidet – szótlan és komoly voltál, mint addig is, de érezted, hogy ott mélyen belül valami végzetesen elromlott.

 

Ahogy telt az idő, sötét áramlatok mosták alá hited partjait – a kertet művelted, de immár lelketlenül – ha anyád tirádába kezdett, ingerülten letorkoltad, aztán mazochista elégedettséggel hallgattad, ahogy odaszuszogja: „olyan vagy, mint az apád” – a délutánjaidat és estéidet a szénapadláson töltötted, remélve, egy szót sem kell váltanod bortól bűzlő apáddal – Kerouacot és más beatnikeket faltál, mert dühük és üvöltésük – éltek bármilyen messze és régen – a tiéd volt –, és már nem bíztál benne, hogy kitörhetsz a tanyáról és ledobhatod a vérvonal ocsmány ballasztját.

 

Most itt ülsz a vackodon, félmeztelenül, mint egy indián törzsfő az utolsók közül, aki nem tud mit kezdeni a rászakadt helyzettel – az eperfát nézed, melynek haszontalanul lepotyogott termését fellakmározzák a lüktető potrohú darazsak – a kertet, amit minden utóvédharcod dacára lassan visszafoglal a szulák és az iszalag – a házat nézed, a málló vakolatot, a rozsdálló parabola-antennát, a koszos ablakokat, vereséged jeleit.

 

 

Hajnalban ébredtél, mint mindig – miközben arra vártál, hogy a messzi, falubeli templom harangja elüsse a hat órát, a tükör elé álltál, letoltad kinyúlt pizsamanadrágod, és szemügyre vetted magad – mit kerestél, Kölyök? Boszorkányfoltot? Stigmát? Egy porcikát, amire azt mondhatod: „igen, ez apámé”, és amit felelőssé tehetsz mindenért?

 

Reggeli közben a legyek úgy döngtek a lámpa körül, mint bármely más nyári napon, te mégis elviselhetetlennek érezted zümmögésüket – legyűrtél néhány falatot, aztán rohantál az udvarra – ha menedéket kerestél, rosszul számítottál, Kölyök! – csak bomlást és pusztulást találtál, gyengeséged jeleit – bogáncs bólogatott az ágyásokban, az árkokat benőtte a fű – vihar készült, napok óta felhők gyülekeztek, torlódtak majd úsztak tova anélkül, hogy egy csepp esőt is hullattak volna, de most már érezhető közelségben járt a zivatar – esőillatot és nehéz párákat sodort a szél, szörnyű nyomás ült meg a melleden.

 

Az erőd utolsó morzsái is elperegtek – azt már tudod, hogy vége az ellenállásnak, de azt sejted-e, mit fogsz tenni?

 

 

Fenn maradsz egész éjjel – megvárod a hajnalt és apádat, aki borgőzösen, bárgyú vigyorral botladozik haza a kocsma-barangolásából – elveszed tőle azt a nevetséges zsákvászon szatyrát, benne az olcsó lőre flakonjaival, odanyújtod neki a karodat, hogy legyen mire támaszkodnia – bevezeted a házba, vigyázva, anyád fel ne ébredjen – a részeg, ernyedt testet végigfekteted a díványon, pokrócot terítesz rá, az asztal alá odakészíted a vödröt, hátha rájön faterra a szükség – aztán hónod alatt egy borosüveggel kiosonsz az udvarra, felmászol a vackodba a szénapadlásra – lekuporodsz a sarokban, fél kézzel a zseblámpát tartva leügyetlenkeded a flakon kupakját – a savanyú vinkótól fintorba rándul az arcod, nagyokat kortyolsz, ez az egyetlen reális esélyed, hogy megszabadulj, ha csak néhány órára is, a téged övező lidércnyomástól.

 

Várod majd a hétfői napfelkeltét, a gyomrodban-agyadban dolgozik az alkohol, és tudod, nincs tovább – az iskolába, ha akarnál se tudnál bemenni – de nem is akarsz! –, levetkőzöl, magad köré csavarod a pokrócod, és az apró szellőzőnyíláson át lesed a keleti eget – a legyőzöttek nyugalma árad szét a tagjaidban, részeg mámornál is kellemesebb megkönnyebbülés, hiszen nem kell tovább kapálóznod – vége életed leghosszabb napjának, vége a harcnak, összeomlottál a vérvonal terhe alatt.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 10   »   Vérvonal
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911