Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 10   //    «    14    » 
HAJNALTÓL HAJNALIG
Ujvárosi Emese
Borúra derű
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


FÉNY ÉS ÁRNYÉK A HOLLAND ARANYKOR FESTMÉNYEIN

 


„… a művészet határait éppen a melankólia jelöli ki…”

(Földényi F. László)

 

Felhők rohannak az ember alakította, csatornák tagolta, sík táj felett. Forognak a szélmalmok lapátjai és szivattyúzzák a mindig feltörő vizet. A holland létezés küzdelem a víz ellen, a polderekért. Polder, víz, szélmalom, csatorna, tulipán, földút, kékre égetett, kemény, kicsi téglák. Szabályos városok a grachtok partján. Harangocskák a tornyokban. Állandó szél a Zuiderzee felől. A felhők résein előbújik és eltűnik a nap. Fény, felhőárnyék, újabb fényfolt váltja egymást a legelő tehenek fölött. Vagy gyöngyházfényű derengés takarja a szemérmes napot. Ez a fény árad be az Oude Kerk hatalmas ablakain, ez szűrődik át a zárt fatáblák felett a meghitt szobákba. Ezeket a fényeket örökíti meg festményein Philips Koninck, Albert Cuyp, Jan van Goyen, Johannes Vermeer, Rembrandt, Meindert Hobbema, Jacob és Salomon van Ruisdael, Paulus Potter, és még sokan mások a holland aranykorból.

 

Ez a világ a vérrel, könnyel, önfeláldozással létrehozott Egyesült Tartományok. A világ alapja pedig a tudósok esze, a felvilágosodás fénye, a vallási türelem, a jog méltányossága, a természetjog mindenkire kiterjedő érvényessége. Orániai Vilmos kopott kabátja, Jan Witt matrózzekéje, Ruyter admirális fedélzeten káricsáló tyúkjainak tollai védik ezt a birodalmat. A szorgalom, a józan mértékletesség, Isten értelmi szeretete, az élet szépségének élvezete, a vállalkozás bátorsága alkotja a holland ethoszt.

 

Az individuumnak joga van tehetsége kibontakoztatásához, az élet méltóságához, joga van a versenyhez, a küzdelemhez. A festők sem kivételek; inkább mesteremberek, mint fellengzős művészek. Immár nem az egyház vagy az uralkodó, nem a feudális nagyúr ízlésének kell megfelelniük, hanem a piacnak, ahol a paraszt is vásárol képet, nem is kis összegekért. Az élet vására eldönti, kinek a képe kelendő.  A szabad szellem által kitalált összes értékesítési lehetőség fölött a piac ítélete dönt: kinek a képét és mennyiért vásárolja meg a vevő. Aki járt Rembrandt jodenbreestraati házában, tudja, hogy a legnemesebb értelemben vett mester műterme volt ez.

 

A törvények rá is vonatkoztak, élete fényes korszakát a csőd sötétje követte.

 

Az Egyesült Tartományok fénye és árnyéka ragyog vagy sötétlik a holland aranykor képein. Úgy tűnik, a festők megörökítették az élet minden részletét.

 

A verseny hamar kialakította a szakmai kategóriákat. Közrejátszott ebben a vágy és a hajlam, de legalább ilyen erősen a piac törvényszerűsége. Valamiben a legjobbnak kellett lenni. Csak a legnagyobb lángelmék engedhették meg, hogy egyszerre fessenek bibliai jeleneteket, tájképeket, portrékat, csendéleteket. A festők többsége egy témára szakosodott, és egész életében templombelsőket, állatportrékat, virágcsokrokat vagy csendéleteket festett.

 

Tudjuk, nem a kép témája teszi naggyá a művet. Az élet nagyságáról Paulus Potter Bikája éppúgy beszélhet, mint Samuel Hoogstraten egymásba nyíló szobái.

 

A különböző témájú festmények mozaikjaiból összeáll a holland élet – a köztársaság születésétől hanyatlásáig, Amszterdamtól Batáviáig.

 

Az emblematikus holland síkság egyik hiteles megjelenítője, Philips Koninck Rembrandt tanítványa volt. A Rijksmuseumban található műve, a Távoli tájkép, az út szélén házakkal  a festő jellegzetes, sokszor megfestett témája. A holland táj karakterét a mély föld, az alacsonyra eső horizont, s az ebből fakadóan nyomasztóan hatalmas égbolt adja. A felhős égbolt meghatározó a kép szerkezetében. A nyugatról keletre mozgó felhők dinamikája és a földfelszín nyugalma közötti ellentétből fakad a belső feszültség. A felhők közül előtörő fény világítja meg a komponált tájkép legfontosabb pontjait: a vízfelületeket, a kőhidat, a földutat, a távoli várost.

 

A választott nézőpont magassága elgondolkodtató. Ekkora horizontot magas templomtoronyból sem lehet befogni; ez a horizont egy táj felett köröző ragadozó madáré vagy egy landoló repülőgépé. Mindenesetre nem emberi természetű.

 

A tizenhetedik századi holland festészet az újkori gondolkodás jeleit mutatja.

 

A descartes-i szemlélet jellemzője az újrakezdés, a kétségbevonás, valamint a test és lélek kettősségének tételezése, a következetes és szilárd meggyőződéssel, hogy tudásunk bizonyosságáért egyedül Isten szavatol. Isten nélkül a rendszer nem működik, az újkor emberének feltételeznie kell a feltétlent. Kant gondolati katedrálisa sem járható Isten nélkül.

 

Koninck tájképén is látható az isteni nézőpont, tehát megfelel az újkori racionális gondolkodás, a modernitás képalkotó eljárásának. Ugyanakkor érvényesíti az enyészpontos perspektíva és a levegőperspektíva reneszánszban kidolgozott módszereit, kiegészítve a Martin Jay által karteziánus perspektívának nevezett látásrendszerrel.

 

Svetlana Alpers írja, hogy a történetmondásról a leírásra helyeződött a hangsúly. A leíró ábrázolás ugyanakkor érvényesíti a kortárs kutatások és látással kapcsolatos megfigyelések eredményeit, sőt, még a korabeli térképészet tapasztalatait is.

 

Az égbolt és a föld dinamikus kapcsolata adja a látvány lényegét. Az emberi alakok parányiak, nemigen befolyásolják a földfelszínt. A felhők nyugatról keletre, a szárazföld belseje felé mozognak; szürkén, dagadtan tornyosulnak – a szél majd szétteríti és gyöngyszürkévé halványítja valamennyit, s a napfény utat keres a szakadásokon.

 

A felhők és az égbolt uralkodik a föld felett; ez utóbbi elterül, lelapul, nyújtózik a roppant erő alatt. Halmai, mélyedései a felhők forma-párjai, fényfoltjai és árnyékai feleselnek az égbolttal. A víztükrök visszaverik az égbolt gyöngyszürkéjét, a föld melegbarna és olajzöld. A földút keréknyomai a kőhíd felé vezetik a szemet, a távoli város tornyait bearanyozza a napfény. A nap állása alapján kora délután lehet. Ha képfolyamatról beszélhetünk Oscar Batschmann vagy Gadamer nyomán, ami az emelkedésben, a kitárulásban, a letekintésben és a zuhanásban valósul meg, a folyamatos mozgás az égboltból indul, és megsemmisítő erejű. Ebből fakad a kép melankóliája.

 

A város, ami felé a földút és a kőhíd vezet, bármelyik holland város lehetne.

 

A csatornák partján jól kiégetett téglákból épített házak sorakoznak, előttük a járdát ugyancsak téglák borítják. Az utca ívét a csatorna alakítja, a házak szigorúan felfelé terjeszkednek. Pince nincs, a legkisebb gödörben azonnal víz fakad. A földszinten zárt kis udvar, pumpás kúttal, konyha nyílt kandalló-tűzhellyel, fénylő rézedényekkel. A hatalmas ablakokat alul fatáblák takarják, a felső részen ólomüveg szűri a fényt. Szűk falépcső tekereg fölfelé a hálószobákhoz, s még feljebb, a padlásszobába, ahol a cselédek laknak. Zárható szekrényágyakban alszanak, ahol állandó a sötét, a tölgyfaasztalokat keleti szőnyegek takarják, a falakon képek és térképek díszlenek. A házak intim belsejében feltárul az élet hétköznapisága. A homlokzatot vaspántok szorítják össze, meg ne billenjen a laza dűnetalajon az épület, persze az évszázadok során úgyis megdől, mint a kis mázsaház a Jodenbreestraaton, vagy a grachtok megannyi polgárháza. A ház zárt kagylóhéján belül tisztaság, csend, finom fényfoltok.

 

Johannes Vermeer A kis utca Delftben című képe is ezt a világot ábrázolja.  Egyenletes, gyöngyszürke fény világít meg mindent, nem lehet megállapítani, milyen napszakban vagyunk. Talán kora délután? Az alakok csendes, elmélyült tevékenysége erre vall. A nyitott bejárati ajtóban ülve fehér főkötős asszony varrogat, a kis udvar kútjánál cselédlány mos, egy kisfiú és egy kislány játszik a ház előtti padnál. Mindenki tevékenysége burkába zárt, hárman hátat fordítanak a kép szemlélőjének, növelve a melankóliát. Csak a felhők mozognak. A fehérre meszelt kaputól balra grafitti: I. VMeer látta ilyennek a kis delfti utcát 1658-ban.

 

Mi lehet a házban? A konyhában egy szolgálólány éppen tejet önt a cserépköcsögből a tálba? Hallani, ahogy csurog a tej – a csendben még hangosabb –, s a tej mozgása az egyetlen mozgás a mozdulatlanságban. Vermeer: A konyhalány című képe először méretével döbbent meg.  A mű jelentősége, persze, nem centiméterekkel mérhető. Vermeer robusztus testalkatú cselédlánya felülről kapja a finom, tompított fényt. Fehér a fal, a lány főkötője, gallérja, az alkar bőre, szemben az arc pirosával. Figyelmesen követi saját munkáját. Reggel vagy délelőtt lehet, fénylik a westerwaldi korsó, a rézkosárka a falon, a két cserépedény. Egyszerű, csaknem durva a lány öltözete, de a színek pompája finommá teszi. Sárga ujjast visel, ez a szín visszatér a kenyéren és a kalácsdarabokon. Szoknyája mélyvörös, legpompásabb ruhadarabja pedig a kötény. Ennél felségesebb lapis lazuli kéket királynők sem viselnek a palástjukon. Vermeer megismétli a színt az asztalra vetett konyharuhán, eljátszik a drapéria redőivel, fel-alá mozgatja a néző tekintetét a nemes felületen. Csak egyszer érezhetnénk ezt a konyhát betöltő égi békét! A hétköznapinak látszó tárgyak szépsége, a clair-obscur finom dinamikája fokozza a festmény varázsát. Sunt lacrimae rerum, írta Babits – érezte a tárgyak könnyeit. A kép minden eleme közvetíti az elemeket, amelyek a melankolikus emberhez tartoznak: védettség, elszigeteltség, a zavartalan tevékenységhez és gondolkodáshoz szükséges csend, rendezettség és tisztaság. A mű érdekessége éppen kettősségében rejlik, a melankólia mint képteremtő elv működik benne, ugyanakkor a kép tárgya maga a melankólia.

 

A három kép a holland felvilágosodás alkotása – a történészek szerint ebben a korban a legkisebb a társadalmi különbség, ekkor lett a legtöbb ember írástudóvá, és a legtöbbeknek akadt értelmes, emberhez méltó munkája.  A fény és az árnyék fogalmát nemcsak a festészetben alkalmazott vizuális eljárásként, hanem tágabb kontextusba helyezve, az idő és a társadalom fény-árnyék metaforájának tartományában is értelmezhetjük.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 10   »   Borúra derű
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911