Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 11   //    «    11    » 
Dalos Margit
Ezek ünnepélyt akarnak
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Mindig féltem, hogy a gyerekek elesnek, leesnek, beesnek. Hogy összefut az a sok gyerek. A tekintetem pórázán tartottam őket. Rugalmas, lágy, engedékeny póráz, s ha győztem figyelemmel, soha semmi gabalyodás, keveredés, összehurkolódás nem volt. Ha a szemem elfáradt és a tekintetem a pórázokat kiejtette, váratlan, rossz dolgok történhettek: két gyerek összeszaladt és a homlokukon púp nőtt; a kisebbek elestek, mintha csak a leejtett tekintetembe botlottak volna.

 

Későn érkeztem az álmomba, az volt a baj. A harmincöt évvel ezelőtti intézmény-ben tél volt, víz és hó, és a tíz évvel ezelőtti gyerekek is ott ácsorogtak a vizes medence körül, meg még messzebb, ahol ismét csak víz volt, de szétterülve, hullámozva, sekélyesen elnyúlva a végtelenbe. Trimmel Pisti is ott állt a medence szélén, a peremig hullámzó víz majdnem a cipőjét érte, de Pisti ezzel nem törődött, mint ahogy azzal sem törődött tíz évvel ezelőtt a tíz évvel ezelőtti intézmény havas udvarán, hogy a háta izzad, a keze meg fázik: görgette a hóember fejét, hogy elég nagy legyen; a teste már állt hatalmas-gömbölyűn, arra kellett föltenni a fejet. Nehéz volt a fej; vizes, súlyos volt az akkori hó, közösen húztuk-vontuk, a derekamban éreztem a súlyát. Föltettük a nagy fejet, Pisti arca vörös volt és izzadt, a nadrágjába gyűrtem az ing- és pulóverrétegeket, mert a nyújtózkodástól minden fölcsúszott, és éreztem, hogy Pisti háta forró és párás, mint a belül zubogó katlan, és gondoltam, hogy Pistinek lenni most nagyon jó lehet. Ünnepi volt a pillanat, ott a tíz évvel ezelőtti intézmény nagy udvarán: totyogott, rohant, lábalt mindenki hóembert nézni; világított a hóember gömbölyűsége a fehér udvaron: Pisti ereje, izzadsága tette világítóvá a gólemet: a hatalmasra gurgatott, megdöngölt golyóbison a délelőtti szürkeség is másként villant, mint a keszekuszává taposott udvari hótakarón.

 

Totyogtak, lábaltak, jöttek a hóemberhez, a szánkómadzagok csak úgy ernyedten lógtak a leejtett kezekből, ÁMULAT ÜLT AZ UDVARON.

 

A tekintetem pórázát le is ejthettem volna, csukott szemmel is érzékelem az ÁMULATOT, az ünnepet: voltunk az udvarban, mint egy nagy havas freskó, mint a templomok ünnepi mozaikja: Biblia Pauper a San Marcóból; a teremtés véget ért, ámulat és dicsőség a teremtőnek.

 

Leejthettem volna a tekintetem, mert itt már tőlem függetlenül is szelíden és szépen lélegzett minden, de önösen gyönyörködtem a kompozícióban, és elfogott a nagy magabízás: a tekintetem által nyernek értelmet a dolgok, és húztam-vontam a tekintetemet ide meg oda, keresztül és kasul, horizontálisan és átlósan, belevontam a szürke fellegeket és az idegen madarak vonulását, és hogy ez a pillanat talán megmarad valóban úgy, mintha templomi mozaik lenne, talán évtizedek múlva is felragyog a sok-sok ezüst fényű magánlenyomat, amikor az én mozaikom már rég semmivé lesz énvelem együtt.

 

A lelapátolt úton jött a professzorné a gyerekével: jöttünk ismerkedni, mondta, és állt velem szemben, és társalkodni akart, és nem vette észre, hogy hol van, hogy mi mindnyájan hol vagyunk: benne a jövendő múltaranyában. Mondta-mondta a Jencike előéletét, szabályos terminológiát és bevett fordulatokat használva, mert férje a pedagógiában professzorkodott, nyájasan és barátságosan beszélgettünk, és éreztem, hogy mellettem, mögöttem, előttem széled szét minden, törik a varázslat, a szánkózók, csúszkálók, ténfergők kószán húzzák maguk után elfoszlányosodott tekintetemet. Jencike kezét az anyja elengedte, Jencike magabízón lépkedett a gyerekek között, valami kihívó hetykeséggel, de a gyerekek idegenül néztek rá, és kitértek az útjából. Akkor Jencike ugorva fordult egyet, a hóember busa fejébe két öklével belevágott, és diadallal nézett körbe. Ej, Jencike, ezt nem kellett volna, mondta az anyja ugyanazzal a hangsúllyal, amellyel a gyermek étkezési szokásait taglalta, és én is azt mondtam, hogy ezt tényleg nem kellett volna, és ügyeltem rá, hogy a haragom benne legyen a hangomban, és azt is mondtam, hogy szegény Pisti, mert Pisti állt a földre zuhant, darabokra tört golyóbis mellett, és úgy láttam, hogy az orrából is elindul valami fényes, ami az izzadságánál is jobban csillog. Pisti erős fiú volt, ha akarja, a hóba nyomja Jencike vigyorgó képét, de rám nézett, és hagyta, hogy tekintetemmel féken tartsam.

 

Ez tíz évvel ezelőtt volt, álmomban meg a harmincöt évvel ezelőtti időben jártam, abban az épületben, ami talán már nincs is, és a Pistit visszaálmodtam erre a régebbi helyre, állt a téli fürdőmedence szélén, a víz a cipőjéig hullámzott, állt valaki még mellette, de nem tudtam felismerni, mert későn érkeztem az álmomba, már mindenki ott volt, csak azt láttam, hogy a víz jeges, és nem volt időm a tekintetemre fűzni senkit, még ki sem bonthattam a szemsugarak pórázait, amikor Pisti és a fel nem ismert lény a vízbe esett, arccal előre; a szemük sem, az arcuk sem látszott, csak ruhacsomókat markoltam mindig, és húztam őket a jeges vízből. A konyhában ültek a dajkák, ahogy mindig is ültek, és mondtam, hogy ruhákat hozzanak, száraz ruhákat a tartalékcsomagból, át kell öltöztetni a Pistit, de nem akartak mozdulni sehogy se, aztán egyenként hozták a zoknit, majd a trikót és külön-külön mindent, sokáig kellett kérni, és közben láttam, hogy emberek gyűlnek, a folyosó tele van, be-benéznek hozzám a konyhába, mintha rám várnának, aztán eszembe jutott, hogy ünnepélyre jöttek, nekem kell megtartani, ezek műsorra várnak. A másik lényt kerestem, akit a vízből kihúztam, de nem találtam sehol, és akkor a dajkák azt mondták, hogy hiszen most vitték el az intézeti főigazgatóék, mert az ő lányuk volt az. Jajgattam, hogy vizesen kivitték a télbe, de a dajkák azt mondták, hogy hiszen észre sem vették, hogy vizes. A szőke, babaarcú, rózsaszín kalapos főigazgatóné lánya volt hát, aki még a vízbe beesett. Gondoltam. Furcsálltam, hogy került ide, mert azt álmomban is tudtam, hogy nemrég gyermeke született.

 

A folyosó teli volt emberekkel, nem fértek be, kinn rekedtek, gondoltam, nekem be kell jutnom, és furakodtam, de még az ajtó előtt megtorpantam, mert a harmincöt évvel ezelőttiségben ott volt a tíz évvel ezelőttiségből a szólista kolléganőm, ültette sorba a gyerekeket, szemben világított a feldíszített karácsonyfa. A gyerekek ültek, a szülők tolongtak, a hangszóróból angol karácsonyi dal szólt. Már tartják az ünnepélyt. Gondoltam, és megkönnyebbültem.

 

Minél többet tűnődöm, annál biztosabb vagyok benne, hogyha annak idején – tíz évvel ezelőtt – nem fogom vissza magam, és minden törvény ellenére megengedem magamnak, hogy a professzorék Jencikéjét nyakon vágjam, vagy ha Pistit a tekintetemmel nem fogom vissza, és hagyom, hogy a Jenci vigyorgó képét a hóba jól belenyomja s egynéhányszor a feje búbjánál megtekerje, szóval, ha mindent a maga rendje szerint hagytam volna, most nem álmodnék ilyeneket.

 

Pisti vajon miket álmodik?


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 11   »   Ezek ünnepélyt akarnak
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911