Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 11   //    «    1    » 
CORVINA
Tallár Ferenc
Van itt egyáltalán baloldal?
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Egy lövészárkokkal szabdalt, barátok és ellenségek tömbjeibe zárult társadalomban nehéz bármit is végiggondolni és differenciáltan fogalmazni. A történészek egyszer talán egyértelmű választ adnak, hogy ki kezdte az árokásást, de jelenleg a „Ki kezdte?” óvodás kérdés. Számunkra a helyzet adott. A szenvedélyek és elfogultságok rögtön meghatározott pályára állítanak minden olvasatot: amit olvasok, barát írta vagy ellenség. Más nem fér a csőlátás csövébe. Arra, amin nincs ott a barátság pecsétje, tulajdonképpen kíváncsi sem vagyok. Csak szétcincálni, megsemmisíteni akarom, mert mi mást akarhatnék az ellenség művével.

 

Nem hiszem, hogy ez a beállítódás itt és most feloldható volna, de a károk talán enyhíthetők, ha az ember elébe siet a dönteni akaró szenvedélynek. Bár nem így képzeltem, és nem is igazán fűlik hozzá a fogam, úgy kezdem, ahogy befejezni illenék: négy tézisszerű, azaz a semmiből érkező és a semmibe futó, de így együtt – és ez a lényeg – a csőlátás csövébe nehezen belecsúsztatható állítással.

 

1) A pénztőke szabad és korlátlan áramlása, a globalizáció viharos erejű, robbanásszerű terjedése rombolja a társadalmi integráció és a társadalmi identitások hagyományos formáit. „Korunk feladata” e folyamat mederbe szorítása, egy másfajta, nem a tőke logikájából eredő értékrend érvényesítése.

 

2) Annak, aki ezt a kiindulópontot elfogadja, választ kell adnia a kérdésre, vajon ez a bizonyos, nem a tőke logikájából eredő értékrend kizárja-e a tőke logikáját, vagy megférvén mellette, annak szabályozását szolgálja? Másként fogalmazva: vajon a szabályozás során meg akarjuk-e őrizni a modernitás, az univerzalitás és a demokrácia vívmányait, tudva és vállalva, hogy ezek a vívmányok nem jöhettek volna, és ma sem jöhetnének létre a tőke és a piac emancipatorikus teljesítményei nélkül? Egy mérsékelt, de vállaltan baloldali tervezet határozza meg a politikai beavatkozás irányát, vagy a konzervatív, tekintélyelvű, veszélyes nacionalizmusok felé sodródó jobboldal radikalizmusa?

 

3) Úgy látom, az Orbán-kormány, végrehajtva a maga konzervatív „félforradalmát”, szembenézett ezekkel a kérdésekkel, és adott is rájuk egy koherens, de rossz, következményeiben veszélyes választ. Az ún. balliberális oldalon viszont – eltekintve az LMP lassan formálódó ígéretétől – egyelőre nyomát sem látom olyan baloldali baloldalnak, amely képes és hajlandó szembenézni a globalizáció társadalmi-politikai kihívásaival, hajlandó vállalni a feladatot, ami mégiscsak a baloldaliság sine qua nonja, ti. a tőke és az elszabadult tőkeviszonyok kritikáját. Az ún. balliberális oldal liberális vagy zavaros. A magyarországi baloldalnak vagy tényleg semmi köze a baloldalhoz, vagy annyira fél az „átkos kommunista múlt” felemlegetésétől, hogy – József Attila ide vagy oda – a száját sem meri kinyitni a tőke ügyében. Netán attól fél, hogy a tőke és a bankok kritikájával egy platformra kerül a szélsőjobbal és – rettenetes, kibeszéletlen örökségünkkel – az antiszemitizmussal?

 

4) Ezzel a veszéllyel kétségtelenül számolni kell. Ezért elengedhetetlen hangsúlyozni a tőke modernizációs vívmányait, ugyanakkor az állam demokratikus jellegét: az állam nem gazdasági vállalkozás, hanem a társadalom politikai intézménye, amely arra szolgál, hogy biztosítsa a társadalom demokratikus önszabályozását. De a „demokrácia” védőpajzsát magunk elé tartani, folytonosan a „demokrácia” mantráját hajtogatni önmagában nemcsak kevés, de kifejezetten kontraproduktív, és – számomra legalábbis – már-már ellenszenves. Annak, aki komolyan beszél a demokráciáról, először a demokrácia – nem csak Magyarországon tapasztalható – válságával, az elmúlt évtizedek hagyatékával kell szembenéznie.

 

Az egykori fideszes „polgárok” helyébe lépett „magyar emberek” nem a köztársaság, még csak nem is a magyar politikai nemzet polgárait szólítja meg, hanem a „magyar embert”. Tudatosan elkerüli még az utalást is az alkotmányos közösségre, amely az általános emberi méltóság alapján, különbségtevés nélkül, azaz nemre, társadalmi státuszra, bőrszínre, vallásra, etnikumra stb. való tekintet nélkül biztosítja a politikai közösség minden tagja számára az alapvető jogokat. A „magyar emberek”-fogalom éppenséggel egy különbségre alapoz: a „magyar embereket” nem politikai határ, nem alkotmányos keret határozza meg, hanem kulturálisan, rosszabb esetben genetikailag-vérségileg leírható magyarságuk. Ezek után részletkérdés, hogy ebbe a magyarságba, a „magunkfajtába” beletartozhat-e a „közöttünk” élő cigány, zsidó vagy kínai. Ez így elég rémesen hangzik. De fordítsunk a dolgon. Nem hogy biztatóbb, inkább hogy még rémesebb legyen: nem hangzik-e (hangzott-e) rémesen a demokratikus jogállamról, a szabad és egyenlő polgárokról, a méltóságról és az alapvető jogokról szóló beszéd a lepusztult ózdi panelben vagy a kis borsodi faluban, a mélyszegénységbe süppedt, munka és kilátások nélkül élő magyar vagy roma család küszöbén?

 

Hogy ez így demagóg kérdés? Meg hogy miként kerül a csizma az asztalra? Bizony, elég könnyen. Ha a magát piacinak, vállalkozóinak tudó, röviden kapitalista társadalom az egyenlőtlen létfeltételeket nem tudja vagy nem akarja a kollektív javak igazságos elosztásával kompenzálni, a demokratikus jogállam devalválódik. Üres malaszt lesz a vesztesek szemében, a kiszolgáltatottságra ragasztott szépségflastrom. Ha a jogok fennkölt elvei csak azzal a tanulsággal szolgálnak, hogy mindenkinek szabad a híd alatt aludni, az elkeseredett, egykori ózdi munkás hajlamos lesz a maga magyarságába, az elkeseredett roma a maga romaságába, a különbözésbe menekülni. Így lelnek barátokra a maguk fajtáján belül, és ellenségre a különbözőkben. Az ellenség meghozza a barátokat, akiktől végre megtapasztalható, átélhető elismerést kapnak. Ellenségképet teremteni, megadni a mi mindennapi ellenségünket – ez ma a politika alapvető teljesítménye.

 

Nem árt erre gondolni, mikor szokás szerint épp azon lamentálunk, hogy a Fidesz-kormány gazdasági, szociális és kulturális rombolását, a demokrácia fokozatos leépítését és a tekintélyelvű állam módszeres kiépítését látva miért nem tiltakoznak, miért nem mennek utcára… Na, kik is? Az „emberek”? A „polgárok”? A bajt jelzi, hogy még leírni vagy megszólítani sem tudjuk azokat, akikre számítanánk. Pedig a társadalmi konfliktusok listája, a válság diagnózisa csak akkor alakul át politikai kihívássá, feladattá, ha címzettje van. Ha feltételezhetjük, hogy a demokratikus közösség polgárai akarják és képesek alakítani saját társadalmukat. Ma egyikben sem lehetünk biztosak, és ez csak részben varrható a kormány nyakába.

 

Évtizedek negatív programjai után az „Orbánt le kell váltani” programja nem program. Ahhoz, hogy a jelenlegi kurzussal pozitív program legyen szembeállítható, először be kellene látni és el kellene ismerni végre: a Fidesz-kormány „forradalma” tényleges és egyre súlyosabb válságjelenségekre, a társadalmi struktúra roncsolódására és a demokratikus intézmények kiürülésére ad elhibázott, veszélyes, mégis koherens rendszerré épülő válaszokat. Olyan válságjelenségekre, amelyek nem minden alap nélkül róhatók fel a balliberális, valójában liberális politikának, hiszen baloldali politika Magyarországon és Európában évtizedek óta nincsen.

 

Elkerülhetetlen volt Európát belekeverni a dologba. Orbán nagyon jól tudja, hangsúlyozza is, rá is játszik: a válság minimum összeurópai. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy kár erről a balliberális oldalon folyamatosan „elfeledkezni”, hogy aztán vélt politikai előnyök érdekében, a csúsztatásra csúsztatással válaszolva, mindent az Orbán-kormány nyakába próbáljunk varrni. Ebben a politikai játszmában, holmi bűvészekként, a problémákat hol eldugjuk, hol előrántjuk, s ezzel mindjárt bagatellizáljuk is azokat. A Fidesz uszító, árokásó politikája végtelenül ellenszenves volt, de az se megnyerőbb – számomra biztosan nem –, ha most a balliberális oldal csinálja ugyanazt.

 

Egyre többen, közöttük olyan különböző beállítottságú szerzők mint Dahrendorf vagy Žižek, ma ismét Marxra hivatkoznak, méghozzá a Kommunista kiáltvány egyik nevezetes helyére, érzékeltetendő, hogy a globalizáció robbanásszerű folyamata nem a semmiből érkezett: „A burzsoázia nem létezhet anélkül – írja Marx 1847-ben –, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat… A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folyamatos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.” De az apokaliptikus képben ügyesen elhelyezett „józanság” végül is nem a forradalmat hozta magával, hanem az intézményeket. A Nyugat, anélkül hogy leállította volna a tőke expanzióját, egyrészt olyan kultúrát , másrészt olyan társadalmi struktúrákat tudott teremteni, amelyek szilárd keretéül szolgáltak a tőkeviszony indukálta permanens instabilitásnak és az új, a más folytonos keletkezésének.

 

Alig néhány évtizeddel ezelőtt Európa még mindig a végéhez, ti. a beteljesedéséhez közeledő világtörténelem centrumának tűnhetett, és erre a kitüntetett szerepre az intézményesült vívmányok sajátos együttese tette alkalmassá: a törvények uralmának, a hatékony államnak és a magántulajdonon alapuló, profitmaximalizációra törekvő, tőkés piacgazdaságnak az egymásba fonódása. Ebben a nemzetállami keretben összefogott intézményi térben (törvények uralma, bürokratikus-személytelen igazgatási rendszer, piacgazdaság) vált lehetővé a liberális értékek, az autonóm, egyenlő és szabad polgárok együttműködésének megfogalmazása és képviselete, valamint ezek politikai formájaként a demokrácia intézményrendszerének kialakítása. A szuverén, nemzetállami keret tette lehetővé a tőke hatékony korlátozását, kikényszerítette az állam, a munkavállalók (szakszervezetek) és a tőke közötti megegyezéseket, azaz a szociáldemokrata politikát, s végül a jóléti államot. Ezt a szuverén nemzetállami keretet, s a benne kiépült intézményeket, a közjó szempontjait érvényesítő politikai kontroll mechanizmusait ásta alá világszerte a globalizáció folyamata. Minden gazdasági, pénzügyi, politikai és társadalmi folyamat multilaterális jellege és decentralizációja, az ellenőrzés és a felügyelet törvényi, központi-vertikális formáit ellehetetlenítő hálózatosodás olyan nyílt világrendszert hozott létre, amelyben az értékek definiálásához, a jelentések rögzítéséhez az egyre absztraktabbá váló pénz médiumától eltekintve nincs többé szilárd fogódzónk. A dekonstrukció folytonosan alakuló-változó világába, a szüntelen áramlás hálózatainak birodalmába érkeztünk.

 

A globalizációs folyamat egyik aspektusa tőke és munka világosan strukturált viszonyának felbomlása. A felületen látványosan jelennek meg a változások. A munkának a természetes életciklust követő tagolódása elvesztette relevanciáját. A képzés, az aktív munka és a nyugállomány egymástól elkülönülő szakaszait felváltotta az állandó átképzésekkel tarkított munka, illetve – mintegy az örök ifjúság ígéreteként – az élethosszig tartó tanulás. Az ígéretes megfogalmazás az „életfogytig tartó” tanulás kötelezettségét rejti, az ítéletet, hogy soha nem vagy kész, soha nem érheted el a célt, és tudásod mindig hiányos marad. Ugyanilyen csalafinta a ruganyosságra, s ezzel ismét az ifjúságra utaló rugalmas munka, munkaidő és munkahely. A hagyományos, a személyes életet is strukturálni képes munkaszervezetek, a hosszú távú biztonságot nyújtó munkajogi státuszok felbomlanak, s helyükbe a munka folyamatos áramlása lép: részmunkaidő, távmunka, munkaerő kölcsönzés, egyéni (kényszer)vállalkozás, közmunka stb.

 

A háttérben tőke és munka kapcsolatának felbomlása áll. Anthony Giddens mondja: Marx jóslatával szemben, hogy ti. a munkásosztály meg fogja ásni a kapitalizmus sírját, az történt, hogy a kapitalizmus ásta meg a munkásosztályét. Marx és a közgazdaságtudomány klasszikusai számára még magától értődő volt, hogy a kapitalizmust éltető profit csak munka és tőke kapcsolatában jöhet létre. Ahogy a termelőeszközeitől megfosztott bérmunkás rászorult a tőkére, a tőke is rászorult a munkára. A teljes foglalkoztatás keynesi törekvése nem altruista álom volt, hanem racionális megfontolás. Ebben a viszonyrendszerben nem egyszerűen a szegény állt szemben a gazdaggal, hanem a termelési struktúra elemei. Ma viszont arról beszélünk, hogy „a munka társadalma kifogyott a munkából”, miközben a jövedelmi különbségek mégis ugrásszerűen növekednek, azaz a szegények egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek. A tőke mintha munka nélkül gyarapodna, s ezért a globalizáció új gazdasága igyekszik is megszabadulni azok tömegétől, akiket egyszerűen „veszteseknek” nevez.

 

A vesztesek nem jelentenek már gazdasági fenyegetést, mert egyszerűen kívül rekedtek a tőke–munka viszonyon, azaz a gazdaságon és a társadalmon. Jelenlétük csak erkölcsi fenyegetés azok számára, akik még kényesek a lelkiismeretükre, és persze rendészeti és politikai fenyegetés. A „szegénylázadás” épp azért ijesztő, mert kilátástalan. A „szegényeket” nem köti össze sem a társadalmi osztályhoz tartozás, sem a munka világában elfoglalt helyük, sem a szakszervezetek és pártok által közvetíthető, közös érdekek. A társadalom perifériájára, vagy azon is túlra taszítva, mindnyájan maguknak szegények. Kívül kerülve a modern társadalom alapvető termelési viszonyán, csak az absztrakt etikai-jogi viszonyrendszer hálója tartja őket – a semmiben. Ami mégis egy tömbbé integrál, az legfeljebb a lakóhely – azaz a premodern, lokális és személyes kapcsolatrendszer. Sem ezen a premodern kapcsolatrendszeren belül, sem a külső környezet hozzá fűződő viszonyában nem tud érvényesülni a modern társadalmak egyik alapvető emancipatorikus vívmánya: az organikus munkamegosztásban elengedhetetlen személytelenség vagy semlegesség. Míg a magánszférában a másik személyével szembeni közömbösség megengedhetetlen, a modern, funkcionális munkamegosztás formalizált világa épp azt követeli, hogy a másikra egy funkció hordozójaként, és ne konkrét személyként tekintsek. Az orvostól azt várjam el, ami egy orvostól, a kalauztól, ami egy kalauztól elvárható, s közben vonatkoztassak el nemétől, vallásától, rasszától stb. A barát/ellenség hagyományos megkülönböztetése az összetett, funkcionálisan differenciált társadalmakban ezért nehezen fenntartható. Ezzel szemben a lokális, személyközi viszonyok által integrált szegénység tömbjei, különösen ha egy etnikumhoz is kapcsolódnak, az ellenségképzés kiváló táptalajául szolgálnak.

 

De hogyan történhetett meg, és megtörtént-e egyáltalán munka és tőke elválása, méghozzá anélkül, hogy a tőke profittermelő képessége megszűnt volna? Nem akarom – és nem is tudnám – azt a látszatot kelteni, hogy szakértője vagyok a kérdésnek, de egy kép mégiscsak kialakult bennem, és jobb híján ezt kell megosztanom a remélhetőleg türelmes olvasóval. A föld, majd a termelőeszközök után mára a pénz vált a vagyon meghatározó formájává. A gyorsan mobilizálható, a hegycsúcsokról és a víz alól is utalható, a hálózatokban korlátlanul áramoltatható, eredetét önmagáról levető, tehát „szagtalan” pénz maga is sajátos, hihetetlenül absztrakt áru, amelynek a pénzpiacokon változó értéke van: lehet olcsó vagy drága, lehet belőle hiány vagy túlkínálat. Használati értéke nem pusztán abban áll, hogy csereeszközként, az értékmegőrzés eszközeként és elszámolási egységként szolgál. Egyúttal sajátos tőkeforma is, amely a hitelezés és a kamatok révén anélkül hoz profitot, hogy ténylegesen részt venne a reálgazdasági folyamatban, azaz kapcsolatba kerülne a reálgazdaságban megjelenő munkával.

 

Tudjuk, a pénz alapvetően fikció. Bármi, egy különleges kagylófajta is szolgálhat pénzként, ha a társadalom hajlandó pénzként elfogadni. De a Bretton Woods-i rendszer összeomlásával, az 1970-es évek kezdetén végleg elvált az aranystandardtól, s a pénz fikciója, a lehetséges végletekig absztrahálódva, a fikció fikciójává vált. Az államok, mivel aranyat nem tudtak csinálni, korábban nem manipulálhatták a pénzt, legfeljebb a kibocsátott pénzérméket „ronthatták”. Ma viszont az államok saját pénzt teremthetnek, méghozzá elvileg korlátlan mennyiségben, pénznyomtatással, adósságkötelezvények kibocsátásával, a költségvetési deficit növelésével. De mivel a pénz tiszta absztraktummá vált, az állam által elismert és garantált pénz mellett a financiális szektor is képes független fizetőeszközök széles spektrumát teremteni. Ennek következtében egyre megfoghatatlanabbá váló pénzvilággal szembesülünk. A pénz működése ma jórészt azoknak a döntéseitől függ, akik ezt a fikciót, tudniillik a pénzt teremtik és fenntartják.

 

Mivel a termelés expanziójának előfeltétele, hogy elegendő mennyiségű pénz álljon rendelkezésre, az arany monetáris szerepének megszűnte után a hitelezés útján elvileg korlátlan pénzteremtés szabadságával rendelkező gazdasági tényezők lettek a gazdaság meghatározó erői: a nemzetközi bankrendszer és a pénzpiacok. Ennek a monetáris szektornak természetesen érdekében áll a profitot termelő hitel expanziója, azaz a pénzmennyiség növelése. De ha fenn akarja tartani a pénz és pénzben őrzött tőkéje értékét, a pénzteremtést mégis ésszerű keretek között kell tartania. Ebben a játékban partnerei az államok mint gazdasági vállalkozások. Ezeknek, hogy biztos, azaz államilag garantált pénzzel lássák el a gazdaságot, növelniük kell az államadósságot, miközben természetesen tisztában vannak azzal, hogy az adósságtörlesztés súlyos, egy idő után már megfizethetetlen terhet ró a gazdaságra és az adófizetőkre. Pillanatnyilag valamennyien ezen a libikókán ülünk. A jelenlegi, világrengető bankbotrányoktól kísért válság elsősorban a bank- és hitelrendszer válsága. A hangzatos metafora, amely szerint „kipukkadnak” a különféle hitelpiacok „buborékai”, talán arról szól, hogy a monetáris szektorba katapultált tőke mégsem szakadhat el a munkától, a monetáris rendszer a reálgazdaságtól. Ha ez valóban így van, akkor a munkatársadalom végéről szóló beszéd is elhamarkodott.


 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Tóth László mondta: 2012. november 25., 9:30
Nagyon jó írás. Van rá remény, hogy teljes terjedelmében olvasható lesz itt a honlapon is?
Köszönettel:
T.L.
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 11   »   Van itt egyáltalán baloldal?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911